Leültünk a nappaliban egymással szemben, és ugyanolyan mozdulattal magunk alá húztuk a bal lábunkat. Egyikünk figyelmét sem kerülte el az azonos mozdulatsor.
– Mara, tudom, azt hiszed, teljesen mások vagyunk, de nézz magunkra! – mutatott a lábainkra. – Sokkal több bennünk a közös, mint gondolnád. – Ezt én másképp láttam, de nem tettem megjegyzést. – Gyurival az első percben egymásba szerettünk – kezdte mesélni a történetüket, amiről egészen addig, míg Heller el nem mondta nekem, semmit sem tudtam. – Nem voltak kérdések. Mindketten tudtuk, hogy ez egy visszavonhatatlanul végzetes szerelem – mosolygott, ahogy erről beszélt. – A nagyi mellett felnőni nem volt könnyű. Minden közösségben én voltam a különc kislány, aki semmit nem úgy csinált, ahogyan mások. Nekünk például az általános iskolába
