Hiba volt

2.

2.Betty

Kedves Poppy…

Hogy történhetett ez az egész? Olyan voltál nekem, mintha a lányom lennél, most meg… mit is mondhatnék? Jó volna szemtől szemben beszélni. De mint arra már magad is rájöttél, te szegény, a beszélőkön nem olyan a légkör. Ezért választottam inkább a levélírást. Lehet, hogy nem fog minden tetszeni neked. Igazából azt se tudom, hol kezdjem. A saját felnőtt életemnél fogom kezdeni, később majd megérted, miért pont ott.

Amikor 1970-ben, húszéves fejjel férjhez mentem, még egészen más élet volt. Az East Enden, ahol laktam, nem volt szokás egy fiatal párnak csak úgy jegygyűrű nélkül összebútoroznia. „Az ringyótempó”, mondogatta anyám. „Csak vigyázzál magadra, fiam, különben apáddal úgy kidobunk, hogy attól kódulsz.”

Szerettem volna kijavítani, hogy nem kódulsz, hanem koldulsz, de nem mertem, nehogy lekeverjen egyet pimaszkodásért. A szomszédaink lánya nem „vigyázott magára” eléggé. Persze kénytelen volt hozzámenni a fiúhoz, de nem bírták el a botrányt, és elköltöztek. „Az a leányzó romba döntötte a szülei életét”, dohogta anyám, valahányszor elhaladtunk a házuk előtt.

Hihetetlen, hogy nem is olyan hosszú idő leforgása alatt milyen nagyot változott az efféle dolgok megítélése. Aztán persze az is lehet, hogy minden generáció így érez. Ki tudja, milyen lesz majd az élet, amikor Melissa és Daisy annyi idősek lesznek, mint én. Borzongató belegondolni.

Jock előtt nem jártam senkivel. Nem mintha nem vágytam volna rá. Bármit megadtam volna érte! Csakhogy rettentő szégyenlős voltam. Egy ízben leszólított a buszon egy fiú az iskolából, én meg teljesen megkukultam. Ha születik fiútestvérem, talán más lett volna a helyzet, így viszont mintha egy idegen faj lett volna a számomra.

Amúgy is csak elvétve adódott lehetőségem, hogy rátaláljak a szerelemre. A szüleim nem engedtek el a barátaimmal buliba. Apám egyre azt hajtogatta, hogy ráérek majd akkor szórakozni, amikor idősebb leszek. Tizenöt éves voltam. Vasszigorral fogott.

Anyám meggyőzte, hogy engedjen el az egyházi ifjúsági klubba, de oda meg főként lányok jártak. Aztán egy este megjelent ott egy csapat bőrfejű, sörökkel. Felforgatták az épületet, a klub meg bezárt, mert nem tudták finanszírozni a javítási költségeket. Ezután a szüleim már egyáltalán nem engedtek eljárni esténként – merthogy nem biztonságos. Ez egy időre véget is vetett a társasági életemnek, ami ezután arra korlátozódott, hogy szombatonként ebédidőben limonádéra költöttem a zsebpénzemet az iskolatársnőimmel a helyi gyorsétkezdében. Naná, hogy minden oda betérő krapekot megbámultunk. De egy se mutatott irántunk érdeklődést. Így aztán Davy Jonesról csacsogtunk a Monkees együttesből. Mind meg voltunk veszve érte! Nekem volt róla egy poszterem a szobám falán, ingyen kaptuk a Jackie magazinhoz. Minden éjjel azért imádkoztam, hogy Davy találjon rám, és szöktessen meg. Természetesen tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, de nem élhetünk álmok nélkül, nem igaz?

Nem voltam valami jó tanuló. Angol, matek, földrajz – sose volt érzékem ezekhez. Talán mert maga az iskola is elég zűrös hely volt. Nehéz volt összpontosítani az osztályban. Tizenegy éves koromban fölvettek ugyan egy jobb általánosba, de a szüleim nem engedtek oda járni, mert nem tellett nekik az iskolai egyenruhára. Így a helyi általánosba jártam, aminek viszont igen rossz volt a híre.

De a technikaórát szerettem. A tanár mondta is a szüleimnek, milyen ügyes kezem van.

– Mehetne tovább művészeti területre, vagy később taníthatna háztartástant.

Anyámék hallani sem akartak a dologról. Ők nem hittek a továbbtanulásban. Loboncos hajú naplopóknak tartották az egyetemistákat. Akkoriban még hittem nekik, nem tudtam, hogy beszűkült látásmódjuk az ismeretlentől való félelemből fakad. Még őrizték emlékeikben a háborút. Csak biztonságra vágytak, azt akarták, hogy rendes munkám legyen. Anyám egy izzógyárban dolgozott a születésem előtt. Apám utána is ott maradt. Ez volt a dolgok rendje, amikor a késő negyvenes, korai ötvenes években fiatalok voltak, és nem látták be, miért kéne bármin is változtatni.

– Érdeklődtem egy kicsit, Betty – újságolta apám nagy büszkén a tizenhatodik születésnapomon. – Beszéltem a főnökkel, és szereztem neked helyet a gyártósoron. Nagyon szerencsés ifjú hölgy vagy. Mások ölni tudnának egy ilyen biztos munkáért.

– De én szabás-varrást szeretnék tanulni – tiltakoztam. Mindig szófogadó, jó kislány voltam, már csak az egykeségemből adódóan is. Nem akadt senki, aki megvívta volna helyettem a csatáimat. Mégis rettegéssel töltött el a gondolat, hogy egy gyárban dolgozzam az apámmal, kőhajításnyira a lakótelepünktől.

– Művészkednél – horkantotta. – Attól nem lesz kenyér az asztalunkon. Meg kell keresned, amibe kerülsz, ha továbbra is itt óhajtasz lakni.

Kemény szavak, Poppy, tudom. Elképzelhetetlen, hogy te ilyesmit mondj a lányoknak. De akkoriban sok munkáscsalád gondolkozott így. Jót akartak nekünk. Talán igazuk is volt.

Aztán közvetlenül azelőtt, hogy föl kellett volna vennem a munkát, elbuszoztam a 38-assal a Tottenham Court Roadra, hogy volt osztálytársnőimmel kirakatokat nézegessünk Carnaby Streeten. Pénze ugyan egyikünknek sem volt, mégis szerettem nézelődni, kifundálni, hogyan készülhettek a ruhák. Utána szétnéztem a helyi piacon, és vettem valamennyi anyagot a születésnapomról meg karácsonyról félretett pénzemből, hogy aztán anyám varrógépével saját tervezésű ruhákat alkossak.

Egyszer fölfigyeltem egy álláshirdetésre egy butik ajtaján. (Nagyon „menő” bolt volt, mondaná Melissa és Daisy, habár mi akkoriban úgy mondtuk: „klassz”.) A kirakatát elsötétítették, és odabent is csak tompa fény derengett, alig lehetett látni a ruhákat. Azonkívül zene is szólt, ami abban az időben kuriózumnak számított. BOLTI ELADÓT FELVESZÜNK, állt a hirdetésben. ÁLLANDÓ MUNKA.

Szinte öntudatlanul cselekedtem, amikor beléptem az üzletbe, és kitöltöttem a papírokat.

– Olyasvalakit keresünk, aki divattanácsokkal tud szolgálni a kuncsaftoknak – közölte a butikot vezető hölgy.

– Hát – simítottam végig a blézeremen –, ez a saját kezem munkája, meg a szoknyám is.

– Igazán? – így a hölgy, elgondolkodóan.

Apám dühöngött, amikor hazaértem.

– Mi ez a hülyeség, hogy valami ruhaboltban akarsz dolgozni? – szegezte nekem a kérdést. Ugyanis a butikot vezető hölgy közben felhívta az otthoni számunkat (amit a formanyomtatványon megadtam), és tájékoztatta a szüleimet, hogy enyém az állás, ha továbbra is érdekel a dolog. Azt hittem, anyám is tombolni fog, őt azonban furcsamód inkább lenyűgözte a hír.

– Egyet se félj, majd én jobb belátásra bírom apádat.

Így is tett, főként mivel a butikban jobb fizetést kínáltak, mint a gyárban. Jaj de szerettem ott dolgozni! Sok visszatérő vevővel összebarátkoztam, mert megmutattam, mi áll jól nekik, és mi nem. Ők pedig a jelek szerint értékelték az őszinteségemet. Gyakran magyarázgattam, hogyan viselhetnek valamit egy kicsit másként – például blúzt a vállról lehúzva, vagy a legújabb láncövünkkel kiegészítve.

Előfordult, hogy megkérdezték, én hol szerzem be a ruháimat. Én meg mondtam, hogy magam készítem őket.

– Nekem is tudna varrni valami hasonlót? – érdeklődtek a kuncsaftok. Engedélyt kértem a boltvezetőnőtől, aki nemet mondott.

– De készíthetne néhány darabot a bolt számára, eladjuk, és a bevétel fele a miénk. Mit szól hozzá?

Korrekt ajánlat volt. Még félre is tudtam rakni, hogy megvegyem anyám születésnapjára a kedvenc parfümjét, a Blue Grasst. Csakhogy a kolléganőim a boltban féltékenyek lettek rám, mert a mellékessel együtt már többet kerestem náluk. Összesúgtak a hátam mögött, és folyton azt kérdezgették, hogy miért nincs fiúm. Emiatt az az érzésem támadt, hogy valami nincs rendben velem. Az idő tájt még közszájon forgott a kifejezés: pártában maradni. A házasságkötés előtti teherbe esés mellett a legrosszabb dolog volt, ami egy lánnyal megeshetett, ha nem tudott magának férjet fogni.

Időközben anyám sikeresen meggyőzte apámat, hogy engedjen el diszkóba a barátaimmal. Ekkor tizenhét éves voltam. Csakhogy túl nagy volt ott nekem a zaj, és csupa magabiztos lány ropta a táncot feldobott karokkal. Amikor csöndesebb zene következett – ez volt a jel a fiúknak, hogy fölkérhetik a lányokat lassúzni –, hozzám a kutya se jött oda. Ezért inkább korán hazamentem varrogatni.

Aztán két nagy horderejű dolog is történt, és a maga módján mindkettő megváltoztatta az életemet. Először is állást kaptam egy lakásunkhoz közelebb eső áruház kalaprészlegén. Ott idősebbek és sokkal kedvesebek voltak a kiszolgálók, mint a butikban. Pocsék érzés beismerni, de visszatekintve azt hiszem, az volt életem legboldogabb időszaka. Bizonyos idő eltelte után fölkértek, hogy én is modellkedjem a rendszeres vásárlóknak tartott bemutatókon. Ahogy az áruház menedzsere megfogalmazta, „pont ilyen arcok kellenek” a kifutóra.

Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer még modell leszek! Ilyesmi csak más lányokkal történhetett meg, a csinosakkal. Én viszont tudtommal átlagos voltam, a hajam seszínű, ráadásul az arcom tele szeplőkkel. Legalábbis ezt nevelték belém. Ugyanakkor Twiggy volt rá az élő bizonyíték, hogy egy munkásosztálybeli lány is felkerülhet a Vogue címlapjára. Természetesen az én esetemben ez föl sem merült. De azért izgalmas lesz kalapokban parádézni a kifutón, gondoltam magamban. S ha a kalap részben eltakarja az arcom, talán nem tűnik majd fel az embereknek az idegességem.

Anyámék persze nem repestek az örömtől.

– Egy rendes lány nem mutogatja magát – jelentette ki anyám. Mindjárt megváltoztatta azonban a véleményét, amikor elújságoltam, hogy árengedménnyel vásárolhatok a boltban, amit átengedek nekik. Azt hihetnénk, hogy haszonlesők voltak, de gondoljunk csak bele: a háborús években nőttek fel. Állandó pénzszűkében. 1954-ig jegyrendszer volt. Az utolsó penny is számított. Nem úgy, mint most, amikor sokan „kimaxolják” a hitelkártyájukat.

Talán most azon tűnődsz, miért mesélem el neked mindezt életem hajnaláról. De hidd el nekem, ez mindkettőnk szempontjából fontos.

A másik nagy esemény az volt, hogy végre összejöttem egy fiúval.

A helyi, hackney-i templomi kóruson keresztül ismertem meg Jockot. Szombat volt, és egy esküvőn kellett énekelnünk. Két shilling hat pennyt kaptunk érte fejenként!

– Mi a manó – bökött oldalba az egyik barátnőm. – Új fiú, nézd csak. Elég jóvágású, nem?

Valóban az volt, holott én csak a hátát láthattam. Tetszett a sötét, fényes haja, leért egészen a gallérjáig. Magas is volt – legalább száznyolcvan centi! Aztán elkezdtünk énekelni, és amint kinyitotta a száját, elvesztem. Életemben nem hallottam még ilyen mély, erőteljes hangot. Jóleső borzongás futott végig a gerincemen, ahogy kieresztette.

Aztán, amikor a szertartást követően mindannyian kisoroltunk, elkapta a tekintetem, sőt még rám is kacsintott! Persze csak barátságos akart lenni.

– Úgy hallottam, hogy pár éve költöztek ide a szülei Skóciából, és őt is magukkal hozták – súgta egy barátnőm.

Mindazonáltal, mint az kiderült, amikor benyomultunk a kórusvezető pöttömnyi irodájába a fizetségünkért, Jocknak olyan átható, bár meleg és barátságos akcentusa volt, mintha csak az imént kelt volna át a határon. Természetesen semmi oka nem volt még egy pillantást vesztegetnie rám. Több, nálam sokkal szebb lány is akadt a kórustagok között, nagyobb mellekkel, csinos pofival. Így aztán nem is akartam elhinni, amikor kettesben sétáltunk hazafelé a főutcán Jockkal.

– Én erre megyek – mondtam, amikor elértük az utcámat.

Csalódottnak tűnt.

– Nincs kedved meginni valamit jövő szombat este?

Sosem hívtak még randira, és pubban sem jártam még.

– El kell kéredzkednem apámtól – feleltem, és éreztem, hogy vörös lesz a képem. Ez volt az igazság. Nem tehettem ki a lábamat engedély nélkül. Jock ezt nyilván gyerekesnek tartja! Alighanem most tett le rólam.

De meglepett: – Tudod, mit? Hívj meg magatokhoz teázni, majd én elkérlek apádtól.

El se tudom mondani, milyen ideges voltam. Annak alapján, amiket mostanság olvas az ember, könnyedén azt gondolhatnánk, hogy a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje kizárólag a szexről meg a drogokról szólt. Ám ez csak egy szűk rétegre volt igaz. Rengeteg tinédzsert még mindig elnyomtak a rigorózus, konzervatív gondolkozású szülők, akiket megrettentettek a világban zajló változások. Néha azt hiszem, ezért van újabban annyi lázadó nagyi. Most küzdünk meg mindazért, amiért azelőtt kellett volna.

– Meghívtam egy barátomat a kórusból – közöltem odahaza aznap este.

– Micsoda? – így anyám. A mi családunkhoz nem jártak fel vendégek.

– Csak egy csésze teát szeretne a fiú – tettem hozzá gyorsan. – Nem kell vacsorát főznöd neki.

– Fiú? – kérdezte apám élesen.

– Jock a templomi kórusban énekel. Ő is a gyárban dolgozik. Page a vezetékneve.

Apám összehúzta a szemét.

– Az a skót akcentusú fiatalember?

Bólintottam.

– Akkor rendben van – mondta apám megfontoltan. – Ha akarod, feljöhet.

Így hát feljött. Anyám még marasztalta is, hogy egyen velünk pár falatot.

– Semmi különös, csak egy kis virsli van krumplipürével.

– A kedvencem – jelentette ki Jock, anyám meg csak úgy ragyogott. – Mellesleg nem bánják, ha elhívom Betty lányukat jövő szombatra egy italra a West Enden?

Anyám felhúzta a szemöldökét.

– Nagyon megtisztelő. – Kérdő tekintetet vetett apámra.

– Csak ha este tízre hazahozza – szögezte le apám.

– Egy perccel sem később – tette le Jock a nagyesküt.

Képzeld csak el, Poppy, mit szólna hozzá Melissa, ha efféle korlátokat állítanánk fel neki.

Egész héten remegtem az idegességtől az első igazi randim gondolatára. Mi lesz, ha kifogyunk a beszédtémákból? Mit vegyek fel? Mi lesz, ha nem tudom majd, mit rendeljek, és hirtelen ráébred, hogy túl fiatal vagyok hozzá? (Ő akkor volt húszéves!) Az is lehet, hogy észhez tér, és lemondja a találkozónkat. Egész héten azt vártam, hogy mikor szólal meg a telefon, hogy Jock kimentse magát. Amikor ez nem történt meg, azt vettem a fejembe, hogy egyszerűen nem fog eljönni.

Ehelyett hajszálpontosan érkezett.

– Szép vagy – mondta úgy, mintha nemcsak udvariaskodna, hanem tényleg így is gondolná. – Milyen csinos ez a ruha.

– Kösz – mondtam feszülten, és végigsimítottam a kék-rózsaszín blúzanyagon. – Igazából magam varrtam.

– Komolyan? Szeretem, ha egy nőnek van ízlése és tehetsége.

Nő? Oly furcsán hangzott ez a szó. Én mindig is lányként gondoltam magamra. Ami az ízlést meg a tehetséget illeti, azt gondoltam, csak ugrat. Egy pillanatra elfogott a pánik. Mi van, ha ő is „szoknyapecér”? Nem voltam biztos a szó jelentésében, de mikor a rádióban hallottam, a hozzá kapcsolódó felhang arra utalt, hogy nem az előnyös férfitulajdonságok közé tartozik.

Jock azonban tökéletes úriembernek bizonyult. Ragaszkodott hozzá, hogy megváltja a metrójegyemet, és megtalálta nekem az egyetlen szabad ülőhelyet a szórakozni tartó emberekkel telezsúfolt kocsiban. Úgy ismerte Londont, „akár a tenyerét”, és az Argyll Streeten beültünk egy pubba az Oxford Circus közelében.

– Szeretem ezt a helyet – mondta. – Nem túl barbár, és van hangulata. – Kérdés nélkül rendelt nekem egy második sherryt. Nem fogyott ki belőlünk a szó. Sőt. A munkám meg a barátaim felől kérdezett. Aztán magáról beszélt, elmondta, hogy eleinte hiányzott neki Skócia, de már jól érzi magát itt. Arra spórolt, hogy lakást tudjon bérelni magának. Milyen felnőttes!

Hazafelé még át is karolt. Minden porcikám tűzben égett. Amikor az én utcám sarkához értünk, a lámpaoszlop alatt megállt.

– Igazán különleges lány vagy, Betty. Tudsz róla?

Kihagyott egy ütemet a szívem, ahogy felém hajolt. Aztán a számra nyomta a száját. Addig csak képes magazinokban olvastam a smacizásról, ahol az is le volt írva, hogy az első csók mindig varázslatos, de őszintén megvallva, meglehetősen gusztustalannak találtam a gondolatot, hogy érintkeznek a nyelvek. Kicsit fura volt, amikor összeért a szánk. Nem rossz értelemben. Inkább csak különösnek nevezném. De biztosra vettem, hogy hozzá fogok szokni.

– Gyönyörű vagy, Betty – mondta. – Mikor láthatlak újra?

Egy éven át minden szombat este elmentünk valahová. Az ő kis „tyúkocskájának” kezdett hívni, amit először furcsállottam, amíg el nem magyarázta, hogy a skótok „szívük hölgyét” szokták így szólítani. Ettől rögtön különlegesnek éreztem magam. A tizennyolcadik születésnapomon a helyi steakhouse-ba vitt! Azelőtt gyakran sétáltam el az étterem mellett, gyönyörködtem az ott feltűnő elegáns párokban, ahogy ki-be hajtanak a flancos kocsijukkal. Sose gondoltam volna, hogy egyszer én is bevonulok majd oda.

– Ugye, nem bánod, ha én rendelek mindkettőnknek? – kérdezte Jock.

Hála az égnek! Úgyse tudtam volna választani. Steaket ettünk (én életemben először!) sült krumplival, aztán meg almás morzsasütit.

Mintha valami keményet ért volna a belemélyesztett kanalam, de nem mertem szóvá tenni, hátha az is a desszert része. Aztán eltátottam a számat. Egy gyönyörű szép kis gyémántgyűrű volt. Felszikrázott a gyertyafényben, amikor letöröltem róla a sodót.

Jock térdre ereszkedett. Az egész étteremben mindenki minket nézett.

– Betty. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Éreztem, ahogy zakatol a szívem. Most mit mondjak erre?

– Nem tudom, apám hozzájárul-e – suttogtam.

– Ne aggódj – felelte. – Tőle már megkértelek.

Amikor igent mondtam, mindenki tapsolni kezdett körülöttünk, mintha színpadon állnánk. A hetedik mennyországban éreztem magam. Férjhez megyek! Magától értetődik, hogy jó döntés volt igent mondani. Valami mégsem stimmelt, habár azt nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan micsoda.

– Húszéves korod előtt nem mehetsz férjhez – mondta apám, mikor aznap este hazamentünk, s én a bal kezemen büszkén villogtattam a gyűrűt.

– És addig semmi etyepetye – tette hozzá anyám az újdonsült jegyesem előtt. Fülig pirultam.

– Két év nagy idő, uram – jegyezte meg Jock furfangosan.

Nekem is ez járt a fejemben, de nem mertem volna kimondani.

Apámnak megkeményedett a tekintete.

– A lányom még nagyon fiatal. És a házasság egy életre szól. Ha nem vagy hajlandó kivárni az idődet, az a te döntésed.

Sírni szerettem volna.

– Apa, kérlek.

Ám ekkor Jock a karomra tette a kezét.

– Semmi baj, Betty. Igaza van édesapádnak. – Azzal elvette rólam a kezét, és kinyújtotta apám felé. – A szavamat adom. A szerelemre megéri várni. Addig is ígérem, hogy az őt megillető tisztelettel bánok majd a lányával.

A szüleim ezt el is hitték neki.

Ahogy én is.