Stockholm, 2013. március
Életének utolsó pillanataiban az ő arcát látta. Képek peregtek előtte, halványszőke haján megcsillant a fény, hátravetette a fejét, és feltárta hosszú nyakát, szeme résnyire szűkült a mámortól. Egész lényéből szépség és finomság áradt, mintha nem is szilárd anyagból lett volna, hanem mennyei tünemény, csillagpor, amely tökéletes földi formába hullott az égből.
Miközben ezeket figyelte, sok mindent nem vett észre – nem látta a sötéten csillogó mély, kora őszi pocsolyát, nem hallotta a hátulról érkező villamos halk, jellegzetes zúgását, majd a sikoltást, amely a levegőbe emelkedett és végigvisszhangzott a város egén. Ezekről semmit sem tudott.
Számára csupán a fény létezett.
És azután a sötétség.
