Bell megállt a fordulóban, amikor a lépcső aljában feltűnt két sötét fej.
– Gyere. Felhúztad magad, láttam rajtad – lihegte Nina, nyakában Emil karjával, ahogy lassan lépkedtek fölfelé a lépcsőn. – Ugyanazt az eszelős tekintetet láttam a szemedben, mint gyerekkorunkban, mielőtt káromkodva kiosztottál.
– Most nem akartalak káromkodva kiosztani – motyogta Emil.
– Azt nem, de valami hasonló őrültségre készültél. Most tarts tíz perc szünetet, és higgadj le!
– Nem vagyok gyerek.
Felértek a fordulóba. Nina felnézett, mintha megérezte volna, hogy Bell ott van. Bell gyanította, hogy olyan kifinomult ösztönei vannak, mint egy harci kutyának.
– Á! Hát itt vagy, Bell.
– Igen, Linusnál jártam – mondta Bell. Látta Emilen, hogy siralmas állapotba került. – Jól van?
– Nem mondhatnám. A fejfájás
