Hiba volt

3.-1

3.Poppy

Matthew Gordon itt? El se hiszem, mégis itt áll előttem.

Meg kéne szólalni, de a sokktól kiszáradt a szám, és bennem ragadtak a szavak. Érzem a levegőben a kíváncsiságot. Mindenki minket bámul. Ahogy az előbb is mondtam, nem azért, mert felismerik, hiszen a fiatalabbak feltehetően még csak nem is hallottak róla. Évekkel ezelőtt, huszonéves koromban futott a sorozat, amelynek a rövid életű hírnevét köszönhette. Azóta tudtommal semmi érdemlegesben nem tűnt fel. Ilyen is tud lenni a színészet. Az egyik percben szeret, a másikban a hátát fordítja felénk.

Nem. Azért meresztik ránk a szemüket, mert Matthew szakasztott úgy néz ki, mint egy hollywoodi sztár. Ha ez megvan, kellő lezserséggel és átható nézéssel bárki a világ legfontosabb emberének érezheti magát. Én már csak tudom. Na és azért is került reflektorfénybe, mert egy új arc a teremben, ahol jóformán mindenki ismeri egymást a szakmából. Ha nem vigyázok, mind tudni akarja majd, hogy miért épp hozzám lépett oda ez a kivételes megjelenésű férfi, s ami még ennél is fontosabb, miért állok itt megkukulva, mint egy idióta. Tényleg, miért is? Inkább neki kéne kínosan éreznie magát.

– Szia – cincogom, mikor végre megtalálom a hangomat. – Nem számítottam rá, hogy épp itt futunk majd össze.

– Igazság szerint… – kezdi, de mielőtt befejezhetné, Jennifer ront oda hozzá Dorisszal a nyomában.

– Imádtam magát a Peter’s Paradise-ban – ömleng. – Kivágtam a képét a Radio Timesból, hogy kitegyem a szobám falára. Krokodilkönnyeket sírtam, mikor anyám letépte, és elszakadt a homloka. Utána mindenütt magát kerestem.

– Ahogy én is – mondja Doris elfúló hangon. – Arról ábrándoztam, hogy a szeretőm! Az összes kasszírnő odavolt magáért. Hová tűnt el? Hollywoodba ment?

Matthew fölnevet. Régen többféle nevetése is volt, erre az egyre azonban emlékszem. A zavara takargatására szolgál. Ez is hozzátartozik a csáberejéhez. Amikor először láttam Matthew-t, úgy éreztem, túlságosan is jóképű és magabiztos ahhoz, hogy szóba álljon velem. De mikor jobban megismertük egymást, fölfedeztem a felszín alatt rejlő megkapó érzékenységét. Nekem legalábbis megkapónak tűnt akkoriban.

– Igaz, hogy voltam pár meghallgatáson Los Angelesben – feleli –, de nem akartam elhagyni az Egyesült Királyságot. – Rám vág a tekintete. – A nejem maradni szeretett volna, és a család áll az első helyen.

– Ó – búgja Doris –, milyen szép is ez. De mégis, mit csinált?

Legszívesebben félrevonnám, és finoman az értésére adnám, hogy nem tehet föl ilyen kérdéseket. De Matthew minden jel szerint nem bánja, hogy faggatják. Talán még élvezi is, hogy a középpontban van.

– Ezt-azt – feleli fesztelenül. – Kisebb szerepeket vállaltam. Egy rövid ideig a színészképzőben is tanítottam. Manapság minden elképzelhető segítséget meg kell adnunk a színészpalántáknak.

Sikerül már-már filantróp benyomást keltenie. Eszembe jut, hogy mindig is törekedett a korrektségre, miközben igyekezett magát jó színben feltüntetni. Arra is emlékszem, hogyan kardoskodott, hogy tegyek meg valamit a saját érdekemben, miközben valójában az ő érdekéről volt szó. De ha pontosan tudom, kivel állok szemben, akkor mégis miért cidrizem?

– Milyen nagyvonalú – lihegi Jennifer hozzádörgölőzve, minden kétséget kizáróan abban a reményben, hogy átragad rá valamicske a csillagporból. – Mindig mondom, hogy már a dikció sem a régi!

Matthew félrebiccenti a fejét, mintha az iméntieken mélázna.

– Van benne valami.

– Azt hallottam – teszi hozzá buzgón Jennifer, mintegy felbátorodva Matthew részleges egyetértésén –, hogy papszerepet keres! Hadd mondjam el, el tudom képzelni magát szemrevaló atyaként, ha készülne egy új Tövismadarak! Épp elég szexi hozzá.

A föld alá tudnék süllyedni szégyenemben, Matthew-nak ellenben minden jel szerint hízelegnek az elhangzottak. – Igazán kedves. De rosszul hallotta. Nem vagyok az a kifejezett paptípus.

Hát nem is.

– Na és mit keres itt? – kíváncsiskodik Doris, aki általában rögtön a lényegre tér, ha férfiakról van szó.

Matthew egy pillanatig a nyitott gallérját babrálja, aztán zsebre vágja a kezét. Mindkettő színészi fogás a válaszadás elhalasztására, színpadon és a való életben egyaránt, amint azt magam is jól tudom.

– Egy casting director barátom javasolta, hogy jöjjek el kapcsolatokat építeni. Valójában felmerült bennem, hogy jómagam is ügynök leszek. – Megpaskolja csupasz vállam. (Smaragdzöld, pántnyakú topot viselek a kölcsönnadrágomba betűrve. Mint egyszer megtudtam, jól megy a hajamhoz ez a szín.) Perzsel az érintése. – És kivel futok össze? Régi barátommal, Poppyval.

– Ismerik egymást? – hápog Jennifer. – Kicsi a világ. Itt vagyok én, aki annak idején minden este a maga képe alatt bújt ágyba, most pedig statiszta vagyok, és az ügynököm azelőtt ténylegesen ismerte Matthew Gordont. Hát nem elképesztő?

Mind engem néznek. Meg kéne szólalni.

– Ahogy mondod – préselem ki magamból. – Kicsi a világ. Jó téged újra látni, Matthew. Bocs, hogy nem tudok veled hosszabban csevegni, fel kell hívnom a gyerekeimet.

Kiélvezem a kurta pillanatot, ahogy átsuhan az arcán a meglepődés. Bizony ám, Matthew Gordon. Családom van. Kibírtam nélküled.

– Tudta, hogy Poppy szerzett nekem szerepet egy igazán pompás kis reklámban? – újságolja Matthew-nak Doris.

– Jut eszembe. Még alá kellene írnod a szerződést – mondom neki. – Elég sürgős.

– Valamikor beugorhatok hozzád, ha gondolod – veti fel Doris.

A közelemben lakik, ugyanabba a delikáteszboltba járunk vásárolni. Habár tudjuk egymás lakcímét, sosem voltunk még a másiknál. Annak ellenére, hogy otthonról dolgozom, nem szokásom felhívni magamhoz a klienseimet. Szeretem különválasztani a kettőt. Szakmai szempontból is, no meg a családdal szemben sem volna fair. Szerencsére szinte teljes egészében telefonon vagy online végzem a munkámat. Az aláírt szerződéseket beszkennelve, e-mailben kapom meg. Doris azonban régi vágású, nem e-mailezik, így vele nyilvános helyeken, például kávézókban szoktam találkozni. Ez pedig most a sürgősségéből adódóan kivételes eset.

– Hétfőn, kora reggel? – javaslom.

– Pompás.

Aztán a még mindig ott tébláboló Matthew-tól szabadulandó átvágok a tömegen a recepció irányába.

Egy telefontöltőre van szükségem, hogy hazatelefonálhassak, és elrendezzem az aktuális otthoni perpatvart. És kell egy szusszanásnyi szünet, hogy feldolgozzam a sokkot. Matthew Gordon nem tartozik ide. Annak idején gondosan elzártam egy Felejtendő feliratú dobozba. Az eltelt évek során időnként felmerült bennem az a nyugtalanító gondolat, hogy bármikor egymásba botolhatunk. Mondjuk, forgatáson, ahová rendszeresen el szoktam kísérni a klienseimet. De egészen mostanáig nem találkoztunk.

Itallal kínál egy arra elhaladó pincér. Nem gondolok bele, hogy még haza is kell vezetnem, csak lekapok egy pohár pezsgőt, és egy hajtásra kiiszom, aztán úgy tíz perccel később utánaküldök egy másodikat is. Kell valami a sokk ellen.

Időbe telik, mire a recepciósleánykák találnak nekem töltőt a hároméves telefonomhoz, de egyikük végül sikeresen megoldja a feladatot. Győzelemittasan mutatja fel – mintha bizony az archívumból bányászta volna elő –, és már csatlakoztatja is, hogy azonnal beszélhessek.

– Mindenki jól van? – kérdezem, amikor Betty fölveszi. Ezek szerint befejezte a meditációját, vagy az is lehet, hogy a lányok zavarták meg.

– Remekül, szívem – feleli dallamos hangon. – Megtaláltam Melissa balett-trikóját, meg is varrtam. Játszottunk Szófejtőt, kiváló agytorna!

Nem tehetek róla, kicsit megbántva érzem magam. Amikor legutóbb felvetettem a lányoknak, hogy játsszunk Kígyók és létrákat, a nagyobbik lányom közölte, hogy ő már nem gyerek. Bettyvel bezzeg leülnek társasozni. Kösz szépen.

– Stuart hazaért már?

– Még nem. Szegény kikapott egy sürgős esetet.

– Sietek haza – felelem. – Csak beszélnem kell még pár emberrel.

– Nem kell sietned, szívem. De figyelj az időjárásra. Az egyik jógás barátnőm szerint a Tanya nevű vihar úton van felénk a Karib-térségből. A rosszak sosem kapnak férfinevet, nem igaz? Ezt a szexizmust! Daisy, hékás, most Melissa jön. Viszlát később!

Visszamegyek a bálterembe, kerülöm Matthew-t, aki szemlátomást azóta sem tudott kitérni a Jennifer és Doris felől rázáporozó kérdések elől. Egy részem szívesen csatlakozna hozzájuk, hogy én is feltegyem a magam kérdéseit. Talán még Sandrát is szóba hoznám. De jól tudom, hogy ez egy piszok rossz ötlet. Ami elmúlt, elmúlt, és maradjon is így.

– Helló! Poppy, ugye? – szólal meg mögülem egy hang.

Megpördülök, és az új casting directorok egyikével találom magam szemben, akivel amúgy is beszédem lett volna. Ők azok, akik elolvassák a forgatókönyveket, és kitalálják, hogy a történet szempontjából szükség van egy kávézóban csókolódzó párocskára a háttérben, a főhősök mögött. Vagy egy nagypapára, aki kacsákat etet a parkban az unokáival, közvetlenül egy holttest fölfedezése előtt. Statiszták esetében többnyire nem elvárás, hogy beszéljenek is, vagy rendelkezzenek tapasztalattal, a rendezők mégsem játszathatják el ezeket a szerepeket akárkivel. Számos szabály és előírás köti meg a kezüket. Ezért alkalmaznak az enyémhez hasonló ügynökségeket.

– Igen, én vagyok.

– Ki volt az a férfi magával az előbb? – érdeklődik a fickó. – Az a meglehetősen jóképű, középkorú fazon a bíborszínű csokornyakkendővel.

– Ó, csak valaki, akivel együtt jártam a drámaiskolába – felelem könnyeden.

– A kliense?

Kis híján fölnevetek.

– Nem.

Megsimítja gondosan nyírott kecskeszakállát.

– Ki kell derítenem, van-e szabad kapacitása. Pont egy középkorú férfit keresek egy hamarosan induló komédiához.

– Igen? – Fejben végigpörgetem a klienslistámat. – Szerintem tudnék önnek segíteni.

Azzal elsorolok neki egy rakás nevet – köztük „lelkész” Ronnie-ét –, és lököm a sódert. Őszintén megvallva jólesik másra koncentrálni. De még beszéd közben is emléktöredékek tolulnak fel bennem. A fájdalom, amelyet akkor éreztem, amikor anyám lelépett hazulról „önmegvalósítani”, röviddel azután, hogy elkezdtem a drámaiskolát. És a váratlan megnyugvás az észvesztően jóképű diáktársam hatására, akinek úgyszintén „elhúzott” az anyja, amikor ő csak tizenkét éves volt, és bentlakásos iskolába járt.

– Megértem a fájdalmadat – mondta nekem egyszer, és megölelt a kolesz teakonyhájában, ahol éppen kiborultam.

Mintha csak tegnap lett volna. Egy tökéletesen kiszolgáltatott, duci kislánytestbe zárva fekszem Matthew Gordon mellett az ágyban.

– Miért én? – kérdeztem tőle.

Végighúzta az ujját a mellemen, aztán ráhajolt a mellbimbómra, hogy megcsókolja.

– Mert fogalmad sincs róla, mennyire szép vagy.

– Nem is vagyok szép – nevetgéltem szégyenlősen.

– Dehogynem. Kívül csinos vagy, a felszín alatt gyönyörű.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt bóknak vegyem-e, vagy sem.

– Mégis az benned a legcsodálatosabb – folytatta –, hogy más vagy, mint a többi. Nem taposnál el senkit egy szerep kedvéért. Te megértesz. Tudod, milyen érzés, amikor széthullik a család.

Ez a része igaz volt. Szerencsétlen apám teljesen szétesett, miután elhagyták. Nem volt olyan állapotban, hogy még ő pátyolgasson engem. Ami pedig anyámat illeti, se a hívásait nem voltam hajlandó fogadni a kolesz nyilvános telefonján, se a leveleit nem bontottam fel.

– Az én anyám újraházasodott – mondta Matthew. – Meg újra, meg megint újra. Azt se tudom, hol él most, de nem is izgat. – Elsötétült az arca a dühtől. Egy percig szinte féltem tőle. – Mi van a nőkkel, hogy mind elkurvul?

Megérezhette, hogy megdermedek mellette e szavakra, ugyanis sietve hozzátette: – Gyere, bújj hozzám. Hadd mutassam meg, mennyire szeretlek.

Szeret? El se hittem. Ahogy senki más sem, amikor híre ment, hogy Matthew meg a kócos, duci kis Poppy járnak. Sandra a csoporttársunk volt, és valami homályos okból kifolyólag sosem kedvelt engem, most is ő ágált a leghangosabban. Megütötte a fülemet, amint azt mondja egy másik diáknak: – Nem értem, mit lát benne Matthew.

Aztán majd három évvel később összejöttek Matthew-val…

Összetörték a szívemet. És bár Matthew sajnálkozott, és saját bevallása szerint pocsékul érezte magát, Sandra úgy viselkedett, mintha ő nem tett volna semmi rosszat.

Persze ez csak egy része volt a dolognak. Soha nem mondtam el Stuartnak a teljes sztorit, nem voltam benne biztos, hogy megértené. Én magam se igazán értem.

– Ha már témánál vagyunk – folytatja a casting director, és ezzel visszaránt a jelenbe –, lenyűgözőnek találtam az önnel készült interjút. Éppen benne vagyok egy új produkcióban, ami délnyugaton fog forogni. Egy Nyomorultakba oltott Mamma Miát képzeljen el. Devon és Cornwall lett a tophelyszín. Statisztákat keresünk, az elszállásolásukról mi gondoskodunk, és azon tűnődtem, hogy ön talán a segítségemre lehetne.

Bekormányoz a sarokba, és odainti a pezsgős pincért. Felhajtom a harmadik pohárral is, részint udvariasságból, részben meg azért, mert még mindig sokkos állapotban vagyok a Matthew-val való találkozástól. Most már tényleg túl sokat ittam ahhoz, hogy hazavezessek. Kénytelen leszek taxizni, még ha egy vagyonba kerül is.

– Remek – mondja a casting director, miután végeztünk a klienseim átbeszélésével. – Összeírná nekem a neveket e-mailben? Aztán majd hétfőn egyeztetünk.

Feláll. Érzékelem, hogy közben kiürült a terem.

– Úgy tűnik, mindenki korán hazament az időjárás miatt – mutat az ablakra. Csak ekkor tűnik fel nekem a kinti fehérség. Megjött hát a beígért havazás.

Matthew-nak nyoma sincs. Ez megkönnyebbüléssel tölt el, ugyanakkor csalódott is vagyok. Egy részem örült annak, hogy Matthew látta az új önmagamat: a karcsúbb változatot, aki még azt is megengedheti magának, hogy felvegye a lánya fekete bőrnadrágját. Akinek már „tizianvörös” a haja, ahogy a fodrásza mondaná. Az új Poppyt, a sikeres üzletasszonyt.

A nőt, akinek a férje elvesztette iránta a szexuális érdeklődését.

Rányomok Stuart számára, hogy szóljak neki, úton vagyok haza. Nincs térerő.

– Az előcsarnokban próbálja – javasolja az egyik pincérnő.

Elindulok a kivilágított, karácsonyi dekorációs előcsarnokba, ahol még egy hatalmas hóemberlufi is van. Stuart telefonja egyből a hangpostára kapcsol. A kültéri világításnak köszönhetően jól látom, hogy egyre sűrűbben zuhog a hó. Felhívom az egyik helyi taxivállalatunkat. Kívül vagyok a körzetükön, de talán mégis kijönnek. Családilag nemegyszer vettük igénybe a szolgáltatásukat.

– Sajnálom. Ki se látunk a megrendelésekből a rossz idő miatt.

A böngészőben keresek más alternatívát, de mindenütt ugyanaz a válasz fogad. Ha mocskos szájú lennék, nem rejteném véka alá a véleményemet. De két kamasz lány édesanyjaként jó példával kell elöl járnom. Megszoktam már, hogy elfojtom az érzéseimet. Arról nem is beszélve, hogy vérbeli problémamegoldó vagyok. Orvosi vizsgálatok; túlterhelt mosogatógépek; ügyfélszerződések; gondoskodni arról, hogy Melissa és Daisy elsőként adják be a leckéjüket; részt venni a fotózásokon, hogy megnyugodjon az idegesebb klienseim lelke… Végtelen a sor! S most ez.