– Ő a bébiszitter.
– És jó?
– Túl sokat képzel magáról. Folyamatosan átlépi a határokat.
– Úgy érted, hogy nem hódol be neked? Te jó ég, az példátlan lenne.
– Nem tudja, hol a helye – magyarázta idegesen Emil.
Nina mosolyogva fordult el az ablaktól.
– Á, szóval ezért rohant el?
Emil haragos pillantást vetett rá. A nővérének lételeme volt a csúfolódás.
– Ne légy neve…
– Nyugi, Emil – nevetett Nina. – Csak ugratlak. Komolyan, mi bajod van ma?
Emil nem válaszolt.
Nina a támlás fapadhoz ment, és leült. Jól átgondolt arányaival kényelmesebb volt, mint amilyennek látszott, a fa karfának pedig szinte selymes volt a tapintása, annyit simogatták szórakozottan az évszázadok alatt.
– Gyere, ülj le! Mindent hallani akarok. Eddig hogy alakul?
Emil rámeredt, túl sok érzelem rohanta meg
