Mondd, hogy visszatérsz!

Chapter 3

Connor

– Arrowood! Ideje felébredni, baszki! – Valaki a karomba bokszol, mire kibukfencezem az ülésből. Szemem fel-alá cikázva keresi a veszélyt, bármi legyen is az, de csak a haveromat, Liamet pillantom meg magam mellett, a gép szomszédos ülésén. – Ember, te aztán szeretsz álmodban beszélni!

Megdörzsölöm az arcomat, hátha attól kitisztul az agyam.

– Sejtelmem sincs, miről álmodtam.

– Egy nőről.

Csodás! Isten tudja, miket mondhattam.

– Haver, te totál komolyan beszéltél álmodban! – Magasabb hangon folytatja: – Ó, Connor, annyira szexi vagy! Igen, add nekem, pont így! – Aztán visszavált a rendes hangfekvésbe. – Csak mondom: nagyon virgonc volt a kiscsaj.

Pontosan tudom, miről álmodtam – egy angyalról. Egy gyönyörű, sötétbarna hajú nőről, a legkékebb szemekkel, amelyeket valaha láttam. Nem számít, hogy egyetlen éjszakát töltöttem vele nyolc évvel ezelőtt, tökéletesen emlékszem rá.

Ahogy mosolygott, ahogy az ujját görbítve hívogatott, hogy kövessem. Ahogy a lábam anélkül mozdult, hogy az agyam megadta volna az engedélyt. Mintha csak odafentről küldték volna őt, hogy megmentsen. Aznap este, amikor az apám annyira lerészegedett, hogy behúzott nekem egyet, én meg kisétáltam az ajtón, és elutaztam az alapkiképzésre, megesküdvén, hogy sose térek vissza.

Tökéletes volt, és még csak azt se tudom, hogy hívják.

Oldalba bököm Liamet, mert tudom, nincs az az isten, hogy mindebből bármit is bevalljak neki.

– Hála az égnek, hogy már házas vagy! Egy nő se lenne annyira hülye, hogy vonzónak találja azt, aki most vagy. Borzasztóak az elképzeléseid, és egy seggfej vagy.

Vigyorog: kétség sem férhet hozzá, hogy a neje jár az eszében. Vannak ilyen srácok, akiknek mindenük megvan, és Liam Dempsey egy közülük. Egy gyönyörű nő várja otthon, vannak gyerekei és barátai, továbbá azok közé tartozik, akiknek meseszerűen tökéletes gyerekkoruk volt.

Alapjában véve az élete tökéletes ellentéte az enyémnek.

Az én életemben mindössze a bátyáim érnek egy fabatkát is.

– Miről beszélsz? Megvan az oka, hogy miért engem hívnak Dreamboatnak, téged pedig Arrow-nak. A nevem álomférfit jelent, és az is vagyok: egy istenverte álom. A tied pedig nyilat jelent…

– Már megint a régi nóta. Azért hívnak így, mert ez a vezetéknevem, seggfej.

Liam kuncogva megrándítja a vállát.

– Lehet, de engem meg a sugárzó személyiségem miatt.

Egy tökkelütött idióta, de akkor is hiányozni fog. Az egész csapatom hiányozni fog. Utálom, hogy ez volt az utolsó bevetésem, és nem leszek többé része ennek a testvériségnek. Szerettem SEAL-es{1} lenni.

– Szerencsére annyira beképzelt vagy, hogy bárhol kössek is ki, egészen odáig fogsz sugározni.

– Van valami ötleted, hogy az hol lesz, vagy hogy mihez kezdesz most? – kérdi Liam.

Egy mély sóhaj kíséretében hátradőlök a C-5-ös igen kényelmetlen ülésében.

– Lövésem sincs.

– Jó látni, hogy kézben tartod a dolgaidat. Össze kell kapnod magad, Arrowood! Az élet nem fogja ezüsttálcán kínálni neked a lehetőségeket.

Liam volt a szakaszvezetőm az utolsó két bevetésen, és olyan nekem, mintha csak a bátyám lenne, de ebben a pillanatban nem vágyom a leckéztetésre. Van három bátyám, tőlük már így is kapok eleget.

Habár azt hiszem, ezt jelenti a SEAL-csapatban lenni: hogy testvérek között vagy. Olyan testvérek között, akik bármit megtennének egymásért, ideértve azt is, hogy átsegítjük a másikat a nagy változásokon, még ha olyasmiről van is szó, amit egy ideje már látni lehetett előre. Három évvel ezelőtt egy bevetésen vettem részt. Egy ellenőrzőponton voltunk, és a lábam összeroncsolódott, amikor egy kocsi áthajtott rajta. Megműtöttek párszor, a kilátások mindig jók voltak, de nem úgy gyógyulok, ahogy kellene. Ezen a mostani bevetésen könnyített szolgálatban voltam, ami alapjában véve adminisztratív munkát jelent. Ki nem állhatom az adminisztrációt! Odakint akartam lenni, gondoskodni a testvéreim biztonságáról. Aztán jött a doki a hírrel, hogy egészségügyi okok miatt leszerelnek.

Nem vagyok már alkalmas arra, hogy a SEAL tagja legyek.

És ha ezt nem tudom többé csinálni, akkor már az egészet nem akarom.

– Vannak terveim.

– Mint például? – faggat.

– Például hogy szétrúgom a segged.

– Azt megpróbálhatod, kölök, de nem fogadnék a győzelmedre.

– Ha a lábam százszázalékos lenne…

Liam megrázza a fejét.

– Akkor is megölnélek. De most komolyan: az nem lehet, hogy két hét múlva aláírod a papírokat, és még ötleted sincs, mihez kezdj utána!

A legidősebb bátyám, Declan nem bírt leszállni rólam, és ugyanezért rágta a fülemet, amikor egy hónapja felhívtam. Dec egy hatalmas vállalatot vezet New Yorkban, és azt mondta, épp biztonsági főnököt keres, de előbb dugnám át a rossz lábamat a húsdarálón, mint hogy neki dolgozzak. Forrófejű, ő az a fickó, aki mindenhez ért, ugyanakkor szart se fizet. Ilyen mellett már nyolc évet lehúztam, szóval pénzügyi területen nem bánnék némi előrelépést.

Ezzel együtt igaza van. A kevéske megtakarításomból épp csak egy kis ideig húzhatom ki, aztán muszáj lesz valami munkát találnom.

– Majd kitalálom – felelem neki.

– Miért nem mész haza a farmra?

A szemem összeszűkül, és elönt a harag annak a helynek az említésére.

– Mert csak úgy teszem be a lábam arra a helyre, ha azért megyek, hogy elássam a férfit, aki ott lakik.

Az Arrowood fivérek fogadalmat tettek, hogy vigyáznak egymásra és megvédik egymást – és mindannyian ezt is tettük, míg csak le nem sikerült lépnünk onnét. Utoljára két héttel a középiskola befejezése után érintette a talpam azt a pennsylvaniai földet. Inkább megyek az utcára lakni, mint hogy oda visszatérjek.

Liam égnek emeli a kezét.

– Jól van, tesó, nem kell úgy nézni rám, mint aki felszeletelni készül! Értem. A hazamenés nem pálya. Csak aggódom. Láttam már sok fiút leszerelni, és aztán küzdeni, mert nem sikerült elnavigálniuk a civil életben. Akármennyit rinyálunk is az itteni életünk miatt, eggyé válunk vele, tudod?

Igaza van! Pokolba is: én is láttam, de nem álltam még készen rá, hogy a leszerelés legyen a valóságom. Húsz évet is leszolgáltam volna mosolyogva, mert a haditengerészet megmentette az életemet. Ha nem állok be közéjük, a rácsok mögött végeztem volna. Aztán, amikor már bent voltam, bevettek az alapkiképzésbe, és már soha többé nem is akartam semmi más lenni. De ez most nem az én választásom.

– Nem tudom, egyáltalán mi mással tudnék még foglalkozni ezek után.

– Jackson haveromnak van egy cége, ahol lesérült SEAL-eseket is alkalmaz, lefogadnám, hogy helyet tud szorítani még egynek.

– Majd megmutatom én neked, ki sérült itt le!

Még mielőtt belemerülhetnénk a szóváltásba, átjönnek a tisztek, és tudtunkra adják, hogy leszálláshoz készülődünk, és hogy ez hogy fog zajlani.

A hazatérés valami olyasmi, amit nem érthet meg senki más.

Az otthoniak érzelmekkel telve, lufikkal és fanfárokkal várnak, örömkönnyekkel, izgatottan. A feleségek kiöltöznek, a gyerekeket mintha skatulyából húzták volna ki, és mindeközben jól tudjuk, hogy az utóbbi kilenc hónapjuk mindenről szólt, csak erről nem. Látni lehet, amint a családok pattanásig feszülve várják, hogy csak egy pillantást vethessenek a szerettükre, hogy csaknem egymást tapossák, amikor megérkezünk.

És aztán itt van az, ahogyan mi érzünk.

Az idegeink áthuzalozódtak. Készek vagyunk hazatérni és újra látni azokat, akiket szeretünk, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy nem lesz könnyű. Nem lehet könnyű egy olyan férfit szeretni, aki máris az újabb távozásra készül. Ezért vagyok hálás, hogy a szerelem meg a házasság sohasem foglaltak el előkelő helyet a fontossági listámon.

Szeretem tudni, hogy az irányomban való szerelem nem követelt áldozatokat.

A parancsnok elhallgat, várja, hogy mindenki odafigyeljen.

– Patterson és Caldwell mennek elsőként, mivel nekik gyerekük született, mialatt mi távol voltunk. Utánuk betűrendben történik majd a leszállás. Amint kijelentkeztek nálam, megragadják a felszerelésüket, és aztán két hétig nem jelentkeznek a bázison, értettem?

– Igenis! – felelünk egyszerre.

Leteszi a csíptetős írótábláját, és mindannyiunkat végigvizslat.

– Ne kelljen azt magyaráznom a feleségemnek, miért kell megszakítanom az otthonlétet, hogy valamelyik idiótát kisegítsem.

Elszórt nevetés hangzik fel, de ő komor marad – lehetséges, hogy két bevetéssel korábban megtörtént a dolog. Szerencsére nem velem.

A gép földet ér, és esküszöm, hogy érzem, ahogy változik a hangulat idebent. Mivel betűrendben szállunk le, az elsők közt leszek, de a csapatunkban jó pár srácnak van gyereke. Várni fogok, amíg ők leszállnak, aztán én is megkapom a kötelező fejmosásomat Hansen parancsnoktól, és megyek a magam útjára boldogan, a többi független sráchoz hasonlóan.

A parancsnok a nevemet kiáltja, de nem moccanok meg. Megint elordítja magát:

– Arrowood! – Mérgesen mered rám, de vállat rándítok. – Jézus, minden egyes átkozott bevetésnél ezt csinálják, kész elmebetegek! Jól van, kétszer mondom a nevét, és ha nem pattan ide, akkor a sor végére megy. Idióták! Körbe vagyok véve velük.

– Akkor pár hét múlva! – fordul hozzám Liam, amint elhangzik a neve.

– Okvetlenül el akarok búcsúzni.

A mellkasomra csap.

– Menni fog!

Miután a többiek neve is elhangzott, újra hallom az enyémet.

A parancsnok nem csattan ki az örömtől, de büszkeséget látok bujkálni a felvont szemöldöke mögött.

– Maga jó ember.

– Azoknak a kölyköknek szükségük van az apjukra.

Biccent.

– Itt vannak a papírjai. Két hét múlva találkozunk.

Bólintok, elveszem a papírokat, és elindulok. Süt a nap, a levegőnek tisztaságszaga van. Se por, se kosz nem tapad a testemhez, miközben lesétálok a lépcsőkön.

– Hé, köcsög! – Egy pillanatra lefagyok, mielőtt megfordulok, hogy szembenézzek a bátyámmal – akinek nem kellene itt lennie.

– Sean?

Felém lépdel, széttárt karral, és szélesen mosolyogva.

– Jó látni itthon és egy darabban!

Megöleljük egymást, meglapogatjuk a másik vállát.

– Mi az ördögöt művelsz te itt?

– Gondoltam, valaki kijöhetne eléd, ha már ez volt az utolsó bevetésed.

– Jó látni téged! – mondom, és elmosolyodom.

– Én is örülök, hogy látlak, kisöcsi!

Igaz, hogy a legfiatalabb vagyok, de nem vagyok kicsi. Sean a legalacsonyabb növésű közülünk, de cserébe neki van a legnagyobb szíve. Néha azt kívánom, bárcsak jobban hasonlítanék rá.

– Tudod, hogy kábé tíz másodperc alatt ketté tudnálak vágni. Tényleg le akarod játszani?

A vállamra csap.

– Ma nem. Nem ezért vagyok itt.

– Hanem?

– Gyere, találkozónk van Declannel és Jacobbal…

Aggodalom hasít belém. Nem igazán szoktunk családi összejöveteleket tartani. Valójában, azt hiszem, legutoljára azon a napon voltunk együtt, amikor befejeztem az alapkiképzést. A bátyáim és köztem egy-egy év van. Szegény anyám négy év alatt négy gyereket hordott ki, és aztán a következő hét évet négy olyan fiú nevelésével töltötte, akik nem éppen az angyali jóságukról voltak híresek. Összeszövetkeztünk, és a legjobb barátok voltunk – azaz minden rosszban együtt sántikáltunk. Mostanra azonban szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába, és többnyire már csak külön-külön futunk össze egymással.

– Hol találkozunk velük?

Sean összeszorítja az állkapcsát, majd nehéz sóhaj hagyja el az ajkát.

– Sugarloafban. Apánk halott. Ideje hazamenni.