Mondd, hogy visszatérsz!

Chapter 4

Connor

– És ezzel vége… – mondja Declan, miközben lebámul a földben ásító lyukba, mélyén a koporsóval. A régi temetőben csak néhány sírkő árválkodik, és azok is még mindig töröttek az Örömtüzek Éjszakája óta, amikor mind idióták módjára viselkedtünk.

Csend van, a gazdálkodás szaga tölti be a levegőt. Némi trágya, némi füst és sok-sok bűntudat. Azt gondoltam, jobban fogom érezni magam most, hogy már meghalt, de mindössze haragot érzek.

– Nem egészen – emlékeztet minket Sean. – Még mindig ki kell találnunk, mi legyen a farmmal meg a földdel.

– Égessük el – mondom anélkül, hogy éreznék bármit. Már attól vakaróznom kell, hogy megint itt vagyok. Úgy érzem, még holtában is figyel, ítélkezik, és készül magasba emelni az öklét. A pokolba is, még mindig úgy érzem, hogy fojtogatnak a titkok, amiket miatta őriztünk meg!

– Connornak igaza van. Habár jobban érezném magam, ha az öreg is odabent lenne, amikor lángra lobbantjuk – fűzi hozzá Jacob.

Egyetértek. Az apám régen jó ember volt. Szerette a fiait, a feleségét és a farmját, odaadó volt, és önzetlen. Aztán meghalt az anyám, és ezzel mindkét szülőnket elveszítettük.

Nyoma sem volt már annak a kedves, vicces, keményen dolgozó férfinak, aki megtanított biciklizni és horgászni. Ehelyett egy tompa, piás alak lett belőle, aki ha dühös volt, az öklét vette használatba.

És a mindenit, mennyire dühös is volt!

Mindenkire. Mindenre. Főleg a bátyáimra meg rám, amiért emlékeztettük őt a nőre, akit szeretett, és akit Isten olyan hamar elvitt magával. Mintha mi nem bánkódtunk volna a valaha volt legcsodálatosabb anya elvesztésén.

Dec megrázza a fejét.

– Egyedül ezt hagyta ránk ez a rohadék, és milliókat ér. Itt szórtuk szét anya hamvait is. Türelmesek leszünk, ahogy mindig voltunk, és eladjuk. Hacsak valamelyikőtök nem tart rá igényt.

– Egy fenét!

Nem akarom, hogy az égvilágon bármi közöm legyen hozzá. Meg akarok szabadulni az egésztől, hogy soha többet ne kelljen visszajönnöm Sugarloafba.

Mindenki egyetértően mordul fel.

– Nos, valamikor a héten össze kell hoznunk egy találkozót az ügyvéddel, mindannyiunknak, és aztán eladjuk ezt a szart.

Nem kételkedem benne: Dec máris mozgósította az összeköttetéseit, hogy leléphessünk innen a francba, amilyen gyorsan csak lehet. Ahogy mindannyian, ő is sok mindentől távol akarja tartani magát ebben a városban, ez pedig nehéz lesz, ha egy napnál tovább itt maradunk.

Mind a négyen bepréselődünk Sean kocsijába, és elindulunk vissza a házba, de amint elérjük a bejáratot, lefékez a kocsi.

Meglátszik az idő nyoma a fa tartóoszlopokon, amelyek közrefogják a táblát a fába égetett vezetéknevünkkel, de azért még szilárdan tartják magukat. Próbálok nem visszaemlékezni anyám hangjára, de túl erősen és gyorsan tolul fel az emlék, és már megint nyolcéves vagyok.

– Na, mit kell tudni a nyílról?

Felnyögök, míg ő felvont szemöldökkel vár a válaszra.

– Anya, otthon van az új Nintendo-játék, és játszani akarok!

– Akkor legjobb lesz, ha válaszolsz, Connor! Mit kell tudni a nyílról?

Még volt félretett pénzem a legutóbbi születésnapomról, de nem volt elég, úgyhogy Jacobtól kellett kölcsönkérnem a játékra. Annyira gonosz, rávett, hogy cserébe fél évig csináljam helyette a házimunkáját, de így meglett az új Mario. Csak arra vágyom, hogy játszhassak. Nem tud izgatni a nyíl.

Leparkolja a kocsit, és keresztbe fonja a karját. Anya volt a kedvencem.

– Miért kell ezt mindig elmondanunk? – kérdezem.

– Azért, mert fontos. Ebben az életben a család az, ami számít, a családod nélkül nincs semmid. Amint átlépünk ezen a küszöbön, hazaérünk. Azokkal leszünk, akik szeretnek minket, és ez a hely az, kisfiam, ahová mindig tartozni fogsz.

Az én mamám a legjobb ember, akit csak ismerek, és akármennyire is szeretném a Nintendómat – márpedig nagyon szeretném –, még jobban szeretném őt boldoggá tenni. Szeretem boldoggá tenni a mamámat.

– Nem lőhetsz addig, amíg el nem engeded az ideget – morgom, mert utálom, hogy folyton ezt ismételteti velem.

Mosolyog.

– Ez igaz. És miért fontos ez?

– Anyaaaaa – nyafogok, mert már nagyon szeretnék játszani.

– Cö-cö, csak semmi „anyaaaaa”. Miért fontos?

– Mert ha nem engeded el az ideget, akkor soha nem jutsz előre, és a nyílvesszőnek előre kell törnie.

A szeme szeretettel és boldogsággal telik meg, ahogy rám néz.

– Ez így van, és neked is előre kell törnöd. Most pedig irány a házba megnézni, a bátyáid épen hagytak-e belőle valamit!

– És akkor játszhatok a játékommal?

Anyám felnevet.

– Igen, meg azt is – miután végeztél a házimunkáddal.

– Nem tudom megcsinálni – vallja be Sean, miközben a poros kocsifelhajtóra bámul.

Az összes bátyám lelépett erről a helyről, egyik a másik után, és aztán felváltva jártak vissza, egészen addig, amíg elég idős nem lettem ahhoz, hogy én is lelépjek. Úgy oltalmaztak engem, hogy abban az időben nem is tudtam eléggé megbecsülni. Jacob egy évvel elhalasztotta a főiskolát, hogy Seannak ne kelljen abbahagynia a játékot, és engem se hagyjanak olyan sok időre egyedül apával.

Sean meccsekre vitt magával, hogy hébe-hóba akkor is kijuthassak a házból, amikor Jacob már nem volt ott. Declan fősulira ment, de a nyarakat a farmon töltötte, hogy amikor csak lehetett, megvédhessen apa öklétől.

Ő feszeng a legnyilvánvalóbban, de közben valamennyiünk közül neki van a legerősebb akarata.

– Mit kell tudni a nyílról? – préseli ki magából a szavakat Dec, én pedig lehunyom a szemem.

Anya. Mit gondolna most rólunk? Megértené, miért hagytuk mindannyian itt ezt a helyet? Látta vajon, micsoda pokollá tette az életünket az apánk, és hogy a döntései mivé tettek bennünket?

– Ha eltávolítjuk a fele tollat, az kanyarodásra készteti a nyilat, és megváltoztatja a pályáját, ezért fontos, hogy összetartsunk – feleli Jacob.

– Anya csalódott lenne miattunk – mondja Declan. – Se nők, se gyerekek, semmi, mindannyiunknak csak a munkája van.

– Itt vagyunk egymásnak – szólalok meg váratlanul. – Mindig is itt voltunk, és ő ezt szerette volna.

Declan kibámul az ablakon.

– Ő azt szerette volna, ha ennél többet…

– Igen, de nehéz úgy ennél többet elérni, ha úgy nőtt fel az ember, ahogy mi.

Jacob hangja halk, és tele van szomorúsággal.

– Egyezséget kötöttünk. Nem házasodunk meg, nem lesznek gyerekeink, és soha nem fogjuk az öklünket használni dühünkben. Megértette volna. Azt akarta volna, hogy álljunk ki egymás mellett, és egyáltalán ne legyünk olyanok, mint amilyenné ő vált a végére.

Talán ezt akarta volna, Isten a tudója, mi ebben reménykedtünk. Szeretem azt hinni, hogy ha figyel minket, akkor látott mindent, ami történt, és megértené, hogy a fiai okkal hozták meg ezt a döntést. Én tölthettem vele a legkevesebb időt, de azt hiszem, méltányolta volna, hogy meg akarok védeni másokat.

Ha már egy ilyen férfitól származtunk, minden bizonnyal megvolt bennünk is az, ami benne.

Declan most Sean felé néz: ő az a testvérünk, aki messze a legközelebb állt anyánkhoz. Soha nem bocsátott meg magának amiatt az éjszaka miatt, amikor anyánk meghalt.

– Vezess, tesó! Ideje előretörni!

Sean a kormánykerékre csap, majd beindítja a kocsit, és fokozatosan gyorsulva végiggurul velünk a pokolba vezető ösvényen.

Egyikünk sem szólal meg. Tudom, hogy akármeddig fogalmazzak is magamban egy gondolatot, nem fogom tudni szavakba önteni. Amerre csak nézünk, minden tele van emlékekkel.

A kocsifelhajtót szegélyező kerítés, amin a bátyáimmal olyan gyakran ültünk és néztük a teheneket, miközben arról ábrándoztunk, hogy meglépünk innen. Észreveszem a fát a birtok bal oldalán, amire egy létrát eszkábáltunk össze deszkákból, hogy felmászhassunk az ágak közé, ahol úgy tehettünk, mintha elrejtőznénk és biztonságban lennénk.

Apa soha nem tudott volna utánunk mászni ide.

Mindig túl részeg volt ahhoz, hogy két foknál feljebb kapaszkodjon.

Jobb oldalt az íjászpálya, ahol a bátyáimmal órákat töltöttünk azzal, hogy Robin Hoodnak képzeltük magunkat, vagy más nagyszerű alakoknak, akiknek helyén volt a szívük.

A fülemben cseng, ahogy azon veszekszünk négyen, hogy ki lőtt jobban, miközben mindannyian tudjuk, hogy Sean. Mindig ő volt a legjobb formában, és ő célzott közülünk a legjobban.

És aztán megpillantom azt, ami egyszer az otthonom volt.

– Rohadtul olyan az egész, mintha megállt volna az idő – jegyzi meg Dec. – Semmi sem változott.

Igaza van. A ház pontosan ugyanolyan, mint amikor elmentem. Kétszintes, egy jókora körbefutó verandával, rajta hintaágy. A fehér festés megkopott és lepattogzott, az ablakok egyikéről hiányzik a fekete spaletta, a másikról lelóg. De, noha szerkezetében nem változott, mégsem ugyanaz az otthon ez már, mint ami négyünk emlékeiben él.

Megköszörülöm a torkomat.

– Leszámítva ezt az átkozott felfordulást.

– Nem hinném, hogy az öreg egy rohadt fűszálat is keresztbe tett volna itt, miután mi leléptünk – hallom az egyik bátyámat a hátam mögül.

Esély sincs rá, hogy annyiért adjuk el ezt a házat, amennyit ér. Igaz, soha nem is a ház ért sokat, hanem a föld. Csaknem másfél négyzetkilométernyi Pennsylvania legjobb marhatenyésztő vidékéből. Kanyargó patak szeli ketté, gyepe elsőosztályú a marhák számára, és az egész táj festői.

– Hogy tehette? – morogja Declan bosszúsan. – Seggrészegen azt sem bírta elintézni, hogy az igavonói elvégezzék a munkát.

Bólintok, és újfajta haragot érzek apám iránt. Legalább a farmmal törődhetett volna.

– És mi lett az állatokkal? – kérdi Sean.

– Teljes leltárt kell készítenünk, hogy meglássuk, mi a frászba sétálunk bele – szólalok meg.

A bátyáim egyetértenek, így aztán felosztjuk a feladatokat. Ideje, hogy kiderítsük, mi mindent tett még tönkre az apánk.

A farm iszonyatos állapotban van, folyamatosan ezt mondogatom magamnak. Kész rémálom. Egyedül a tejfeldolgozó berendezést tartotta meg, amit muszáj volt fenntartania és üzemeltetnie, ha elég pénzt akart keresni, hogy megvehesse a piáját.

Mégis hihetetlen maga a tény, hogy hagyta így lepusztulni a földet, ami több mint tízmillió dollárt érő örökség lehetett volna, így legjobb esetben is csak a felét éri. Oltári munka lesz, mire olyan állapotba hozzuk, hogy csak kicsivel érjen kevesebbet, mint amennyiért el akarnánk adni.

Kisétálok a földön a patak bal partjára: ez az a hely, ahol annak idején mindig elbújtam. Amikor az apám először itta dühöngő őrültre magát, tízéves voltam, és Declan kapta a verést, pajzsként oltalmazva mindannyiunkat, és azt mondta, fussunk, és rejtőzzünk el.

Nem fogtam fel teljesen, mi történt, csak hogy a bátyám, akit szerettem, azt üvölti, meneküljek.

Így aztán menekültem.

Rohantam. Olyan vadul rohantam, hogy nem tudtam biztosan, meg tudok-e állni valaha is. Addig rohantam, hogy végül már kapkodtam a levegőért. Nem álltam meg, míg csak olyan helyre nem értem, ahol azt gondoltam, soha senki nem találna meg, mert Declannek volt valami a tekintetében, amit korábban még soha nem láttam: félelem.

Itt állok, a patak peremén, és felnézek a kis faépítményemre a lombok között, ahol annyi napot és éjszakát töltöttem annak idején, elrejtőzve a házunkban tomboló pokol elől.

Micsoda állapotok voltak!

Ez az utolsó hely, ahol lenni akarok, de nincs mi elől bujkálnom többé. Nem vagyok már az a rémült kisgyerek, a házban pedig nem rejtőznek szörnyek többé. És nem tehetek róla, de mégis ott érzem a szorítást a gyomorszájam tájékán.

Csaknem hangosnak érződik a csend, ahogy itt állok, és hallgatom a patakot, amely annak idején álomba ringatott. Gyönyörű ez a vidék! Akaratlanul is észreveszem a burjánzó zöldet meg a lebukó nap sötétrózsaszínjét, amint keresztülvilágít a felhőkön, és azok vattacukornak látszanak a fényében.

Behunyom a szemem, arcomat az ég felé emelem, hallom, ahogy lélegzem.

És aztán egy tompa puffanás odafentről magamhoz térít.

Körbenézek, hogy kiderítsem, mi volt az.

Szipogás üti meg a fülem.

– Helló? – kiáltok a fa felé fordulva, és a faépítményt vizslatom az ágak között.

Dobbantások, csosszanó léptek zaja a fán. Valaki van odafent. Gyereknek kell lennie, mert felnőtt nem bujkálna a lombkuckóban. De bárki legyen is az, nem válaszol.

– Helló? Tudom, hogy odafent vagy – mondom kicsivel megnyugtatóbb hangon, mert nem akarom nagyon megijeszteni. – Nem kell félned tőlem!

Újabb moccanás, és aztán egy kristálytisztán fájdalmas kiáltás.

Nem várok, elkezdek mászni fölfelé a falétrán, amit még a bátyáim segítettek összeeszkábálni, hogy bármikor fel tudjak jönni ide.

– Feljövök. Ne félj! – tájékoztatom, mert bárki legyen is odafent, nem akarom, hogy leessen arról a fatákolmányról.

Felérek a létra tetejére, és a sarokban egy kislány gubbaszt. A szeme tágra nyílt és félelemmel teli. Nem tűnik sokkal idősebbnek, mint én voltam az első alkalommal, amikor felmásztam ide, de nem töltök igazán sok időt gyerektársaságban, így aztán lövésem sincs, valójában mennyi idős lehet. Viszont nagyon ismerős a félelem az arcán és a kisírt szeme. Rendszerint hasonló arckifejezéssel gubbasztottam én is ezen a helyen.

– Nem foglak bántani. Jól vagy? Hallottam, hogy sírsz.

Gyors bólintás a válasza.

– Jól van. Megsérültél?

Egy könnycsepp gurul le az arcán, és megint bólint, miközben a karját szorongatja.

– A karod? – kérdezem, és már tudom, hogy erről van szó. Amikor még mindig nem szólal meg, megpróbálok visszaemlékezni, milyen érzés volt sérülten, egyedül rejtőzni egy fa ágai közt. – Connor vagyok, és régen itt éltem. Ez volt a kedvenc helyem ezen az egész farmon. Hogy hívnak?

Megremeg az ajka, és úgy tűnik, belül viaskodik, hogy válaszolhat-e nekem. Végül zöld szeme szúrósan mered rám, miközben szorosan összeszorítja az ajkát, ezzel adván tudtomra, hogy nem áll szándékában hozzám szólni.

Még egyet lépek felfelé a létrán, és a fatákolmányra támaszkodom.

– Semmi baj, nem kell elmondanod nekem.

Addig maradok idefent, amíg le nem tudom imádkozni onnan.

Felül, barna haja az arcába hullik, szipogva söpri vissza.

– Idegen vagy – közli a kicsi lány.

– Az vagyok. Igazad van, hogy nem állsz szóba idegenekkel. Segítene, ha elmondanám neked, hogy amolyan rendőrféle is voltam a haditengerészetnél?

Összeszűkül a szeme, úgy méreget.

– A rendőröknek egyenruhájuk van.

Vigyorgok, eszes kölyök.

– Így igaz. Nekem is volt, de most nem dolgozom, mert most a farmon vagyok. El tudod mondani nekem, hogyan sérült meg a karod?

– Leestem.

– Hogy másztál fel ide?

Mocorogni kezd.

– Nem akartam, hogy bárki megtaláljon.

A bensőm összerándul, ahogy egy milliónyi válasz tolul fel bennem arra a kérdésre, hogy miért bujkál itt ez a kislány a fájós karjával ahelyett, hogy hazarohanna segítségért. Meg kell őriznem a kontrollt a gondolataim felett és emlékeztetnem magam, hogy nem mindenkinél pocsék az otthoni légkör. Bármi lehet.

– Miért nem akartad?

Az alsó ajkát harapdálja.

– Apu azt mondta, nem jöhetek ki a házból, és nem akartam, hogy mérges legyen. – Aztán a karjába törli az orrát, és újabb könnycseppet hullat. – Idejöttem, hogy megvárjam, amíg anyu hazaér.

Megértőn bólintok.

– Nos, biztos vagyok benne, hogy apukád aggódik érted. Haza kellene juttatnunk téged, és jó lenne egy orvossal megnézetni a kezedet.

– Annyira mérges lesz.

Megremeg az ajka.

Szegény gyerek retteg. Nem tudom eldönteni, hogy az apjától, vagy azért, mert áthágta a szabályokat. Nem tudom, kicsoda ő, és hogy ki az apja, de nem maradhat idefent sebesülten és ijedten. Le fog esni.

– Mit szólsz ahhoz, hogy nem mondom el neki, hol találtam rád, ha nem kérdezi?

Kíváncsian vizslat.

– Úgy érted, hazudni fogsz?

– Nem. Csak azt gondolom, a barátok megtartják egymás titkait. És most már barátok vagyunk, igaz?

– Azt hiszem.

– Na, pajti, te már tudod, hogy engem Connornak hívnak, de én még mindig nem tudom, hogy hívnak téged.

Csücsörítve felel:

– Hadley-nek.

– Örülök, hogy találkoztunk, Hadley! Lesegíthetlek innét, ha már úgyis megsérült a karod?

Hadley gyors biccentéssel felel.

Biztatom, hogy jöjjön közelebb, aztán a nyakam köré kulcsolja a karját, és szorosan kapaszkodik belém, miközben mindkettőnket visszanavigálom a földre, ügyelve, hogy ne ütődjön neki semminek. Amikor földet érünk, a talpára állítom, és leguggolok hozzá.

Farkasszemet nézünk, és van valami abban, ahogy rám néz – jóllehet én vagyok a megmentője –, amibe belesajdul a szívem.

– Rendben van a karod?

– Fáj.

Vékony a hangja, és reszketős fájdalom bujkál benne. Keresztbe húzza a teste előtt a fájós kart, és magához szorítva dédelgeti.

– Megnézhetem?

Hadley picike lány. Igaz, nincs viszonyítási alapom, hogy hány éves lehet, és hogy normális-e ez a magasság egy gyereknek, vagy szörnyen nagyot tévedek.

– Oké – mondja.

Vetek egy pillantást a karjára, és látok néhány zúzódást, meg hogy feldagadt, de semmi jel nem utal rá egyértelműen, hogy eltört volna.

– Jó, nem néz ki szörnyen, de azt gondolom, jobb lesz, ha most hazaviszünk téged, hogy megbizonyosodhassanak róla, hogy nem tört el. Hol laksz?

A patak túloldalára mutat, a Walcott-farm irányába.

– Walcott a vezetékneved?

– Aha.

Elmosolyodom. Jó tudni, hogy nem kótyavetyélték el a farmjukat. Walcotték jó emberekként élnek az emlékeimben. Anyám és Walcottné jó barátságban voltak. Amikor anya meghalt, Jeanie gyakran hozott át nekünk ennivalót, és ő gondoskodott róla, hogy olykor-olykor továbbra is kerüljön sütemény az asztalunkra. Szerettem őt, és szomorú voltam, amikor meghalt. Tim úgy egy hónappal később követte; apám szerint az utána való fájdalmában. Bárcsak az apám eléggé szerette volna anyámat ahhoz, hogy utánahaljon – de nem volt ekkora szerencsém.

Sejtelmem sem volt, valaki megvette-e a birtokot, vagy egy örökösé lett. Soha nem lett saját gyerekük, de úgy tűnik, a farm mégis a családban maradt.

– Hazakísérlek, és teszek róla, hogy ne érjen újabb sérülés. Szeretnél itt átvágni, vagy inkább vigyelek el kocsival?

Látom rajta az aggodalmat, de szó sem lehet róla, hogy hagyjam ezt a gyereket egyedül hazamenni, amikor megsérült.

– Sétálhatunk.

– Jól van.

Felkelek, kinyújtom felé a kezemet, és mosolygok, amikor elfogadja, mert tudom, hogy sikerült elnyernem egy kicsit a bizalmából.

Utat törünk magunknak a házáig, egyikünk se beszél sokat, de aztán érzem, hogy reszketni kezd. Túl jól emlékszem az egészre: hogy nem akarok hazamenni, mert a szüleim haragudni fognak rám. Túl sokszor csattant a bőrömön a fakanál azért, mert anyám azt mondta, sötétedés előtt érjek haza, én pedig elkószáltam, elvesztem a roppant földbirtokon az egyformaságban, ameddig a szem ellát, és végül az egyik bátyámnak kellett utánam jönnie, hogy megkeressen és hazahozzon.

– Mióta élsz itt? – kérdezem, mert szeretném elterelni a figyelmét a küszöbön álló büntetéséről.

– Itt nőttem fel.

– Oké, és hány éves vagy?

– Hét.

Közvetlenül azután kellett ideköltöznie, hogy én elmentem.

– A szüleiddel laksz itt?

– Apukám a farmot vezeti anyukámmal. Anyukám tanárnő is.

– Rendes embereknek tűnnek.

Hadley félrepillant, és engem megint nem hagy nyugodni az az érzés. Egész életemben vakon kellett az ösztöneimre támaszkodnom. A katonaságnál ez volt a szabály: ölsz vagy meghalsz. Magamnak kellett eldöntenem, egy adott helyzet fenyegetést jelent-e, vagy sem. Van valami a kislány viselkedésében, amitől mindenfelé piros lámpák kezdenek villogni bennem.

– A szüleim valószínűleg nincsenek itthon, úgyhogy nem fogsz találkozni velük.

Bólintok, mintha csak nem látnék át a viselkedésén. Úgy nőttem fel, hogy folyamatosan mentségeket kerestem, a létező legkülönfélébb okokat találtam ki, hogy a barátaim miért nem jöhetnek át, és a tanáraim miért nem telefonálhatnak hozzánk. Apám aludt, nem volt otthon, traktorozott, vagy nem volt a városban. Bármit kitaláltam, csak sikerüljön megakadályoznom, hogy valaki meglásson valamit. Nehogy okuk adódjon a kérdezősködésre.

Nem csak magam miatt rejtőztem; minden miatt, ami hozzám kapcsolódott.

– Ha nincsenek is otthon, legalább tudni fogom, hogy biztonságban hazaértél.

– Szerinted átjöhetek néha felmászni a fátokra? Ezen van létra, az enyémen nincs.

Rávigyorgok.

– Bármikor, pajti! Az én fám a te fád is. És ha a következő pár napban ugranál át, akkor még tudok mutatni neked két másik rejtekhelyet, amiket a bátyáimmal építettünk.

– Tényleg? Szuper! – Hadley felélénkül.

– Tényleg.

Közeledünk a kocsifelhajtójukhoz, és valaki áll az autójuk mellett. Sötétbarna haja hullámokban omlik el a vállán, ahogy egy papírzacskót emel ki a csomagtartóból. Amikor megfordul, összetalálkozik a tekintetünk, és eláll a szívverésem.

Elnyílik az ajka, és a vásárolt élelmiszerek a földre hullanak a zacskóból, mert elfeledkezik róluk; én pedig itt állok szemtől szemben a nővel, aki annyiszor kísértett álmaimban.

Az angyalom visszatért – csak éppen nem az enyém.