Lehetett volna mindenem

Konrád – Három évvel később… – Kihúztam a zsibbadt karomat a feje alól. Ránéztem a digitális órára, és szembesültem vele, hogy még mindig csak hajnali öt óra. Kikászálódtam az ágyból, és magamra kaptam az alsónadrágomat. Este sietve dobáltuk le magunkról a ruhákat. Úgy estem neki, mint az oroszlán a gazellának. Ha iszom, mindig ez történik, és tegnap több whiskyt fogyasztottam a kelleténél. Én is érezem, hogy az ivásban nem ez a jó irány, de nem tudtam megállni. Munka után a sebész kollégám addig-addig győzködött, hogy menjek el velük, mígnem beleegyeztem és a Sky Bárban kötöttünk ki. Majdnem éjfél volt, mire hazaértem. Haza? Jó messze voltam az otthonomtól. Elhessegettem az oda nem illő gondolatokat, és kiosontam a hálószobából. Kellett egy kávé, mert ez a nap nem lesz leányálom, ha nem szedem össze magam. A hajnali csendben a kávéfőzőből érkező, magasnyomással átpréselődött levegő hangja úgy süvített át a konyhán, mintha egy űrrakéta akart volna felszállni a NASA-központból. Belefájdult a fejem. Nem csodálom, hogy ő is felébredt. – Megint nem tudsz aludni? – állt meg előttem kócosan az én tegnapi ingemben. – Bocs, hogy felébresztettelek – szabadkoztam. – Iszom én is – lépett a kávégéphez, és a csészéjét a megfelelő helyre tette. Két gombnyomással beállította a saját kedvencét, és elindította. A hang másodjára sem volt kellemes. Zúgott a fejem, de ezen nem volt mit csodálkozni. – Milyen napod lesz? – kérdezte kedvesen. – Ma érkezik az új sebész kolléga – kezdtünk beszélgetni. – Mi a szakterülete? – Azt nem tudom. – Mintha tegnap Rob mondta volna, de őszintén megvallva, nem igazán érdekelt. – Tegnap szólt Rob, hogy ő nem fog ráérni, így nekem kell vinnem a műtőt. – Hát akkor sürgősen össze kell szedned magad – ölelt meg kedvesen. – Szörnyen nézel ki. Eltoltam magamtól. Éreztem, hogy a tegnap elfogyasztott alkohol a bőrömön keresztül is párolog belőlem, és így már nem esett jól túl közel engedni magamhoz. – Lezuhanyozom – mondtam, azzal elindultam a fürdő felé. – Kon… – A hangja nem sejtetett semmi jót, így megtorpantam, pedig szerettem, ahogyan lerövidíti a nevemet. – Tudunk beszélni? – Most? – Fogalmam sem volt, mit szeretne. – Valamikor kellene – nézett rám kétségbeesve. – Oké – egyeztem bele. Jöjjön, aminek jönnie kell, visszafordultam, és a konyhapultnak dőlve vártam, hogy belekezdjen. – Szerintem túl sokat iszol – kezdte, és ezzel nem tudtam vitatkozni, és egy kicsit megkönnyebbültem, hogy ez a téma. – Előbb-utóbb ez hatással lesz a munkádra. Nem félsz, hogy a most még biztosan működő sebészkezed egyszer csak nem fog tudni engedelmeskedni? – Téma ide vagy oda, ehhez a beszélgetéshez sem volt kedvem. – Talán nem megfelelően működnek az ujjaim? – Közelebb húztam magamhoz, és becsúsztattam a kezem a combjai közé. – Tudod, hogy nem erről beszélek. – Eltolt magától. – Csak szeretném, ha odafigyelnél, fontos vagy nekem. – Ez a vallomás egy ideig ott lebegett a levegőben. – Rendben. – Ennyit sikerült válaszolnom, majd újra elindultam a fürdő felé. Mit gondolhat, vajon mire válaszoltam? Rendben, átgondolom vagy rendben, örülök, hogy fontos vagyok neked? Magam is aggályosnak tartottam a viselkedésemet, akár az ivás, akár a kapcsolatban való kommunikáció tekintetében, de valamiért nem tudtam vagy nem akartam változtatni. Annyi mindenen voltam túl az elmúlt pár évben, hogy felfogni is nehézkes, ennek ellenére én úgy ítéltem meg, hogy remekül túl tudtam lépni ezeken. Minden, ami történt velem, már a múlt, és elhelyeztem magamban a megfelelő helyre, és azt gondolom, hogy ez sikerült is. Újraépítettem magam, és élveztem a mindennapjaimat. Kizártam minden zavaró tényezőt, és a jövőre koncentráltam, és valóban úgy éreztem, ez sikerült is. Csak ritkán kísértett a bánat. Az olyan álmok, mint ez a mai, azonban visszalöktek a múltba, és nem akartak elereszteni. Annak viszont örültem, hogy ezek egyre ritkábban fordultak elő, mert ilyenkor kellett némi idő, amíg visszapozícionáltam magam a jelenembe. – Pár hét múlva haza kell utaznom – szólt utánam, ezzel visszazökkentve engem a valóságba. Visszanéztem. – Meddig maradsz? – Nem akartam, hogy távol legyen. – Nem tudom – felelte a fejét ingatva. – Akarod egyáltalán, hogy visszajöjjek? – Szomorúnak tűnt, én meg csak álltam vele szemben, és semmilyen késztetést nem éreztem arra, hogy megnyugtassam. Az álom nyomai még nem törlődtek ki a fejemből, így a zaklatottságom félreérthetőnek tűnhetett, és azt, hogy nem feleltem azonnal, értelemszerűen negatívan értékelte. – Erről beszélek – szólalt meg némi várakozás után, majd kapkodva pakolászni kezdett, én meg szótlanul néztem, ahogyan elkezdte a mosogatógépből az edényeket a helyére rakosgatni. Mondani szerettem volna valami biztatót, de nem jött ki hang a torkomon. Nem azért, mert a tegnapi alkohol kiszárította, hanem mert számomra minden jó volt úgy, ahogy volt. Olyan mély gödörből húzott ki, hogy nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, de azt is sejtettem, hogy sosem fogom tudni olyan közel engedni magamhoz, ahogyan megérdemelné. Mégis reméltem, hogy ezt ő nem érzi. Ettől függetlenül remekül éreztem magam vele, tényleg abban hittem, hogy ez neki sem okoz gondot, és nem valami ilyesmiről akar beszélni. Észrevettem, hogy a könnyeivel küzd. Sajnáltam, hogy rosszul indult a napja, odaléptem hozzá, kivettem a kanalakat a kezéből és a pultra tettem, az egyik hangos csörömpöléssel a földre esett, ám nem akartam, hogy az éles hang kizökkentsen. – Ne haragudj! – öleltem át, bár fogalmam sincs, mi rosszat tettem. A hátát simogattam, és vártam, hátha a sajnálaton kívül megérint valami más érzelem is, de annyira az álom hatása alatt álltam, hogy hiába simítottam meg az ingem alól kilátszódó csupasz bőrét, meg sem kívántam. Gondolatban ostoroztam magam, hogy milyen férfi vagyok én, de nem kellett agyturkásznak lennem ahhoz, hogy tudjam, bármi is történt közöttünk az elmúlt évben, volt egy határ, és csak addig tudtam beleengedni magam ebbe az egészbe. Ám ez így is remekül működött számomra, és komfortos is volt. – Értem a válaszodat – tolt el magától. Felvette a kanalat a földről, bedobta a mosogatóba, majd beviharzott a szobába, és bevágta maga mögött az ajtót. Még fel sem ocsúdtam, amikor felöltözve, táskával a kezében megjelent. – Ég veled, Kon! – Azzal hátat fordított, és elindult a kijárat felé. – Rosa! – szóltam utána, de akkor már becsapódott az az ajtó is. A homlokomat dörzsölve támaszkodtam a pulthoz, és a fejemet ingatva hangosan szidtam magam. Mekkora egy pöcs vagyok! A fürdő felé vettem az irányt, és beálltam a zuhany alá. Próbáltam kiűzni a fejemből az éjszakai álomképeket, de sehogy sem sikerült, főleg azért nem, mert keveredtek a korábban megélt eseményekkel, és annyi delíriumos éjszaka után már magam sem tudtam, mi volt az álom és mi a valóság. Azon, mi lesz Rosával és velem, nem gondolkodtam. Arra tettem fel az életemet, hogy a mának éljek és ne tervezzem meg, minek is kellene történnie, mert az élet nagy játékmestere úgyis kénye-kedve szerint rendezi a sorsunkat. Amikor pár éve becsengettem Marához azon a fura napon, határozottan tudtam, hogy nekünk együtt kell lennünk, és nagy pofára esés volt, amikor nem így történt. Sosem fogom elfelejteni azt az estét. Emlékszem, akkor egész nap ott motoszkált bennem, hogy ma biztosan történni fog valami. Amikor leparkoltam a ház előtt, azonnal Mara ablaka felé fordultam. Ez egyébként nem volt meglepő, mert minden egyes érkezéskor ugyanezt tettem, és ha nem jöttem volna el a világ másik felére, akkor valószínűleg a mai napig ugyanezt tenném. Ám azon a napon nem láttam fényt a lakásban. Először arra gondoltam, odamegyek. A mai napig nem tudom megmondani, miért éreztem ezt, ám végül nem tettem meg. Felmentem a lakásomba, és az első utam a hűtőhöz vezetett, töltöttem egy pohár jófajta rumot, majd kimentem a teraszra. Felhajtottam az italt, de egy ismeretlen erő kinn tartott. Először azt hittem, a rum hatására történt, végtelen melegség járta át a testemet, még ennyi idő elteltével is emlékszem rá, mert olyan szürreálisan különös volt, hogy nehéz volna elfelejteni. Addigra már annyi természetfeletti megtapasztalásom volt, hogy elkezdtem befelé figyelni. A szememet lehunyva vártam, és akkor meghallottam egy hangot. Öblös női hang szólt hozzám: „Menj! Menj át!”. Ezt suttogta. Olyan volt, mint amikor a Sándor-palotában, Dézi premierjén az az idős asszony hozzám szólt. Akkor is a hideg futkosott a hátamon. Végül is semmi dolgom nem volt, úgyhogy fogtam magam, és átsétáltam Mara lakásához, és becsengettem. Nagy meglepetésemre kinyitotta az ajtót. Alig hallhatóan ejtette ki a nevemet, majd némán méregettük egymást. Már akkor tudtam, hogy ez egy fontos pillanat az életemben, és minden egyes rezdülést meg akartam jegyezni. Ahogyan kikerekedett a szeme, miután meglátott, ahogyan az arcát elöntötte a pír, és amikor a zaklatottságtól minden egyes levegővételnél fel-le emelkedett és süllyedt a mellkasa. Még most is úgy látom magam előtt, mint egy kibaszott lassított felvételen. Ezt semmilyen mennyiségű tömény ital nem tudja elhomályosítani az elmémből. Emlékszem a hanghordozásomra, ahogyan megkérdeztem: „Bejöhetek?” és arra, hogy nem válaszolt, csak szélesre tárta az ajtót, és nagy magabiztossággal besétáltam, abban a tudatban, hogy ő az enyém, és onnantól senki el nem választ bennünket. A jéghideg víz térített vissza a valóságba. Szar ez a csaptelep, már rég meg kellett volna javíttatni, de amint kilépek a lakásból, elfelejtem. Még meg sem töröltem magam, csörgött a telefon, biztos voltam benne, hogy valami fontos, mert még mindig hajnalok hajnala volt. Rob hívott. Most is tökéletes angolsággal köszönt, és szabadkozott a korai hívás miatt, majd így folytatta. – Alexander megbetegedett, szóval előbb kellene ma bejönnöd. Meg tudod oldani? – Persze, mikorra van kiírva az első műtét? – Kíváncsi voltam, hány kávét kell meginnom, hogy rendben legyek. – Egy óra múlva kellene kezdeni. Néhány kisebb beavatkozás, várj, nézem pontosan – hallottam a billentyűzet csattogását. – Két rekeszizomsérv van beütemezve és néhány mintavétel. Párhuzamosan voltatok beosztva, de így neked kell vinned a napot. Alkalmasnak érzed magad rá? – utalt az este elfogyasztott alkoholmennyiségre. – Nem lesz gond! – nyugtattam meg. Valójában örülök is, hogy így alakult, a kórházban érzem legjobban magam. Ott az lehettem, aki valóban lenni akartam, sem több, sem kevesebb. Megbeszéltük Robbal, hogy hamarosan benn is leszek és elkezdem a feladatokat. Amikor kijöttem Atlantic Citybe a kutatási projekt keretén belül, azt hittem, nem fogom bírni egy évig sem. Ennek a jövő hónapban lesz három éve. Nem maradtam a FutureKey-nél, mert nem volt elég intenzív számomra a meló, így kerestem egy kórházat, ahol kedvemre vághatok, varrhatok, és azt csinálhatom, amihez a legjobban értek. Nem akartam visszamenni Budapestre, és nem akartam a FutureKey kötelékében maradni, mert nem tudtam, Mara hol dolgozik, így kézbe vettem a sorsom, és felkerestem az AtlantiCare Medical Centert, ami egy oktatókórház, és bejelentkeztem sebésznek. Egy hét múlva már az összes műtőt ismertem, mert azonnal bizalmat szavaztak nekem. Rob az elsők között volt, akivel összebarátkoztam. Nem akartam a FutureKey-nél megismert kollégákkal tartani a kapcsolatot, mert jobbnak láttam, ha nincs semmilyen kapocs, ami Marához köt, nem akartam róla tudni semmit. Miután azon a nyomorult estén érzelemmentesen közölte velem, hogy ő Herr Hotellánc-tulajdonossal kívánja összekötni az életét és hogy a mi összegabalyodásunk egy félreértés volt, érthető okokból nem voltam feldobva. Egészen addig az estéig olyan meggyőződéssel hittem a közös jövőnkben, hogy az a pofon rendesen a padlóra küldött. A családom azt hitte, fel sem fogok tudni állni. Pár hét leforgása alatt világossá vált számomra, hogy nincs maradásom, akkor az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha kapva kapok az alkalmon, és elvállalom az egyéves kiküldetést. Először azt hittem, a családom majd ágálni fog ellene, de Dézi úgy fogalmazott, hogy talán jobb is, ha elmegyek. Azt is megértette, hogy egy év után nem költöztem újra haza. A megélt tragédia mindannyiunkat megviselt. Időm sem volt a szerelmi bánatom után a sebeimet nyalogatni, amikor megtudtam, mi történt. Az, ha egy szerettünket elveszítjük, mindig fájdalmas, de ha ilyen körülmények között, az szinte elviselhetetlen. Dézi minden találkozáskor ízekre szedve faggat, és látom, hogy figyeli az összes mondatom mögött megbújó tartalmat, és keresi a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket én fel sem merek tenni magamnak. Tavaly nyáron hazavittem magammal Rosát. Akkor már jó pár hónapja együtt voltunk, és úgy gondoltam, jó ötlet bemutatni a családnak és a barátaimnak. Rosa eredetileg kolumbiai, de tizenhét éves kora óta Amerikában él. New Yorkban járt orvosi egyetemre, és nőgyógyász szakorvosként végzett. Az AtlantiCare-ben ugyanabban a hónapban kezdtünk. Szinte azonnal jó barátságba kerültünk, és egy átmulatott éjszaka után az ő ágyában kötöttünk ki. Nem volt nagy összeborulás, lassan csúsztunk bele egy amolyan kapcsolatfélébe, és sosem toltuk túl a beszélgetést. Együtt voltunk, és kész. Nem címkéztük fel a helyzetet, egyszerűen csak próbáltuk magunkat jól érezni. Az én megélésem szerint ment is, ám ahogy az idő haladt előre, érzékeltem, hogy Rosa türelmetlen, és várna tőlem valamit, valami olyat, amit nem tudok számára megadni. Hiába tudtam, hogy ez az állapot nem lesz végleges, nem tettem semmit, csak a pillanatnak élve igyekeztem szórakoztatni.