A vétkes

Chapter 3

Egy évvel később…

Hiába minden, Chicagót elvesztettem.

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy felháborodjon az egóm és feltámadjon a vérszomjam. De ez még nem minden. A pletykák szerint Salvatore ismét a keleti partot vette célba.

Ennek itt és most véget kell vetnem.

A keleti part az enyém.

Leszarom, hogy mit képzel magáról. Nem hagyom, hogy elvegye tőlem.

Nyílik az irodám ajtaja. A márványpadlón koppanó olasz cipők hangja visszhangzik a szobában.

Fel se kell néznem, hogy tudjam, Lorenzo az, és sietős lépéseiből ítélve nem jó a helyzet.

– Most meg mi van? – Felpillantok az iratokból, amiket tanulmányozok, és megint azzal a mogorva pillantással találom szembe magam. Az elmúlt egy évben hirtelen kellett felnőnie, és már nem az a vidám, kedélyes kölyök, aki valaha volt.

Lorenzo megdörzsöli az arcát, és enerváltan felsóhajt. – Nem fogok hazudni neked, baj van.

– Mekkora a baj?

– Akkora, hogy össze kell szednünk magunkat. Amíg azzal voltunk elfoglalva, hogy kapcsolatban maradjunk az írekkel, Salvatore belopózott a hátsó kertbe.

Elfehérednek az ujjperceim, ahogy belemarkolok a krómozott íróasztalba, olyan erővel, hogy majdnem eldeformálom. – Ne beszélj rejtvényekben, Lorenzo. Bökd már ki!

– Marino kormányzó.

Mintha megállna az idő, csend borul a szobára.

Végül az öklöm belecsapódik az asztalba, áthasítva a nyomasztó feszültséget. Lorenzo nem ugrik hátra, de összerezzen, tisztában van azzal, hogy most aztán nyakig ülünk a szarban.

Frank Marino, New Jersey kormányzója, mindig szálka volt a szememben. Amióta elutasította a kikötői hozzáférésre irányuló indítványomat, és meg kellett kerülnöm, hogy New York kormányzójával dolgozzak együtt, nem jöttünk ki egymással. Ha ehhez hozzáadjuk még azt a tényt, hogy mennyi mindent tudok a múltbeli üzleti ügyeiről az elhunyt nagybátyámmal, az utálat kölcsönös. Ám a tudat, hogy az unokatestvéremnek bármi köze van hozzá, még rosszabbá teszi a helyzetet.

– Beszélj!

Lorenzo megrázza a fejét, és tudom, hogy nem fog tetszeni, amit mond. Feszült a tartása, ami általában nem jellemző rá. Senki másnak nem tűnne fel, de nekem igen, számomra Lorenzo nyitott könyv. Ő is így van velem. Bizonyos helyzetekben mindent megkönnyít, hogy mi ketten szavak nélkül is megértjük egymást.

– Marino kormányzó Salvatoréval tárgyal. Ha az, amit hallottam, igaz, márpedig általában így szokott lenni, Marino hozzáférést biztosít neki a kikötőhöz.

– Azt a kurva!

– A számból vetted ki a szót – bólint.

Rámutatok a székre: – Ülj le! De előbb hozd ide azt a whiskyt. Rengeteg megbeszélnivalónk van.

Lorenzo odalép a bárszekrényhez, és fogja a palackot. Majd megragad két poharat.

– Vegyem egyáltalán a fáradságot, hogy jeget is hozzak?

– Már a kurva pohár is túlzás. – Ellen kell állnom a késztetésnek, hogy a padlóra köpjek.

Normál esetben jéggel iszom a whiskyt, de most csak egy italra van szükségem, az sem érdekel, ha egy kis ciánnal csúszik le.

Miután mindkettőnknek töltött, helyet foglal, és tudom, hogy neki is szüksége van rá.

Lehet, hogy a háború az üzlet része, de ez nem jelenti azt, hogy szívesen megyek csatába.

A csata azonban szükséges rossz. A diadalhoz kegyetlennek kell lenni.

– Salvatore tehát hozzáfér a kikötőkhöz, és ez ellen semmit sem tehetünk – morogja Lorenzo.

– Nem feltétlenül – szűröm a fogaim közt a szavakat.

– Hogyhogy? Marino utál téged. Évek óta próbál kiszorítani az üzletből. Mi is ugyanezen dolgoztunk.

– Csak találnunk kell valamit ellene. – Fenyegető a hangom. Lorenzo még feszültebb lesz, leteszi az italát. Az ivócimborám a szemem láttára tűnik el, és az alvezér lép a helyére.

– Már megpróbáltam. – Kihúzza magát. – Mindenkivel utánanézettem a fickónak. Patyolattiszta.

– Ennyire senki sem lehet tiszta. Különösen, aki lepaktál az unokatestvéremmel. Muszáj találnunk valamit. Nézz utána a családjának. A feleségének. A lányának. Kell ott lennie valaminek.

– Úgy lesz.

– Ha ezzel végeztél, hívd fel Cristiant, és szervezz meg egy találkozót. Új fegyverszállítmányra lesz szükségünk, és most, hogy Alaric Prince visszavonult, meg kell beszélnünk, hogyan folytatódjon az üzlet.

– Rajta vagyok. Még valami?

– Marcót is hívd fel nekem. Hátha ő tudja, hogy mire készül Salvatore.

Lorenzo arca egy nanoszekundumra lehervad, majd visszatér a szokásos üres arckifejezése. Nem rajonganak egymásért. Marco is az unokatestvérem. Idősebb. Elég idős ahhoz, hogy részt vett apám és Salvatore háborújában.

Ő hűséges irántam, Lorenzo azonban nem bízik benne. Ami azt illeti, én sem. De mint minden potenciális ellenséget, őt is a közelemben tartom.

Minél közelebb van, annál hamarabb kiderül, ha ő is olyan kígyó, mint Salvatore.

Mivel nincs több mondanivalója, Lorenzo elhagyja az irodámat.

Fogom a telefont, és tárcsázok egy számot, amit már régóta nem hívtam.

– Helló, Matteo! Kíváncsi voltam, mikor hívsz.

– Hagyd a rizsát.

– Ha nem akarod, hogy beszéljek, akkor minek hívtál, unokatestvér?

– Pontosan tudod, hogy miért.

– Miért vagy ilyen komoly? – élcelődik, mint Joker, vidámsággal a hangjában. – Rád férne egy kettyintés. Nem igaz? Meg kéne szabadulnod a felgyülemlett stressztől. Segítsek keresni valakit…? – A fogaimat csikorgatom, pontosan tudom, hogy mire céloz. – Francesca már öregecske, de fogadok, hogy még mindig tudja használni a…

– Fogd be a pofád! – bömbölök, mire beleröhög a telefonba.

– Elevenedbe találtam?

– Nem akarsz jobb lenni, mint a szadista apád? Nem volt még elég a háborúból? Vonulj vissza, és életben hagylak!

– Szó sem lehet róla. Azt akarom, ami az enyém… – Egy pillanatra elhallgat. – És bármit megteszek, hogy megszerezzem.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez felér egy hadüzenettel? – szólok halkan. Simán. Innen nincs visszaút. Őszintén szólva nem is akarom, hogy legyen.

– Gondolom.

Elhajítom a telefont, belecsapódik a falba. Visszhangzik a csattanás, ahogy behorpad a gipszkarton.

Új telefont kell szereznem, de szerencsére van honnan, olyan iramban fogyasztjuk az eldobható telefonokat, hogy akár telefonboltot is nyithatnánk a készleteinkből.

Pár perc múlva Lorenzo visszatér. Rám pillant, majd a falra.

– Gond van? – kérdi, és a telefonra mutat.

– Felhívtam az unokatestvéremet.

A haragon kívül minden érzelem kialszik a szemében. Akár a dermesztő fagy, megkeményíti a vonásait.

– Nem ment jól?

– Miből jöttél rá? – Szarkasztikusan felvonom a szemöldökömet.

– Talán a szilánkokból a padlón. – Lorenzo vállat von, oldani próbálja a hangulatot. Sikerül, és hátradőlök.

– Mit találtál?

– Marco frontján még semmit. Ami Cristiant illeti, megállapodtunk, hogy még több fegyvert küld nekünk. Találkoznunk kell, hogy átbeszéljük a kívánt mennyiséget és modelleket. Azt akarja, hogy menjünk el a New York-i raktárába megnézni a készletét. Mennyire gondoltál?

– Több százra. A komplexumot és a raktárt is fel kell szerelnünk, és fel kell készülnünk minden eshetőségre. Nemcsak fegyvereket akarok, hanem könnygázt és gránátokat is.

– Majd szólok neki, hogy mikor találkozzunk. Még valami?

Megrázom a fejem. – Gyere vissza, ha beszéltél Marcóval.

Órák telnek el.

Egy térképet tanulmányozok, a helyszíneket nézem, ahonnan az embereim ezen a héten beszednek, és gondolatban összeállítom, hogy ki hova menjen. Be kell hívnom az embereimet, hogy megbeszéljük, mi történik, de addig nem akarom, amíg nem kapok több információt.

Ebben a pillanatban ismét nyílik az ajtó.

Lorenzo visszatér, ezúttal egyenesen az asztalomhoz sétál. Egy iPad van a kezében.

– Mit találtál?

– Elég sok mindent – válaszolja.

– Hívj ide mindenkit. – Nem részletezem, hogy kire gondolok, de Lorenzo tudja, hogy kinek kell ezt hallania. A legfontosabb embereimnek. Az alvezéremnek, a capónak és a consiglierenek.

Lorenzo elküld egy SMS-t, és egy perccel később belép Roberto és Luka.

– Az első, amit tudunk, hogy Marino felesége több mint tizenkét éve utal át összegeket Ana Checklov családjának a bankszámlájára – közli Roberto. Ő minden értelemben az, akit a legtöbben a consiglieremnek neveznének. A tanácsadóm, és az egyik legokosabb ember, akit ismerek. Jogot tanult, mielőtt belevágott az üzleti életbe. Lorenzo után ő áll a legközelebb hozzám.

Lorenzo bólint, majd átnyújtja az iPadet, és látom a dokumentumokat, amelyeket Jaxson Price, a hacker, akit folyamatosan talonban tartok, átküldött nekünk.

– És ki ez az Ana Checklov?

Kinyújtja a kezét, és rábök a képernyőre. A banki tranzakciók mögött a szóban forgó nőről szóló dokumentumok sorakoznak.

– Egy viszony? – kérdem, de Luka megrázza a fejét.

– Nem, az iratok szerint Marino lányának a dadája volt – magyarázza.

– Érdekes. Miért fizetne a kormányzó tizenkét éven át egy dadát?

– Valószínűleg egy viszony miatt. – Lorenzo felnevet, egyetért a korábbi találgatásommal.

– Mit tudunk a nőről? – kérdem.

Lorenzo tovább görgeti az adatokat.

– Nem sok mindent. – Végighúzza az ujját az iPad képernyőjén. – Egy pillanat. Ide nézz!

Rámutat egy dokumentumra. Egy halotti bizonyítvány.

– Ana Checklov meghalt.

– Úgy tűnik. A jelek szerint pont tizenkét éve.

– És az átutalások. Annyi éve kapják a pénzt?

– Igen, pontosan.

– Nahát, milyen érdekes…

– Járjunk a végére, hogy miért fizetnek a családnak. Luka, azt akarom, hogy beszélj mindenkivel, aki ismeri őket – rokonokkal, régi munkatársakkal. Derítsd ki, mit rejteget Marino. Nem érdekel, mennyibe kerül. Most azonnal tudnom kell.

– Oké – válaszolja, majd elsiet, hogy nekilásson a feladatnak, amit rábíztam. Robertóhoz fordulok.

– Szeretném, ha idehoznád Marcót.

– Nem probléma. Emellett Cyrusszal is beszéltem.

– És? Van még pénzem? – Felnevetek, hogy oldjam a hangulatot. – Vagy már mindent lenyúlt a bankárom?

– Az agyamra megy a fickó. Szívesebben üzletelek Maxwell-lel – morgolódik, és nem hibáztatom érte. Cyrus Reed, aki tulajdonképpen az alvilág bankárja, az egyik legnagyobb pöcsfej a világon, de piszok jól végzi a munkáját.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan teljesül a kívánságod. Előbb-utóbb végleg visszavonul.

– Tehetünk még valamit érted? – kérdi Lorenzo.

– Nem.

Mindketten elindulnak kifelé, én pedig hátradőlök. Hosszú éjszakám lesz.

Lorenzo megtorpan az ajtóban, és visszafordul. – El is felejtettem. Találkozód lesz Cristiannel, hogy megbeszéljétek a jövő héten beérkező fegyverszállítmány részleteit.

Bólintok. – Gyere vissza, ha több információd van számomra.

– Úgy lesz.

Magamra hagynak az irodámban, az iPaddel az asztalomon.

Felveszem, és elhúzom az ujjam a képernyőn.

Mit rejtegetsz, Marino?

Végiglapozom a kormányzóról készült fotókat. A fogaimat csikorgatom, ahogy a fickót nézem, aki folyton keresztbe tesz nekem. Sötét, lelketlen szeme minden képről rám mered. A hatvanas évei közepén járhat, annyi idős lehet, mint apám lenne, ha még élne, őszülő hajjal, olajbarna bőrrel. A nők bizonyára jóképűnek találják, hiába barázdálják ráncok az arcát. A hatalom és a pénz vonzóvá teszi az embert.

Folytatom a böngészést. A következő képnél megtorpanok, mert ezen nem egyedül szerepel.

Marinót közrefogja a felesége és a lánya.

A lánya az, aki megakaszt.

Gyönyörű nő.

Igazi egzotikus szépség, hosszú, sötétbarna haja laza hullámokban omlik a mellére.

Más, mint azok a nők, akik körülvesznek engem…

Elfordítom a tekintetem a fotójáról, hogy átnézzem az aktáját.

Huszonkét éves.

Alig százhatvan centi magas.

Jól iskolázott.

Előtte a jövő.

Milyen kár.