– Szedd össze magad – mondta neki Nina, aki a támlás fapadról nézte a férfit, ahogy fel-alá járkál a szobában.
– Semmi bajom.
– De van. Úgy viselkedsz, mint a ketrecbe zárt tigris – jössz-mész, jössz-mész. Ideges leszek tőled, és máris megittam egy gin-tonikot. – Emil egy nyolcast írt le a fapad és az ottomán körül. – Legalább a napszemüvegedet vedd le! Roppant zavar, hogy a házban is viseled.
– Nem divatból hordom, Nina – szűrte Emil az összeszorított fogai között. Jó néven vette volna, ha Nina nem írja elő neki, hogy mit csináljon. – Segít, hogy… – Váratlanul eltorzult az arca, kétrét görnyedt, és fejét a két keze közé kapta. Elsötétült előtte a szoba, de az agyában érthetetlen, színes képek villantak föl – arcok, zajok, fájdalom. És Hanna. Mindig csak Hanna. A tiszta szeme, világo
