A vétkes

Chapter 4

Viviana

Már csak egy hét maradt a diplomaosztóig. El sem hiszem, hogy mindjárt elérkezik ez a nap.

Ha eljön, végre el tudok majd távolodni.

Keresek egy állást.

Kiszabadulok apám keze alól.

Már csak egy hetet kell kibírnom.

Nem, ez nem igaz.

Egy állás. A rezsi.

Nehéz gondok nyomasztják a szívemet. Soha nem fogok elmenekülni előle.

Apám gyalogja maradok, mindig is az voltam. Ha befejeztem az iskolát, azzal tart majd kordában, hogy neki dolgozom.

És nincs más választásom…

Egyszer talán.

Nyílik a lakásom ajtaja. Nem kell felpillantanom a számítógépről, hogy tudjam, ki az.

Julia, ki más.

Ő az egyetlen – nos, a szüleimen kívül – akinek kulcsa van.

– Helló, csajszi! – Visszhangzik a lépteinek hangja, ahogy odajön a kanapéhoz.

– Helló! – Felpillantok a képernyőről. – Nem hittem, hogy ilyen korán ideérsz.

– Hát, pedig számíthattál volna rám. – A szemét forgatja, mire felnevetek. – Szórakozni megyünk, emlékszel? Vadászni készülünk.

– Vadászni? Komolyan, Jules, mi vagyok én, főiskolás?

– Még egy hétig az vagy. Ne sürgesd! Még nem készültél fel a való világra. Úgy hallottam, hogy munka, adók, meg mindenféle szarság vár odakint. Kérlek, mondd, hogy velem tartasz ma este, és nem felejtetted el. – Színpadiasan felsóhajt.

Egy pillanatig döbbenten nézem. Amikor felnevet, az anyjára emlékeztet. Ugyanaz a világosbarna haj és kék szempár, és a mosolyuk! Ugyanúgy mosolyog, mint Ana, amikor velünk játszott. Amikor együtt mozgattuk a bábukat a régi babaházamban.

Összeszorul a szívem.

– Merre jársz, Viv? Föld hívja Vivianát! – Jules csettint a szemem előtt, és kizökkent az emlékeimből.

Mit is mondott? Ja, igen, a ma esti szórakozás.

– Hogy is felejthetném el? A hét minden áldott napján emlékeztettél rá. – Duzzogást színlelek, de valójában imádom őt.

– Hát, meg kell ünnepelnünk a diplomádat.

– Még nem kaptam meg.

– Szemantika.

A szemeimet forgatom.

Mindenesetre igaza van. Habár még nem kaptam kézhez a diplomámat, hivatalosan már végeztem a sulival.

Ez az utolsó hétvége, amikor itt lakom, és jövő héten közölnöm kell apámmal, hogy nem veszek részt a jövőbeli terveiben.

Apám már régóta aduászként tekint rám. Néhány évig vissza tudtam tartani a főiskolával, de apám hagyománytisztelő szicíliai családból származik. Szerinte már rég férjhez kellett volna mennem.

Méghozzá egy olyan férfihoz, akit ő választ nekem.

Csak idő kérdése, hogy mikor következik be az elkerülhetetlen, és apám diktálja, hogy mi történik az életemben.

Bármennyire is őrülten hangzik, bármelyik percben befuthat a végzetes telefonhívás.

Már egy ideje tudom, hogy apám megpróbál majd hozzáadni valakihez, akiről úgy gondolja, hogy a hasznára válik.

Ilyen jövőből nem kérek.

– Mikor mész haza? – kérdi Julia, és átsétál a nappalimhoz csatolt konyhába, és kinyitja a hűtőt. Egy perccel később, egy diétás kólával a kezében lehuppan mellém a kanapéra.

– Remélhetőleg soha – motyogom.

– Ja, hát nem mintha Marino apuci ehhez hozzájárulna.

– Álmodozni csak szabad! – Bánatosan felsóhajtok.

– Ez nem álom, szivi. Hanem fantázia. Előbb fagy be a pokol, mintsem Marino eleresszen a markából. Meglep, hogy még nem hivatott. Nem az a fixa ideája, hogy feleségül adjon?

– De. – Fojtottan cseng a hangom a szorongástól, mely egyre fokozódik.

– És ki a szerencsés kérő? – Felnevet. Ez már játékká vált. Amikor a családommal vacsorázom, apám megpróbál kiházasítani, aztán összedugjuk a fejünket Juliával, és minden borzalmas részletről beszámolok neki.

– Gőzöm sincs. De nem várom ezt a csatát. Muszáj kitalálnom valamit. Valahányszor ezzel jönnek, mindig attól félek, hogy ezúttal tényleg bele fognak kényszeríteni.

– Van annyi megtakarított pénzed, hogy egyedül kiszabadulj?

– Nincs – ismerem be. A szorongás pedig? Egyre növekszik, már levegőt is alig kapok.

– Bárcsak segíthetnék…

Előrehajolok, a tenyerembe temetem az arcom. – Tudom, és szeretlek érte.

Ez így igaz. Juliával gyerekkorunk óta barátok vagyunk. Az anyukája volt a dadám, és Julia a fivérével együtt a birtokon nőtt fel velem. De miután az anyja meghalt, megszakadt a kapcsolatunk.

Az apám műve…

Irányítani próbált, még azt is megszabta, kivel állhatok szóba.

De amikor véletlenül ugyanarra a főiskolára kerültünk, a barátságunk hamar visszazökkent a régi kerékvágásba. Amikor a szüleim házában a személyzet egyik tagjától megtudtam, hogy Jules is az NYU-ra jár majd, volt egy olyan megérzésem, hogy összefutunk. Igazam lett. Felkeresett, és amikor végre rám talált, szinte a nyakamba ugrott, és megfogadta, hogy soha többé nem veszít szem elől. Eleinte nehezemre esett a viszontlátás. Az anyja halála óta nem találkoztunk. Megrohamoztak az emlékek, és alig kaptam levegőt, de aztán rám nevetett, mint mindig, és mosolyogva megígértette velem, hogy soha többé nem hagyom el.

Megígértem.

Ezt az ígéretet soha nem fogom megbánni.

Nem számít, mibe kerül, szükségem van arra, hogy az életem része legyen. Ő az én mentőcsónakom. Az egyetlen, aki megérti a családomat. Megérti, hogy mekkora nyomást gyakorol rám a „kormányzó”.

A maga módján, és a tudtán kívül, ő is részt vesz benne.

A vágy, hogy segítsek neki, hogy megvédjem és vezekeljek a múltbéli bűneimért, az apám malmára hajtja a vizet.

Ezt azonban Jules nem tudja. És soha nem is fogja megtudni.

– Mikor kell találkoznod vele? – A hangja elcsuklik, az iménti vidámsága elpárolog.

– A vacsora holnap lesz, az biztos. Mint mindig – közlöm kedvetlenül.

Bármennyire is ellenemre van, apám ragaszkodik hozzá, hogy minden vasárnap részt vegyek a családi vacsorán. Gondoskodik róla, hogy minden alkalommal fényképek készüljenek, amelyeket aztán közzétesznek a közösségi hálón.

A tökéletes családapa benyomását akarja kelteni.

Bárcsak ez lenne az igazság.

De ez csak az én szerepem. A tökéletes lány. Mindent a cél érdekében.

Apám mindig is világossá tette, hogy mi a célja.

Elnöki ambíciói vannak. És befolyásos barátai, akik be is fogják juttatni a Fehér Házba.

Ez az ember gáncsoskodó, könyörtelen, és mindenek felett egy igazi seggfej.

Egy csipetnyi jóindulat sem szorult belé.

Ő maga a megtestesült gonosz.

Rám tör a rettegés, ha csak arra gondolok, hogy találkoznom kell vele. Hogy a közelében kell lennem.

De a legrosszabb az egészben, hogy hiába próbálok elszakadni tőle, a markában tart. És ez a tudat évről évre rettenetesebb. Nagyot dobban a szívem, és keserű epe tölti meg a számat.

Gyűlölöm ezt az embert.

És az érzés kölcsönös, ebben biztos vagyok.

Nem rajongunk egymásért.

Mintha csak megidéztem volna a gondolataimmal, csörög a mobilom az asztalon. Tudom, hogy ő az, már mielőtt még megnézném.

Julián kívül senki más nem hív.

Még az anyám sem.

Ő a kötelességtudó feleség. A tökéletes politikusi oldalborda.

Kár, hogy olyan rémes szülő. Még rémesnek nevezni is enyhe kifejezés.

Fogom a telefonomat és megnézem. Ahogy sejtettem, egy üzenet vár a jó öreg apámtól.

Kormányzó seggfej: Holnap vacsora. Este hatkor. El ne késs, Viviana!

Remek. Már SMS-ben is dorgál.

Megmutatom Julesnak, hogy mit írt. Felnevet, amikor elolvassa.

– Kormányzó seggfej? Nem is apa?

– Uramisten, dehogy. Nem fejezné ki kellőképpen, hogy mit érzek, amikor felhív. Nem igaz? – Elmosolyodom. Mézédes a mosoly, de telítve van méreggel.

– Nem. – Megrázza a fejét. – Tényleg nem.

Julia tudja, hogy mennyire utálom az apámat, de nem érti igazán.

Nem érti, hogy a pénz, amit a családom az övének fizet, elsősorban a hallgatásukért jár, nem segítségnek szánják. És nem is sejti, miért…

Amikor meghalt az anyja a házunkban, árván maradtak a fivérével, és szegény rokonokhoz kellett költözniük. Mindent, amit megtettem apám kérésére, azért tettem, hogy továbbra is segítsen neki és Jonathannek.

Megrázom a fejem. Erre most nem bírok gondolni.

Különösen így, hogy semmit sem tehetek, hogy megszabaduljak apámtól.

Sakkban tart engem. Kontrollálja a viselkedésemet.

Muszáj elterelnem a gondolataimat, ezért felállok és Juliához fordulok.

– Megyek, lezuhanyozom. Ki kell rittyentenem magam estére. – Elmosolyodom. Igazság szerint nem érdekel, hogy nézek ki, de bűntudat gyötör, ezért el kell mennem.

– Ja, elég büdös vagy. – Felkacagok, és a fejemet rázva elindulok a hálószobám felé, miközben Julia a hátam mögött vihog.

A fürdőszobában ledobálom magamról a ruhát, megnyitom a tust, és beállok a víz alá.

Perzselően forró.

Túl forró.

Egy másik időszakra emlékeztet. Arra, amikor gyökeresen megváltozott az életem. Annyi év után még mindig nem szabadultam meg tőle.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít.

De mi történik, ha a sebek még mindig gennyesednek?

Ha nincs gyógymód?

Akkor mit tegyek?

Tizenkét év telt el, és még mindig nem találtam meg a választ erre a kérdésre. Úgy lebeg a fejem fölött, mint egy fekete lyuk a sötét univerzumban. Tudom, hogy végül beszippant és elevenen felfal. A kérdés csak az, hogy mikor.

Ahogy itt állok a gondolataimba merülve, meg is feledkezem arról, hogy milyen forró a víz. A fürdőszoba csupa pára, alig látok valamit.

Gyorsan elfordítom a zuhanycsapot. A víz hőmérséklete megváltozik. Most olyan érzés, mintha jég zúdulna a testemre.

Megborzongok a bőrömbe csapódó jégdarabkák alatt.

Mégis jólesik. Eléri a kívánt hatást. Megdermeszti az emlékeket, visszatuszkolja őket az elmém azon sarkába, ahol őrzöm őket.

Legalábbis egyelőre.

Lehet, hogy ez hamarosan megváltozik, de amíg nem tehetek ellene semmit, addig napról napra kell boldogulnom. Túl kell élnem a kínzást, amit ez az alak okoz nekem, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell szórakoztatnom a barátai gyerekeit. Vagy azt, hogy úgy parádéztat előttük, mint egy luxuskurvát, akinek megvehetik az erényét a megfelelő politikai szövetség árán.

Mély levegőt veszek és folytatom a hajmosást, kiöblítem a habot a hajamból, majd elzárom a vizet és elhúzom a függönyt, hogy a törölközőmért nyúljak.

Miután megszárítkoztam, önkéntelenül megnézem magam a bepárásodott tükörben.

A fürdőszobapult fölé hajolok, olyan közel, hogy szinte megérintem a tükörképemet. Kimerültnek és fáradtnak tűnök, és mindenekelőtt olyannak, aki már túl sok mindent megélt. Habár mások tökéletesnek találhatják az arcomat, huszonkét évesen szerintem minden, csak nem az. Túl sok érzelmi teher nyomasztja a vállamat. A tekintetemben a múlt szellemei kísértenek.

Fogom én valaha is fiatalnak és gondtalannak érezni magam?

Ki fogsz találni valamit, Viviana.

Minden rendben lesz. Ezzel hitegetem magam, még ha nem is igaz.

Már majdnem végeztem a sulival. Állást kell találnom.

Bizony. Ez az. Amint lesz egy munkahelyem, ennek vége. Többé nem lesz szükségem apámra.

Kihúzom magam és felszegem az állam, mert tudom, hogy úgysem hagyom, hogy győzzön.

Végül felülkerekedem rajta.

Órákkal később a bárban vagyunk.

Hiába teszek úgy, mintha itt akarnék lenni, nem akarok. Túlságosan megvisel idegileg az elkövetkező nap. Tízéves korom óta nem tudom, milyen érzés gondtalannak lenni, amikor rájöttem, hogy mibe születtem bele.

Tudom, hogy be kéne rúgnom a barátnőmmel, és nem gondolni erre, de nem megy.

A fejem fölött lebeg az a fekete felhő. Nem tudok szabadulni tőle. Hogyan is tudnék? Valahányszor találkozom apámmal, mindig újabb követelésekkel áll elő. Hogy tegyek meg valamit, amit nem akarok.

És mindig megteszem. Nem számít, mit kér.

Önként felajánlom a lelkem egy darabját a barátaimért.

Bömböl a zene, alig hallom a gondolataimat. Úgy érzem, megsüketülök, amikor Julia hirtelen a karomra teszi a kezét.

– Igyunk valamit! – javasolja, és a bárpult felé húz. Megállok, amíg körbenézek a helyiségben. Elegáns, vörös bársony bokszok veszik körül a táncparkettet, magasan a fejünk fölött fekete kristálycsillárok függnek.

– Oké! – kiáltok vissza.

Együtt átverekedjük magunkat a termen. Amint a csapos előtt állunk, rendelünk egy italt.

Hamar elkészülnek, a csapos rám mosolyog, ahogy kitölti őket.

Amikor a számhoz emelem, esküszöm, hogy valaki bámul engem a bárpult túloldaláról.

Igen. Tutira engem néz.

Hűha!

Jóképű. Veszélyesen jóképű. Olyan jóképű, hogy romantikus könyvekben a helye.

Átható szempár. Ébenfekete haj.

Tökéletes borostája van, az arccsontja pedig olyan éles, hogy legszívesebben megérinteném.

Valami fenyegető van abban, ahogy engem bámul, amitől megdermedek.

– Viv! – szólongat Julia, de megbabonázott a férfi a bárpult túloldalán. – Viv… – ismétli, és végre felé fordulok. – Minden oké? – kérdi.

– Én csak… Az a pasi – válaszolom, és arrafelé intek a fejemmel.

A barátnőm homlokán mély barázdák jelennek meg. – Milyen pasi?

– Ott, a bárpult túloldalán.

– Nincs ott semmiféle…

– Dehogynem… – Elnézek arra, ahol állt, de tényleg eltűnt. Hűlt helye.

Zavartan rázom a fejem.

De hiszen ott volt, nem igaz?

Fogom az italomat, és tovább nézelődöm. De senkit sem látok, aki legalább hasonlítana arra a férfira.

Biztos csak képzelődtem.

– Gyerünk, táncoljunk! – kiabálja túl Jules a zajt, de csak a fejemet rázom.

– Majd a következő számnál. Előbb ezt meg akarom inni. – Mosolyogva bólint, majd elindul, mint mindig, és a szokásos, őrült énjét adja.

Kitör belőlem a nevetés, ahogy nézem, amint beleveti magát a tömegbe. A keze a magasban, és a csípőjét ringatja.

– Miért nem tartasz vele…?

Az ismeretlen hang felé fordulok, és amikor találkozik a tekintetünk, megint megdermedek, a lélegzetem is elakad.

Ő az. Az iménti férfi.

Megszólított.

Habár sötét van a klubban, most már jobban ki tudom venni a vonásait.

Ha a terem másik végéből gyönyörűnek tűnt, az semmi ahhoz képest, ahogy közelről fest.

Ismerősnek tűnik, de nem tudom hova tenni. Remélhetőleg nem olyasvalaki, aki ismeri a családomat. Az nagy kár lenne. És veszélyes. De ahogy rám néz, kétlem. Bizonyára csak jellegzetes arca van.

Lélegzetelállító az arca.

Még ilyen közelről sem tudom kivenni a szeme színét. Ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy kék vagy mogyoróbarna. Mindenesetre, mint már korábban megjegyeztem, átható.

Mintha hallaná a gondolataimat, felfelé görbül a szája, pajkos mosolyra.

– Nem volt hozzá kedvem – válaszolom.

– Az ő vesztesége az én nyereségem. – Magabiztosság árad a hangjából, de míg másokat talán elriasztana, ahogy beszél, nekem felforrósodik a testem.

Ritkán van alkalmam belekóstolni egy kis önfeledt flörtölésbe. Lefoglal az iskola, és hogy apám megpróbál összeboronálni minden sikeres politikus fiával, vagy ami még rosszabb, politikussal, így szórakozásra alig marad időm.

Megfordulok. Most, hogy már nem kell a nyakamat tekergetnem, szemügyre veszem rendesen.

Határozottan nem egy ligában játszunk.

A poharamért nyúlok, és felhajtom az utolsó kortyot.

– Kérsz még egyet?

Kérjek?

Minél többet iszom, annál rosszabb lesz a holnap.

De most, hogy a holnapra gondolok, talán pont egy kis folyékony bátorságra van szükségem.

– Tudod mit? Igen, kérek – felelem, mire jelez a csaposnak, aki gyorsan eleget tesz a kérésnek.

A zene egyre hangosabb, a dj vidámabb dalra vált. Tudom, hogy Jules teljesen átadta magát a ritmusnak.

– A barátnőd jól szórakozik – jegyzi meg az idegen, és elveszi az italomat a pultról, majd átnyújtja.

– Igen. Ehhez ért – bólintok.

– Mihez?

– A szórakozáshoz.

– Na és te? – Felvonja sötét, vastag szemöldökét. Szórakozottan beleharapok az ajkamba.

– Nem igazán – ismerem be. – Mire igyunk?

Megemeli a poharát. Még szögletes körmei is tökéletesek. Nagyot dobban a szívem.

– Mondd meg te, durcás lány.

– Az őrült barátokra, akik elrángatnak egy klubba, hogy aztán faképnél hagyjanak. – Vállat vonok.

– És az idegenekre a bárban, akik hőst játszanak – teszi hozzá.

– Hős lennél? – kérdezem játékosan, mivel megszédített az alkohol, és feloldotta a gátlásaimat.

– Aligha.

– Akkor mi vagy?

Vagy ami még fontosabb – ki vagy?

Közelebb hajol, nagyon közel, az ajka szinte a fülemet súrolja…

Vibrál a testem a közelségétől, és remegni kezd a gyomrom. Ez nem jó. Nem kéne éreznem a kezét magamon, még mielőtt hozzám érne.

– Én vagyok a… – kezdi, ám ekkor valaki megragadja a karomat. Hátrarántanak, és ahogy megfordulok, Jules előttem táncol. – Megígérted a következő számot! – visítja, miközben eszelősen kalimpál a kezével.

Visszafordulok az idegenhez, hogy bocsánatot kérjek, vagy megkérdezzem, hogy csatlakozik-e hozzánk, de mire így teszek, már eltűnt.

Megint.

S csakúgy, mint az imént, most is az az érzésem támad, hogy csupán képzelődtem.

Másnap enyhe fejfájással ébredek.

Nem vészes, de elég kellemetlen, így beveszek két fájdalomcsillapítót – szerencse, hogy az éjjeliszekrényemen tartom őket egy palack víz mellett.

Megkeresem a telefonomat, hogy megnézzem az időt.

Már délelőtt tizenegy óra.

Hűha, biztos többet ittam, mint hittem.

Eredetileg nem terveztem, hogy sokáig maradok, de miután Jules kirángatott a táncparkettre, még többet ittam.

Most pedig későn ébredek, és túl sok a dolgom, be kell pótolnom a lemaradást, mielőtt apám hívat.

Mély levegőt veszek, és megnézem, keresett-e valaki. Sajnos igen.

Kormányzó seggfej: Délután ötre legyél itt.

A fenébe!

Elvesztettem egy órát.

Kimegyek a nappaliba, ahol Julia ájultan hever a kanapén. Nyitva a szája, és esküszöm, rányáladzott a párnámra.

– Ébresztő, lustaság! – szólok rá, és leroskadok a szemközti kanapéra.

– Mennyi az idő? – nyöszörgi, és megdörzsöli a szemét.

– Tizenegy.

– Muszáj ilyen korán felverned? Jesszus, Viv, lazíts már egy kicsit! – A szavaitól függetlenül tudom, hogy nem haragszik rám. Julia már csak ilyen. A végletekig színpadias. Ami a szívén, az a száján, nem tartja magában a véleményét. Ezért is jövünk ki olyan jól egymással. Ő a családom a családom helyett, ráadásul a tökéletes ellentétem. Arra ösztönöz, hogy élvezzem az életet. Akkor is, ha nehezemre esik. Ha ő nem lenne, soha nem lelnék békét. – Ha már így felvertél, legalább meg is etetsz?

– Még szép – válaszolom gúnyosan. – Miféle vadállatnak nézel te engem?

– Hát jó. Akkor felkelek. – Felül, és rendetlenül fest. Gyönyörű, de attól még rendetlen. – Mit eszünk?

– Mit szeretnél?

– Valami undorítóan zsírosat. Szalonnát, tojást és sajtos kiflit.

Fogom a telefonomat, és végiggörgetem a kajarendelő appot. – Sült krumplit is?

– Ööö, evidens.

Elhúzom az ujjam a képernyőn, és leadom a rendelést.

– Jaj, Viv! Annyira másnapos vagyok. Többé egy kortyot sem iszom.

– Hazug disznó – vágom rá szárazon.

Jules nyöszörögve felnevet, de abbahagyja, amikor rájön, hogy megfájdul tőle a feje. Viharvert barátnőmre pillantok. Én sem érzem magam sokkal jobban, mint ő. Nem kellett volna innom azzal az ismeretlennel.

Jut eszembe…

– Ahhoz képest, hogy azt akartad, hogy elmenjek szórakozni és felszedjek valakit, tegnap este mégis megakadályoztad – közlöm a barátnőmmel.

– Miről beszélsz? – Értetlenül pislog rám.

– A pasiról, akivel beszélgettem.

– Egy pasival beszélgettél?

– Igen, te tökfej. Beszélgettünk. És dögös volt.

– Hoppá!

– Hoppá, bizony. Ma este a szüleimhez kell mennem, és ki tudja, talán ez lett volna az utolsó esélyem egy szenvedélyes viszonyra. Apámat ismerve száműz engem valami rég nem látott rokonhoz Szicíliába.

Julia lebiggyeszti az ajkát.

– Azért remélem, hogy nem.

– Én is.

Rettegek a találkozástól.

Egész úton New Jersey felé gyomorgörcsöm van.

Ahogy közeledünk a kormányzó monstrumszerű házához, úgy érzem, mintha ólomsúly nehezedne rám.

Nem kérdés, hogy apám kérni… sőt követelni fog tőlem valamit.

Általában nagy árat kell fizetni érte, de attól félek, hogy ezúttal még nagyobb lesz, mivel direkt halogattam ezt a pillanatot, hogy főiskolára mehessek. Elkerülhetetlen, hogy a jövőmről beszéljünk, de most, hogy elérkezett az ideje, hogy megfizessem az árát, felkészületlenül állok előtte.

Eddig mindig beadtam a derekam. Eljátszottam a kötelességtudó lányt. Mosolyogtam és politizáltam a kampányban, de most, ahogy az értem küldött kocsi áthajt a kapun, meg vagyok rémülve.

Végeztem a főiskolával.

Sokkal jelentősebbek lesznek a kérései.

Nyilván olyan árat követel, amit nem vagyok hajlandó megfizetni.

Egy árat, amit meg kell fizetnem.

Amikor az autó megáll, megvárom, hogy a sofőr kiszálljon a kocsiból, és kinyissa nekem az ajtót.

Nagyképűség, és utálom. De arra az esetre, ha a távolból kamerák irányulnának rám, nincs más választásom.

Kiszállok a kocsiból, és lesimítom a szoknyámat.

A frizurám tökéletes.

Mint egy politikus tökéletes lánya.

Tudom, hogy apámnak nagyratörő céljai vannak, és tudom, hogy ha teheti, engem is felhasznál ezek elősegítéséért.

Elindulok a ház felé, és mintha csak vezényszóra történne, kitárulnak a súlyos mahagóni ajtók.

Apám személyzetének egy tagját elém küldték, hogy üdvözöljön.

Azt gondolná az ember, hogy megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy kedvemre járjak-keljek a saját házamban.

De nem így van.

És legyünk őszinték, ez nem az én házam. Az előző sem volt az.

Soha nem volt igazi otthonom.

Nem, ez nem igaz.

Ana otthont adott nekem.

Gondoskodott rólam, megetetett, kitisztította a sebeimet, és órákon át játszott velem.

Legalábbis a botlásom előtt.

– A kormányzó a dolgozószobájában várja.

– És az anyám? – kérdem, ahogy végigsétálok a hallon.

– Fent van az emeleten.

Nem meglepő. Mindig jobban izgatta, hogy tökéletes feleség legyen, mintsem tökéletes, vagy akár csak rendes anya.

Soha nem jött el az iskolai előadásaimra. Sem a szülői értekezletekre. Túlságosan elfoglalták a kéjutazások. A jópofizás a fontos emberekkel, valószínűleg részegen.

Szerencsére Ana, amíg jelen volt az életemben, mellettem állt.

Bárcsak most is itt lenne! Fogná a kezem és erőt öntene belém. De mivel ő nincs itt, csak kihúzom magam, és úgy teszek, mintha a fülembe suttogna: „Platón szerint a bátorság az, amikor tudjuk, hogy mitől ne féljünk. Semmi okod félni az apádtól. Ő is csak ember.”

Akkoriban azt sem tudtam, mi fán terem ez a Platón, de hittem neki. Próbáltam bátran viselkedni, és nem félni apámtól, és még mindig próbálkozom. Ana hangja még mindig a fülembe cseng.

Tovább megyek apám dolgozószobája felé, ahol nyitva találom az ajtót.

Hát persze hogy nyitva van.

Engem vár, whiskyt kortyol, és lecsapni készül. Látszik a szemén és a tartásán. Ontja magából a veszélyt, olyan mennyiségben, hogy az már törvénytelen, és megint gombóc szorul a torkomba.

– Gyere be, Viviana!

Meglep a hangja. Leskelődöm, nem hittem, hogy tudja, hogy itt vagyok.

De nem kéne meglepődnöm.

Apám mindent lát.

Mindent tud.

Tétován belépek kis, kimért lépésekkel.

– Igyekezz, Viviana! Nem érek rá egész este, és meg kell beszélnem veled valamit.

Remeg a gyomrom, megtölti a rettegés.

Érzem, ahogy kiver a víz a tarkómon, és a torkomban dobog a szívem, amíg átmegyek a szobán, és helyet foglalok egy székben az íróasztalával szemben. Rám mereszti sötét, dühös szemét, és gúnyos mosolyra húzódik a szája.

– Miről akartál beszélni velem? – kérdem, és igyekszem erősnek és magabiztosnak mutatkozni.

– A diplomádról.

Cseng a fülem, így alig hallok. Mély levegőt veszek.

Ne mutasd ki a félelmed!

Ne add meg neki azt az elégtételt, hogy a szeme láttára idegeskedsz.

Ahogy lelassul a szívverésem, megszólal.

– Elvárom, hogy most, hogy befejezted az iskolát, elvégezd a kötelességedet a családodért.

– Kötelességet?

– Igen, Viviana. A kötelességedet. Anyáddal túl sokáig kényeztettünk téged.

– Mit jelent ez egyáltalán?

– Megengedtük, hogy főiskolára járj. Megengedtük, hogy a legjobb oktatásban részesülj. Most már egy kifinomult, művelt fiatal hölgy vagy…

– És?

– Itt az ideje, hogy segíts nekünk.

Megrázom a fejem, nem értem, mire akar kilyukadni.

– Segíteni… hogyan? Úgy érted, dolgozzak neked?

Nem ideális megoldás, de egy ideig dolgoznék, hogy leszálljon rólam, amíg összespórolok annyi pénzt, hogy valami mással foglalkozhassak. Persze csak az időt húzom. Nem vagyok olyan ostoba és optimista, hogy azt feltételezzem, erről beszél.

– Ugyan már, Viviana. Pontosan tudod.

– Mit tudok? – Húzd az időt, húzd az időt, húzd az időt.

– Neked nem egy irodában a helyed. Ennél sokkal többet érsz máshol.

– És az hol lenne? – Már csípős a hangom.

– A szövetségeseknél.

Megfagy az ereimben a vér, amíg várom, hogy mi következik.

– Azt hiszem, ideje, hogy az előnyünkre fordítsuk a külsőd, a személyiséged és immár a műveltséged is.

– Nem értem.

– Mint tudod, vannak céljaim. Nagyratörő céljaim. És ahhoz, hogy ezeket a célokat elérjem, szükségem van a megfelelő kapcsolatokra. Ezt úgy tudom a legjobban elérni, ha együtt dolgozom bizonyos emberekkel.

– Oké…?

– Ehhez azonban muszáj bizonyos szintű elkötelezettséget mutatnom. Kötődnöm hozzájuk. És erre te tökéletes vagy.

– Sajnálom, apám, de nem értem, mire akarsz kilyukadni.

– Azt akarom, hogy hozzámenj Salvatore Amantéhoz.

Leesik az állam. És az a gombóc a torkomban? Egyszerűen elzárta a levegő útját.

– Én… én nem mehetek hozzá. Nem is ismerem! – nyögöm ki nagy nehezen.

– Viviana, ez nem javaslat volt. Hozzá fogsz menni Salvatore Amantéhoz. Szükségem van rá. Ő a garancia, hogy megkapjuk mindazt, amire mindig is vágytunk.

– Mi? Nem úgy érted, hogy te?

– Te is ezt akarod, Viviana. Ez a legjobb nekem, neked és Juliának is.

Átcsúsztat egy papírt az asztalon. – Olvasd át, azután mondd el, hogyan döntöttél.

A papír súlya milliónyi kőként nyomja a kezem. Lehajtom a fejem, és böngészni kezdem. Könnyes szemem előtt összefolynak a szavak. Felszakadnak a régi sebhelyek, összeszorul a gyomrom, amikor meglátom, hogy mi áll benne, és sebesebben ver a szívem. Remegő kézzel elejtem a bizonyítékot, ami mindent megváltoztat. Semmi értelme annak, amit az imént olvastam. Hogy lehetséges ez? Ha ez igaz… Olyan zavar és kétségbeesés kavarog bennem, amilyet még sosem tapasztaltam.

– Ez komoly?

– Az.

– Te…

– Elhallgass! – förmed rám. – Nem fogsz kérdőre vonni. Nem fogod megkérdőjelezni, amit tettem. Fogd fel végre… engedelmeskedni fogsz. – A fenyegetés súlyosan lóg a levegőben. – És ne feledd, hogy ami Anával történt, az a te hibád. Hogy mi történik a gyerekeivel, az ettől a pillanattól kezdve… – Csak rajtam áll. Nem mondja ki, de nincs is rá szükség. Az életük az én kezemben van, és nem tudom, hogy mit jelent ez bármelyikünk számára.

A torkomon akad a válasz, képtelen vagyok megszólalni.

Nem teszem meg, amit követel, de egyelőre nem hagyhatom, hogy rájöjjön. De előbb ki kell derítenem, hogy megint hazudik-e nekem.

Az apám egy szörnyeteg. Ha azt hiszi, hogy ellene fordulok, akkor könyörtelenül megtorolja.

Türelmesen kell várnom, amíg kidolgozom egy tervet.

Kell, hogy legyen kiút ebből a káoszból.

Csak meg kell találnom.

Most, hogy az ebédlőben ülök az asztalnál, igyekszem mindent megtenni, hogy sértetlenül kijussak innen. Már annak is örülnék, ha nem kéne egymáshoz szólnunk vacsora közben.

Nincs mit mondanom, ezért igyekszem végig lehajtani a fejem.

Sajnos anyám nem így érez, mert amikor lenézek az asztalra, és a salátámat piszkálom, megszólít.

– Viviana! Mikor költözöl vissza a házba?

Felkapom a fejem. – Tessék? Arról szó sem volt, hogy vissza kell költöznöm – fordulok apám felé. – Miért ne maradhatnék a lakásomban?

– Nem lenne helyénvaló – feleli anyám. Apám jelentőségteljes pillantást vet rám. Olyat, ami egyértelműen azt sugallja, hogy nem nehezíthetem meg a szüleim dolgát.

– Most, hogy végeztél az iskolával, visszavárlak a házba.

– Még hátravan a diplomaosztóm… – Próbálok érvelni, szalmaszálakba kapaszkodni. Minden napra szükségem van, hogy megleljem a kiutat.

– Akkor egy héten belül hazavárlak, ifjú hölgy. Nem hagyhatom, hogy megszóljanak.

Hát erről van szó. Nem velem törődik. Csak a jó híre érdekli. Most, hogy végeztem a tanulmányaimmal, a vallásos barátai botrányosnak találnák, ha egyedül élnék a nagyvárosban.

Elvárják tőlem, hogy szűzies menyasszonyként viselkedjek. Ahhoz már túl késő, de ha legalább a házban tartanak, azt hiszik, megállíthatják a pletykákat. Furcsa, hogy milyen keveset tudnak rólam. Nem szokásom magamra vonni az emberek figyelmét. Már így is túl sok a vesztenivalóm.

Felsóhajtok és bólintok. – Akkor a jövő héten.

Egy nagyon hosszú órával később ismét a kocsiban ülök, mely megáll a lakásom előtt.

Még nem tudom, mit csináljak

Korlátozottak a lehetőségeim.

Mint mindig, az apám most is a markában tart. Ha nem teszem meg, amit akar, annak nem csak én iszom meg a levét.

Már így is túl sok ember szenvedett miattam.

Nem tehetem meg újra.

Lehajtott fejjel, nehéz szívvel szállok ki a kocsiból. Más esetben beszélnék Juliával az apámmal kapcsolatos problémáimról, de mivel ez őt is érinti, nem tehetem meg vele. Nem tudja az igazat – hogy apám a jövőjével zsarol –, és ha elárulnám neki, akkor is csak azt mondaná, hogy küldjem csak el apámat a francba. Jules nem az a fajta, aki csak úgy behódol. A saját feje után megy. Gondolom, mivel a szülei nélkül, ismeretlen rokonok mellett nőtt fel, megerősödött. Erős lány. Önfejű, az a fajta, aki hajlamos meggondolatlanul dönteni, fittyet hányva a következményekre.

Nem, ezt nem mondhatom el neki. Nem lehet.

Próbálok másra koncentrálni, és kihalászom a lakáskulcsot a táskámból.

Elfordítom a zárban, és kinyitom az ajtót.

Koromsötét van idebent.

Nem hagytam égve a villanyt?

Feláll a szőr a hátamon.

Valaki van itt.

Nem vagyok egyedül.

A szoba sarkában felkapcsolódik a kis asztali lámpa.

A szeme.

Ismerem azokat a szemeket.

– Helló, Viviana! – szólal meg halkan, és én beleborzongok. – Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Miért nem foglalsz helyet? Rengeteg megbeszélnivalónk van.