A vétkes

Chapter 5

Matteo

– Mit keresel a lakásomban? – A hangja elcsuklik, félelemről árulkodik, hiába próbálja eltitkolni. Kihúzza magát, de a hangja félreérthetetlen. S ha ez nem lenne elég, egyfolytában az ajtó felé pislog. Ideges, de igyekszik elrejteni. Szívesen eljátszadoznék vele. De tudom, hogy egy ízig-vérig korrupt politikus lánya, aki egy kis sokktól még nem esik teljesen kétségbe. Más nő már régen elbőgte volna magát és elájult volna.

Előrehajolok, és a térdemre teszem a fegyvert.

– Gyere közelebb. Nem harapok.

Az ellenkezőjét teszi annak, amit mondok, és hátrál egy lépést, a kijárat felé araszol.

Hiába. Ha ki is jutna a folyosóra, az embereim odakint várják.

Akárhogy is, a végeredmény ugyanaz.

– Mit keresel itt? – ismétli. Hamis bátorság van a hangjában, amitől mosolyra húzódik a szám. Tetszik, hogy úgy tesz, mintha nem lenne megrémülve. Van valami mámorító egy erős nőben, aki nem mutat félelmet.

Függetlenül attól, hogy mit mutat, tudom az igazat, és az előnyömre fogom fordítani.

Hagyom, hogy még egy lépést tegyen, ám ezúttal helytelenítően megrázom a fejem.

– Én a helyedben nem tenném. – Felemelem a kezem, és megmutatom neki az ölemben heverő fegyvert.

Elkerekedik a szeme.

Úgy fest, mint egy autó elé ugrott szarvas. Félelem és döbbenet ül ki az arcára.

– Ülj le! – Ezúttal nem hagyom, hogy ellenkezzen, és nagy örömömre engedelmeskedik.

Lassan belép a szobába, és helyet foglal. Legszívesebben felnevetnék, mert a lehető legtávolabbi széket választja, amikor végül leül.

Nem mintha ez bármit is segítene.

Ha ártani akarnék neki, nem számítana a távolság. Megtalálnám a módját.

– Viviana Marino… – szólok lassan. – Örülök, hogy megismerhetlek.

Ahogy vártam, megdermed, amikor a nevén szólítom.

– Honnan tudod, ki vagyok?

Ekkor úgy döntök, hogy felnevetek, de nincs benne öröm. Csak fenyegetés.

A cél, hogy megfélemlítsem. – Mindent tudok rólad. A neved. – Körbemutatok. – Hogy hol laksz, mit iszol, mit tanultál, hogyan szereted a kurva tojást, és ami a legfontosabb, tudom, hogy te vagy Marino kormányzó egy szem lánya – fejezem be fapofával.

– Mindez közismert. Bárki tudja használni a Google-t. – Vállat von, de remeg. Látom rajta. – Nagy dolog.

– Angol irodalmat tanultál. Négyes az átlagod, és Julia Checklov a legjobb barátnőd. Folytassam? Hát jó. Kétszer voltál kórházban, egyszer tizenöt évesen egy csuklótörés miatt, a másik alkalommal tízévesen egy tűz miatt.

Az iménti döbbenet az arcán semmi ahhoz képest, ahogy most rám mered. Nagy szeme a szokottnál is nagyobbra tágul. Mintha bármelyik pillanatban kiugrana a szemgödréből. Olyan, mint egy rajzfilmfigura.

Arra számítok, hogy elájul az idegességtől. Ám ehelyett az ajkát harapdálja, és egy pillanatra lehunyja a szemét. Amikor végül újra kinyitja, nyugodtabbnak, erősebbnek tűnik, és a felszín alatt szenvedély fortyog. Érdekes, mint egy tökéletesen becsomagolt ajándék, amit annál élvezetesebb lesz széttépni.

– Az apámról van szó – állapítja meg.

– Okos lány. – Elvigyorodom. – Fogadok, hogy az eszedet nem az apukádtól örökölted.

– Nos, akkor csak az idődet vesztegeted. Semmit sem tudok a munkájáról, és az igazat megvallva, valószínűleg semmit sem adna neked értem.

– Ilyen kevésre tartod a fontosságodat?

– Nem vagyok fontos. – Felszegi az állát, és látom, hogy hisz abban, amit mond. Sajnos nem hiteles a saját történetét illetően.

– Nem is akarod tudni, miért jöttem? – Nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. A fenébe is, de szép nő! És a fenébe is, szórakoztató lesz eljátszadozni vele.

– Őszintén szólva nem igazán.

Megnevettet a válasz, annak ellenére, hogy nem vagyok egy vidám alkat. De van valami ebben a lányban. – Érdekes válasz. De függetlenül attól, hogy mit akarsz, azért mégis elmondom neked.

Nem szól semmit. Csak megint az ajkát harapdálja. Ez árulkodó jel lehet. Ideges. Elraktározom ezt az információt az elmémben.

– Apád azt akarja, hogy menj hozzá Salvatore Amantéhoz.

Abbahagyja a harapdálást, és leesik az álla.

– Honnan…

Felemelem a kezem, hogy elhallgattassam. – Honnan tudom? Már mondtam, én mindent tudok.

Nyilvánvalóan ismét lesokkoltam, de hamarosan megtanulja, hogy ritkán kerüli el bármi is a figyelmemet. Az unokatestvérem ettől függetlenül igyekszik.

Még innen, a szoba túlsó végéből is látom, hogy megremeg az állkapcsa. – M… mit akarsz tőlem? – dadogja.

– Nem mész hozzá – közlöm vele nyíltan. És komolyan is gondolom. Nem fog.

Összehúzza a szemét, majd megrázza a fejét. – Te ezt nem érted. Az apám…

– Az, akinek itt nincs jelentősége. Sokkal jobban értem, mint hinnéd, Viviana.

– Nincs választásom – suttogja inkább magának, mint nekem, mindenesetre válaszolok.

– De igen, van. – A hangom erős, nem hagy teret az ellenvetésnek. Ehelyett inkább engem tanulmányoz, próbálja megérteni, hogy miért vagyok itt, miért beszélek vele.

– Mit érdekel egyáltalán?

Ezen a ponton elmosolyodom. Vagyis inkább vigyorgok. Ezen a ponton beavatom a jövőbe, amit még nem értett meg. A szerepébe a sakkjátszmában az unokatestvérem és köztem. – Érdekel, mert helyette inkább hozzám fogsz feleségül jönni.

Arra számítok, hogy elveszíti a fejét, őrültnek nevez vagy üvöltözni kezd velem, ám ehelyett csak néz rám, olyan sanda pillantással, amit nem értek.

– Miért tennék ilyet?

– Azt hiszem, félreértettél. Nincs választásod. Én mondom neked. Hozzám fogsz jönni feleségül.

– És te ki vagy?

Szélesebb mosolyra húzódik a szám. – Örülök, hogy megkérdezted… Matteo Amante vagyok.

Most jön a döbbenet.

A félelem.

– Te vagy M… Matteo Amante? – dadogja.

– Látom, a hírnevem megelőzött.

Nem csoda. Mindenki tudja, ki vagyok. Nem csupán New York egyik legkívánatosabb agglegényének tartanak, de az én köreimben a leghalálosabbnak is.

Mivel ő New Jersey kormányzójának a lánya, nem lep meg, hogy mindezt már tudja.

– Nem mehetek hozzád.

– De igen, és fogsz is. Választhatsz: az unokatestvérem vagy én. És megsúgom, hogy velem jársz jobban.

– Senkihez sem akarok hozzámenni.

– Mindketten tudjuk, hogy nincs más lehetőséged. Mindketten tudjuk, hogy apád évek óta fizeti az adósságodat, és ezzel zsarol téged.

Felkapja a fejét. – Honnan…

– Tudom? Ismétlem, mindent tudok. Mindent tudok arról a balesetről.

Nem találja a szavakat. Egy partra vetett halra emlékeztet, ahogy hangtalanul tátog.

– Tudom, mi történt. Tudom, hogy az apád téged okol, és tudok a bűntudatodról.

Csak blöffölök. Szart se tudok.

Csupán pontatlan részleteket, de azt nem, hogy mi is történt valójában.

– Honnan tudod ezt? – suttogja. – Ezt senki sem tudja.

– Én nem vagyok senki.

– De a jövendőbeli férjem se vagy.

– Ez az, amiben tévedsz, hercegnő.

Elnémul körülöttünk a szoba. Próbál megfejteni. Megérteni az indítékomat. Szinte hallom a fogaskerekek kattogását a fejében.

– Mihez akarsz kezdeni ezzel a tudással? Ha az apám rájön…

– Az apádat bízd rám.

– És Julia, és a fivére? Velük mi lesz…? – Elhallgat.

– Mindent elintézek. Mindent magamra vállalok, amit eddig az apád kezelt.

– Miért?

– Ne ámítsd magad, hogy mindezt érted teszem. Nem vagyok jó ember. Nem vagyok hős. Szükségem van valamire, és te vagy a kulcs ahhoz, hogy megkapjam.

– És ha visszautasítalak?

– Nem fogsz. – Egy pillanatra elnézem őt. Tetszik a rátartisága. Tetszik, hogy azt képzeli, visszautasíthat, hogy van választása.

– Milyen magabiztos vagy.

– Az vagyok. Ráadásul nem akarod, hogy közöd legyen az unokatestvéremhez, aki egy szadista állat. Az alkum téged is megvéd. Tőle és az apádtól egyaránt.

– És tőled?

– Engem más fából faragtak. Elintézem az apádat. Ez csak névleges házasság lesz. Miattam nem kell aggódnod. Élheted a saját életed, én pedig az enyémet…

Világosak a szavaim. Csupán eszköz a cél érdekében, semmi több.

Megint az ajkát harapdálja. Legszívesebben megérinteném azokat az ajkakat. Kurvára elvonják a figyelmemet.

– Mit akarsz apámtól?

– Hatalmat. Bosszút. Apád azt képzelte, összeszűrheti a levet az ellenségemmel. Hamar rá fog jönni, hogy velem nem baszhat ki. Az unokatestvérem is. Ha rajtad áll vagy bukik minden, elveszlek tőle.

– Én vagyok a gyalog.

– Igen.

– Te legalább őszinte vagy.

– Ez az egyik, amire rá fogsz jönni. Én sosem hazudok.

– Szóval… feleségül akarsz venni?

– Nem, Viviana. Nem akarlak. De ezt fogom tenni. Ne legyenek illúzióid. Soha nem foglak szeretni. Soha nem fogsz érdekelni. De ha segítesz nekem, gondoskodni fogok rólad.

Ismét hallgat.

Viviana Marino gyönyörű, amikor a gondolataiba merül. Nagy barna szemei a távolba révednek.

– Mikor?

– Amint lehet – vágom rá.

Meglep, hogy milyen gyorsan döntésre jut. Azt hittem, fenyegetnem vagy zsarolnom kell érte. Ehelyett kihúzza magát és feláll.

– Rendben.

Megegyeztünk.