Én négykézláb értem földet, Kat pedig becenevének megfelelően macska módjára a talpára esett. Amikor térdeimre és kezeimre estem, rendesen odavertem mindenemet a kőkemény padlóhoz.
Ismerős volt az érzés és a hely, ahogy és ahová leérkeztem. Majdnem ugyanennyire fájt a magas szellőzőjáratból is ráesni ezekre a rácsokra.
Ugyanis már a mi oldalunkon voltunk! Nem fehér műfű borította a talajt, hanem a régi jó öreg fémrácsok, amiken Kattel korábban olyan sokat kódorogtunk. Viszont most nem kék vonal futott végig a kezeim között, ahogy a rácson tenyereltem, hanem vörös!
Azt hittem, rosszul látok, és még mindig káprázik a szemem az előző teremben uralkodó izzó ragyogástól. De nem, ez tényleg a vörös vonal volt.
– Az életünket mentette meg azzal a lökéssel – mondta Kat, miközben feltámogatott
