Már így is épp eleget gyalogoltunk eddig ezen a keddi napon. Sőt, másztunk járatokban, kúsztunk koszos csövekben, ugráltunk le több méter magasból. Tehát ez az újabb séta már nagyon nem hiányzott egyikőnknek sem. Valószínűleg ezért sem haladtunk most túl gyorsan, de azért rendíthetetlenül mentünk előre, és követtük a szürke szaggatott vonalat.
Én baktattam elöl, Trish mögöttem, Kat pedig leghátul.
– Van valami elképzelésetek arról, hogy milyen hosszú ez a vonal? – kérdezte anyám. Nem tudom, hogy türelmetlenségből-e vagy csak csevegni próbált, de tény, hogy eddig még nem sokat kommunikáltunk ezen a késődélutáni sétán.
– Szerintem nem lehet nagyon messze – töprengtem hangosan. – Joel mindennap kétszer végigjárja. Csak nem tart tíz órán keresztül, hogy beérjen dolgozni. Akkor ő is rendszer
