Lehetett volna mindenem

2. fejezet-1

Mara

– Újra ott –

Már egy órája Münchenben, a reptéren várakoztam, amikor kiírták, hogy később indul a gép Budapestre. Küldtem Dórinak egy üzenetet, hogy mikorra érkezem, azzal a kiegészítéssel, hogy ez még változhat. Nehezen szántam rá magam erre az útra, és ezt jelnek tekintem, hogy talán jobb volna, ha nem is mennék. Három éve nem voltam Budapesten. Az utolsó alkalom az volt, amikor megmondtam Konrádnak, hogy Greget választottam. Nem tudom, honnan volt lelki erőm abban a felfokozott állapotban szembemenni mindennel, ami igazán fontos az életben, de megtettem. A nagyitól megkapott levél alapján nem ez volt a helyes döntés, és a tények tükrében talán másképp is alakulhatott volna, de ma már nem kérdőjelezem meg önmagam. A nagyi hagyatékának teljes megismerése óta másképp tekintek az életem minden eseményére. Megértettem a nagyi üzenetét, de csak annyit fogadtam be, amennyit el bírtam hordozni. Végül nem adtam el a lakást. Dóri meggyőzött, hogy semmi értelme erről fejvesztve döntést hozni, hisz semmivel nem leszek sem előrébb, sem hátrább, ha a tulajdonomban marad az a nyolcvan négyzetméter, és igaza is lett. Ahhoz a döntésemhez viszont, hogy egyelőre nem akarok ott időt tölteni, ragaszkodtam. Még Dóri szüleinek a harmincadik házassági évfordulóján sem vettem részt, pedig anya is odautazott. Akkor még képtelen lettem volna felszállni a repülőre. Ha sokat késik ez a gép, lehet, hogy a mostani utazás is meghiúsul, mert teljesen beforgattam magam, noha már azt hittem, túl vagyok ezen az egészen.

Azon az estén, amikor elolvastam a nagyi levelét, és tudatosult bennem, hogy olyan erők is mozgatták a szálakat, amikről nemhogy sejtésem sem volt, de alapvetően nem is hittem bennük, nem ért váratlanul Konrád megjelenése. Egyszerre zúdult rám a felismerés, hogy az a töméntelen mennyiségű érzelem, amit Konrád felszabadított bennem, a teljes súlyával nehezedik a vállamra, és ha ott abban a pillanatban nem dobtam volna el magamtól, hamarabb összetörte volna a lelkemet, mint egy hurrikán a faházat. A nevét is alig tudtam kiejteni. Annak az estének az izzó billoga az emlékeimben mára már domború, ámde színtelen jellé hegesedett. Már vannak percek, órák, amikor nem jut eszembe „Mi lett volna, ha…”. Az elmúlt években egyszer sem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, de sosem kerestem. Semmilyen kapcsolatunk nem volt. A Facebookon távolságot tartottam tőle, az Instán meg egyszerűen kikövettem. Néha láttam egy-egy posztban megjelölve a FutureKey oldalán, de amikor Dézi nyáron feltett egy családi fotót, ahol Konrád egy latin szépséget ölelt, úgy megviselt, hogy két napig nem tudtam enni. Pár hónapja találkoztam Taorival egy konferencián, ő volt a kutatásvezető a FutureKey-nél, amikor én eljöttem, és tőle tudom, hogy már Konrád sincs a cégnél. Egy évig Atlantic Cityben volt, majd kiszállt a projektből. Talán visszament a Budai Klinikára, sejtésem sincs. Budapest elég nagy, ha még mindig ott is él, egyáltalán nem törvényszerű, hogy találkozni fogunk. Dórinál fogok lakni, és azt terveztem, hogy időnként elmegyek a lakásomhoz, kizárólag napközben, ezzel az időzítéssel nagy valószínűséggel akkor is elkerülném Konrádot, ha még mindig szemben lakna. Nem akarom, hogy bármiben is befolyásoljon egy nem várt találkozás. Ezt az utazást nem akartam tovább halogatni, úgy gondoltam, ideje véget vetnem a Konráddal kapcsolatos képzelgéseimnek, és teljesen le kell zárnom, hogy tovább tudjak lépni. Ez elvben remekül működött, ám a reptéren várakozva rám zúdultak a rég eltemetett érzések, pedig milyen jól elrejtettem őket.

Aznap, amikor Konrádnak meg kellett mondanom, hogy soha többé nem találkozhatunk, nem tudom, honnan volt erőm, de olyan határozottsággal meg tudtam tenni, hogy magam is meglepődtem.

– Nem hiszek neked. – Ez volt a válasza arra, hogy elmondtam: rájöttem arra, hogy Greget szeretem. Odalépett hozzám, az államat felemelve a szememből próbálta kiolvasni, vajon tényleg a valóságot mondom-e. Tudtam, ha ez sokáig így marad, a testem elárul, és nem fogok tudni tovább hazudni.

– Ez az igazság – próbáltam keménynek tűnni, úgy, ahogy anyától láttam. Ő arra tanított, vannak olyan helyzetek, amikor az a legjobb, ha elrejted a valódi érzéseidet, nem szabad megmutatnod magad, hangoztatta rendszeresen, mert az őszinteség sebezhetővé tesz, az egy olyan rés a pajzsodon, ami megrepesztheti az egészet, és utána bárki szíven szúrhat.

– Mara, nézz rám! – kérte, mert el akartam fordulni. – Annyiféle döntést hozhatsz az életben, sok minden befolyásolhat, és talán nem is fontos, miért erre jutottál. Felfogtam, hogy nem engem választottál, el is fogom fogadni. Vagy legalábbis megpróbálom. De kérlek, ne hazudj! Az, ami kettőnk között volt, az igazi, és talán nem is volt hozzá közünk, egyszerűen elrendeltetett. Ezt neked is tudnod kell! Mondd, hogy te is így érzel. – A hangjában csengő kétségbeesés a mai napig kísért.

– Nem, Konrád, neked lehet, hogy ilyen volt, de nekem csak egy fellángolás némi erotikával fűszerezve. – Ahogy ezt kimondtam, elléptem tőle, és megkértem, hogy menjen el.

Életem legnehezebb percei voltak ezek. Nem mondott mást, csak lassan kisétált az ajtón. Ha hátra mertem volna nézni, megtudtam volna, hogy megállt-e, visszanézett-e, várt-e egy villanásnyi időt, hogy meggondoljam magam vagy azonnal eltűnt, de nem tettem. Az ajtó halkan kinyílt, ám becsukódni már nem hallottam. Hangtalanul sírva rogytam a földre. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, mert Dóri talált rám. Elmondása szerint összekuporodva feküdtem a padlón, és azon gondolkodott, hívjon-e orvost. Szilvi javaslatára pálinkát itattak velem, amit azon nyomban kihánytam. Hajnal felé tudtam elmondani nekik, mi is történt. Bármennyire is biztos voltam a döntésemben, ez a fájdalom oly mértékben maga alá temetett, hogy magam sem hittem, hogy valaha talpra állok. De az élet nagy játékmester, és akkor kapjuk a legnagyobb erőt, amikor teljes kétségbeesésben vagyunk, mert a sors vagy a Jóisten tudja, mikor van rá a leginkább szükségünk. Én tudtam, hogy Greg mellett a helyem, és azt is, hogy nem lesz egy leányálom végigcsinálni vele a kezeléseket, de az, hogy Gregnek szüksége volt rám, felrángatott a padlóról. Az akkori repülőutamra azt a poggyászt, amiben a Konrád elvesztése miatti fájdalmat csomagoltam, nem hoztam magammal, ám most azt terveztem, hogy bármi áron is, de kinyitom, hiába rettegtem attól, hogy kizúdul belőle a múlt összes emléke, minden boldogsággal és minden utána következő bánattal együtt. Meg kellett tennem saját magam miatt.

Dóri hívása zökkentett vissza a valóságba.

– Tudod már, pontosan mikor érkezel, szívem? – Felnéztem a táblára, és épp akkor pörgött feljebb a kijelző.

– Egy pillanat. – Hunyorogva bámultam, melyik sorban is van az én járatom. – Úgy látom, nem írtak ki újabb késést. Szóval így négyre ott leszek.

– Nagyon szoros lesz az idő, mert hattól kezdődik a program, így is csak be fogok esni a beszélgetésre. – Dóri éppen ma egy kerekasztal-beszélgetés vendége lesz, ahol női önismereti témákról lesz szó.

– Figyelj, nem kell kijönnöd a reptérre, készülj nyugodtan, majd odamegyek taxival. Hol lesz pontosan?

– Elküldöm a címet, de mondom, ha nem késel, akkor az okés, sminkem már van, átöltöznöm nem kell, szóval jó lenne, ha nem a pulpituson látnál meg először, olyan rég találkoztunk. Meg akarlak előtte ölelni.

Valóban rég láttuk egymást, ám ez nem azt jelentette, hogy ne tudnánk a másikról mindent, vagyis majdnem mindent. Dóri karrierje szárnyalt, ám azóta sem talált rá az igazi. Ettől persze nem érzi magát rosszul, inkább élvezi, hogy válogathat. A Greggel kapcsolatos nehézségekben ő tartotta bennem a lelket, és nem volt olyan alkalom, amikor azt mondta volna, hogy most nem ér rá, legyen az este tíz vagy hajnal három. Mindig számíthattam rá. Azt gondolom, hogy a szerencsétlenül alakult szerelmi életem miatt a sors vele kárpótol, mert nála jobb barátnőt aligha találtam volna.

Greg műtétje jól sikerült. Olyan helyen volt a daganat, hogy a jobb oldali tüdő harmadik lebenyét eltávolították, így egyértelműen ki tudták metszeni, áttéteket nem láttak, de a biztonság kedvéért kiírták a kemoterápiát, amit Greg végig is vitt, ám nem viselte jól. Az első kezeléssorozat után meggyötörték a hányásos rosszullétek, és a papírforma szerint kihullott a haja. Akkor lett jobban lelkileg, amikor a haja újra kinőtt. Mintha pszichésen a külsejének változása befolyásolta volna az állapotát. Mindeközben az összes elektronikai eszközön irányította a futó projekteket. Egyáltalán nem érdekelte, hogy a pihenés nem csak fizikailag segítené, talán ki is kellett volna kapcsolnia, hogy a gyógyulásra koncentráljon. Az anyja a sopánkodásával csak ártott a helyzetnek, és hetekig tartott, mire megértettem vele, hogy hagyjon fel ezzel, mert szemernyit sem használ. Azokon a napokon, amikor jobban volt, sokat sétáltunk, és akár élvezhettük volna egymás társaságát is, ha az alkalmak többségében nem Hansszal lett volna vonalban. Magányosabbnak éreztem magam mellette, mint amikor nem voltunk együtt. Ennek ellenére egyszer sem kérdőjeleztem meg magamban a döntést. Nem tudtam volna egyedül hagyni. Azt viszont tudtam, hogy az otthon ülő feleség szerepe hosszú távon nem kivitelezhető, úgyhogy egyik sétánk alkalmával felvetettem, hogy mit szólna hozzá, ha dolgoznék.

– Örülnék, ha elfoglalnád magad – érkezett az őszinte válasz. – Szeretem, hogy napi szinten készíted nekem a jobbnál jobb egészséges ételeket, de a sok hajdina már a könyökömön jön ki. Szerintem a szakácsnőnk is örülne, ha nem anyáméknál kellene főznie, hanem visszajöhetne hozzánk. De azt is bírnám, ha már mindketten dolgoznánk, és este rohanva valahol bedobnánk egy hamburgert.

– Nemsokára így lesz, ne aggódj! – nyugtattam meg.

– És mi a terved? – érdeklődött. – A FutureKey-hez szeretnél visszamenni?

– Arra gondoltam, inkább klinikai munkát vállalnék. Már beszéltem is anyával, a Ludwig Klinikán volna is egy hely.

– Vállald el! – vágta rá úgy, hogy végig sem tudtam mondani, mit intéztem.

Fél év kellett, hogy visszarendeződjünk a rendes kerékvágásba. Greg jól volt fizikailag, és miután felfogta, hogy nem fog meghalni, legalábbis nem most, lelkileg is megerősödött. Az a csomó, ami abban az időszakban bennünket gúzsba kötött, kibogozódni látszott, és kezdődhetett az új életünk. Legalábbis én így gondoltam. Aztán semmi nem úgy alakult, ahogyan én azt elterveztem.

Rettegve szálltam fel a gépre. A budapesti emlékek özönlöttek felém, mintha csak tudnák, hogy arrafelé tartok, ahol begyűjtöttem őket. Ahogy elhelyezkedtem a gépen, már nem voltam képes az akaratommal kontrollálni a tudatom. Lehunytam a szemem, és elleptek a mosolyok, az érintések és az az érzés, hogy hamarosan ott leszek, ahol utoljára boldog voltam.

A landoláskor ébredtem fel, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Olyan mély álomba zuhantam, hogy minden, amit ott megéltem, valóságosnak tűnt. Mostanában rendszeresen előfordul velem, hogy így álmodom. Az ilyen álmaim nagy részében Konrád szerepel, és olyan történéseket élek meg vele, amik nem az emlékeimből építkeznek. Olyanok ezek a folytatásos álmok, mintha egy párhuzamos univerzumban volnék, és ott zajlana a közös életünk. Bevallom, szeretem őket, ez az én egysíkú életem szivárványos titka.

Még akkor is az álom bűvöletében voltam, amikor a csomagomat kerestem. Két szalagon futottak a bőröndök, az egyiken a Londonból érkezők csomagjai forogtak, a másikon a müncheni utasokéi. Nem voltam túl előzékeny, amikor megláttam a bőröndömet, sietve furakodtam a szalag közelébe, hogy mihamarabb kiérjek, mert nem akartam Dórit megvárakoztatni, nehogy miattam késsen el.

Rámosolyogtam az útlevelemet ellenőrző nőre, mert még akkor is a delíriumos álom hatása alatt voltam, ám a mogorva arc emlékeztetett rá, hová is érkeztem.

– Mara! – hallottam meg Dóri hangját, amint kiléptem a fotocellás ajtón. – Siess, tilosban parkolok.

Azért egy gyors ölelésre jutott idő, amitől jobb kedvem lett. Dóri tizenkét centis cipősarka nem segítette elő a gyors közlekedést, elég nevetségesen futott, én meg a bőrönddel idétlenkedtem.

– Mesélj, aranyom, hogy utaztál? – kérdezte, amikor már az autóban ültünk.

– Aludtam. – Az álmomról nem szóltam, bár biztos voltam benne, hogy hamarosan beszélek róla, de nem akartam ezzel kezdeni. – Meg tudod, kicsit fura újra visszajönni – árultam el, mert Dóri előtt nem akartam eltitkolni az érzéseimet.

– Ne izgulj! – nyúlt felém, és megszorította a kezemet. – Gyűjtünk új élményeket, és akkor majd elhalványulnak a régiek – biztatott.

– A pácienseidnek is ezt szoktad javasolni? – kérdeztem.

– Nem mindenkinek – nevette el magát. – Ez amolyan közhelyes Insta-poszt lehetne.

– Már nem is tudsz másban gondolkodni, csak ütős Insta-mondatokban? – Ez komolyan érdekelt.

– Á, nem! Ezen a mai rendezvényen is komoly beszélgetésre számítok. Eleve a meghívott vendégek is szakmai körökből érkeznek, nem egy celebparádé lesz. Jakupcsek Gabi lesz a moderátor, ő nem vállal el akármit. Egyébként meg ne becsüld alá a melómat, nagyon sokan inspirálódnak nálam.

– Azt látom. – A kezembe vettem a telefont. – Több mint negyvennégyezren követnek az Instán.

– Tényleg? Akkor most is ugrott. Biztosan a konferencia miatt lett ezerrel több – állapította meg mosolyogva. – Na, de mesélj! Hogy telnek a napjaid?