Szörnyű robajt hallottam odalentről.
A piros nyakpántos ruha félig volt rajtam, a pántok a mellkasomat verdesték, megragadtam a magassarkú cipőt, és lerohantam.
Átporoszkáltam a konyhán, egy kicsit távolabbról, a folyosón hangokat hallottam. Remegve, elbizonytalanodva, lábujjhegyen lopakodtam végig a hosszú előszobán.
Cameron a lépcső előtt állt, amely lefelé vezetett a cella irányába. Izgatottnak tűnt. Shay pár méterre állt tőle.
– Szabadesésben vagyok – mondta neki Cameron.
– Cole – válaszolt Shay. – Vegyél levegőt.
– Egy kibaszott éjjeli lepke vagyok.
Shay hátba veregette.
– Minden rendben? – kiáltottam.
Meglepett pillantást vetettek rám, mind a ketten kihúzták magukat, mintha megpróbálnák lerázni magukról az ügyetlenségüket.
Nem árultak el a nyikorgó padlódeszkák.
Nem voltam
