Mondd, hogy visszatérsz!

Chapter 5

Ellie

Ez nem lehet!

Ez nem történhet meg!

Nyolc év telt el azóta az éjszaka óta. Nyolc évig tettettem, hogy az egész csak egy álom volt, mert annak kellett lennie. Soha nem láttam őt viszont. Nem számít, hány nappal és este pásztáztam az emberek tömegeit, vagy néztem meg minden sofőrt – soha nem ő volt az.

Részben hálát éreztem, mert az az éjjel volt az egyik legszívbemarkolóbb és leghihetetlenebb éjszaka az életemben. Soha nem lett volna szabad neki adnom magamat, de annyira bizonytalan voltam, hogy merre halad az életem, és hogy helyes döntés-e hozzámennem Kevinhez. Csak annyit tudtam: szükségem van arra, hogy szeressenek és dédelgessenek, még ha csak egy éjszakára is. Azt akartam, hogy úgy tartson meg valaki, ahogy ez a férfi tartott meg, miközben táncoltunk.

Másrészt viszont gyötrődtem, mert másnap volt az esküvőm napja, és Isten irgalmazzon nekem, de imádkoztam azért, hogy soha ne lássam őt többé, mert csak így találhattam módot arra, hogy megbocsássak magamnak a bűnökért, amiket elkövettem.

Tudnom kellett volna, hogy soha nem vezekelhetem le a bűneimet, és most íme a bizonyíték: itt áll előttem.

– Anyu! – Hadley hozzám rohan, a szeme tele rémülettel, ahogy a szatyor lábam elé kiömlött tartalmára mered.

A francba is! Leejtettem.

Utálom, hogy ennyit aggódik.

– Jól van, kicsim. Mindjárt összeszedem.

Amikor látja, hogy a tekintetem visszavándorol a mögötte álló férfira, Hadley felé fordul.

– Connor, ő az anyukám.

Connor. Annyi nevet adtam már neki magamban, de a Connor illik hozzá. Erős név, akárcsak a férfi, aki viseli.

Az idő múlása semmivel sem tette kevésbé vonzóvá. A szeme sötét smaragdzöld, ha belenézek, magával sodor. A haja felül hosszabb, féloldalra fésült, amitől kicsit kisfiús a kinézete, de ez csak még vonzóbbá teszi. És hát a teste. Istenem, a teste maga a bűn! A felsője a karjához tapad, és nem lehet nem észrevenni az alóla kidagadó izmait.

A mellkasa szélesebb, mint ahogy emlékeztem rá.

Márpedig mindenre emlékszem.

Az érintésére, az illatára, a hangja tónusára, miközben úgy szeretkezett velem, hogy ahhoz hasonlót korábban elképzelni sem tudtam volna.

Jobban szükségem volt rá és annak az éjszakának az emlékére, mint azt valaha szabadna megtudnia. Annyiszor újraéltem már magamban, belekapaszkodván azokba az érzésekbe, amelyekre égetően szükségem volt, és szerettem azt, ahogy a világom életre kelt, és a színek is élénkebben ragyogtak, amikor vele voltam. Olyan volt, mint egy üstökös, ami lángra lobbantja az eget – és a csóvája fénye sohasem halványult el bennem.

De az, hogy itt most megjelent, mindent veszélybe sodor – beleértve annak a kislánynak is az életét, aki mellett áll.

Kettejük felé pillantok, miközben leguggolva megpróbálom összeszedegetni a leejtett holmikat.

– És ti ketten honnan ismeritek egymást?

Ő is felém fordul, és lehajol, hogy segítsen összegyűjteni a messzebbre gurult dolgokat.

– Egy fán ülve találtam Hadley-re, és azt gondolom, elég csúnyán néz ki a karja. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy rendben eljut hazáig.

A figyelmem azonnal Hadley-re irányul. Nem tudom, hogyan sértette meg a karját; vagy talán valaki más bántotta?

– Jól vagy? Mi történt?

Connorra pillant, aztán megint rám néz.

– Leestem.

Lehunyom a szemem: Istenem, add, hogy ez legyen az igazság… Lehet, hogy engem bánt Kevin, de Hadley-re még soha nem emelt kezet.

– Hadd nézzem!

Felhúzza a ruhaujját, és megérintem a bőrét elcsúfító zúzódást. A francba is, meg van dagadva.

– Meg kell nézetnem az orvossal a karját.

Connor felveszi a zacskó élelmiszert, és felém nyújtja.

– Segíthetek?

Gyorsan megrázom a fejem.

– Nem, nem. Megoldom. A férjem a farmon dolgozik. Ezt beviszem, aztán indulunk az orvoshoz. Köszönöm!

Nem hagyhatom, hogy Kevin meglássa Connort. Azonnal egymillió kérdése lenne: hogy kicsoda ő, honnét ismerem, miért nem volt Hadley a házban, amikor ott kellett volna lennie, és mi történt a karjával. Ebben a pillanatban túlságosan kavarognak bennem az érzelmek ahhoz, hogy meg tudjak birkózni ezekkel a kérdésekkel.

– Biztos vagy benne?

– Egészen biztos.

Connor szomorúan rám mosolyog, majd megpaskolja Hadley fejét.

– Vigyázz magadra, oké?

Hadley felnézve rámosolyog.

– Te is.

– Nem én sérültem meg! – feleli nevetve.

– Akkor is vigyáznod kellene magadra, mert katona vagy.

Hát ezért nem láttam annyi ideig. Elment, de a napnál is világosabb, hogy visszajött. Pusztán csak azt nem tudom, mit jelent ez, vagy hogy jelent-e egyáltalán bármit. Még csak azt sem tudom, miért fontos nekem, hogy mit jelent. Nekem itt van az életem, Kevinnel és Hadley-vel. Nem mehetünk el innét, még ha akarnánk sem. Kevin gondoskodott erről akkor, amikor ideköltöztetett, messze mindenkitől, akit ismerhetnék.

Mégis nyílik az ajkam, és azon kapom magam, hogy azt kérdezem tőle:

– A hadseregben szolgálsz?

– Igen, legalábbis még pár hétig. Aztán leszerelek.

Bólintok, és magamban hálát adok, hogy nemsokára ismét távozik.

– Köszönöm, hogy hazahoztad Hadley-t!

Egy lépést közelít, amitől meredeken emelkedni kezd a pulzusom. Minden cseppnyi erőmre szükségem van, hogy ne inogjak meg.

– Szívesen… – feleli kérdő tekintettel, elharapva a mondatot.

Viaskodom magammal, hogy megmondjam-e a nevemet. Nem akarok hazudni, de ha ezt elárulom, azzal felfedem magam előtte. De tartozom neki. Annyira sokkal tartozom neki, és így aztán nem küzdök tovább magammal, és megmondom az igazat.

– Ellie.

Connor még egy lépéssel közelebb jön, mély hangja végigcirógat, miközben sokkal szebben ejti ki a nevemet, mint ahogy azt valaha is hallottam.

– Ellie. Szívesen, és örülök, hogy találkoztunk!

Óvatosan elmosolyodom.

– Úgyszintén, Connor.

Olyan érzés kimondani a nevét, mint amikor a kirakós darabjai összeállnak.

Hadley megfogja a felé nyújtott kezemet, és felsétálunk a lépcsőkön, amelyek a düledező házhoz vezetnek, amit az otthonunknak nevezünk. Ő ott marad, minket néz, és azon tűnődöm, vajon ő is észrevette-e azt, amiről az elmúlt hét évben nem vettem tudomást – hogy Hadley szeme mintha csak az övé volna.

– Nem tört el, de kificamodott – mondja Langford doktor, miközben Hadley karját vizsgálja. – Ez már a második ficama az utóbbi két hónapban.

– Igen, ő… annyira kicsattan az életerőtől, és imád szaladni és felmászni helyekre. Nem bírom elérni, hogy lent maradjon a földön.

Dr. Langford bólint.

– Nekem is volt egy hasonló kissrácom. Folyton tele volt horzsolással meg zúzódással. Ez a farmélet miatt is van. Megmagyarázza a magácska kis baleseteit is, nem igaz?

Helyeslően biccentek.

Gyűlölöm a hazugságot. Az egészet gyűlölöm, de annyira félek.

Tudom ezt, és el kell mennem innen; mert miközben van egy csipetnyi igazság abban, hogy Hadley kissé féktelen, és folyton felmászik mindenhová, de az is igaz, hogy én nem vagyok mindig otthon, és nem bízom Kevinben. Hadley esküszik, hogy az esés miatt van, és soha nem láttam, hogy Kevin erőszakos lett volna vele, de vajon tényleg megbízhatok egy olyan férfiban, aki képes a féktelen haragját a feleségén kitölteni, hogy nem teszi meg ugyanezt egy gyerekkel?

Ebben a pillanatban lelépnék, ha volna hová mennem, de nincs. A szüleim az azelőtti héten haltak meg, hogy hozzámentem Kevinhez, és se pénzem, se segítségem, se családom, aki befogadna minket. Amikor elhagyom őt, azt kész terv birtokában kell majd megtennem.

Ezért volt szükséges elvállalnom azt a tanári állást.

– Tehát jobban oda kell figyelned, és addig nem szabad sehova felmásznod, amíg a karod meg nem gyógyul – mondja most a doktor Hadley-nek.

– Úgy lesz! Lett egy új barátom – mosolyog Hadley.

– Tényleg?

– Connornak hívják. Övé a szomszéd farm.

A doktor szeme kikerekedik a csodálkozástól.

– Connor Arrowood?

Hadley megvonja a vállát.

– Azt mondta, a haditengerészetnél szolgált, meg hogy rendőr volt. Egy kézzel elbírt engem.

– Régóta ismerem az Arrowood fiúkat. Jó srácok, nehéz időket éltek át, miután az anyjuk meghalt.

Hát persze hogy Arrowood! Nem esett le, hogy közéjük valónak kell lennie, ha egyszer a mellettünk lévő farmon lakik. Nyolc éve élek itt, és eddig mindig csak úgy merült fel bármelyikük neve, hogy azt mondták róluk: csaknem egy évtizede nem tették be a lábukat a városba.

– Az mikor történt? – szólalok meg.

Dr. Langford felpillant, szemlátomást tűnődik valamin.

– Connor nyolc év körül lehetett akkor. Nagy szerencsétlenség: jött a rák, és gyorsan elvitte. Nyilván azért jöttek vissza, mert az apjuk is odalett.

– Igen, sajnálom, hogy nem voltam ott a temetésen.

A doktor biccent.

– Én sem voltam ott, de nem is nagyon rajongtam az öregért. A felesége halála megváltoztatta. Akárhogy is: a fiúk nyilván azért jöttek vissza, hogy eltemessék, és megszabaduljanak a farmtól.

– Hogy eladják? – kérdezem.

Megvonja a vállát, és nekikezd, hogy felkösse Hadley karját.

– Hogyne, nem fognak sokáig itt maradni, még így se, hogy az apjuk már nincs itt. – A pillantása elárulja számomra, hogy az anyjuk halála utáni „nehéz idők” nem szimpla gyászt takartak, majd folytatja: – Te viszont egy jó barátot találtál, Hadley. Mindig is kedveltem Connort.

Hadley vigyorog, nyilvánvalóan egyetért a doktor értékelésével, nekem pedig kicsit alábbhagy a félelmem. Ha nem marad a környéken, akkor nem kell aggódnom. Eladja a farmot, visszamegy oda, ahol lakik, bárhol legyen is az, én pedig távol tudom tartani magam minden… zavaró tényezőtől, ami megakasztana a tervemben, hogy lelépjünk innét.

De most, hogy tudom a nevét, rendbe tehetem a dolgokat, amint egyszer távol leszek innét. Kideríthetem, az övé-e Hadley.

– Jól van, kishaver! Kész is vagyunk. Emlékezz arra, amit mondtam neked a mászásról meg arról, hogy ne erőltesd meg magad, amíg nem gyógyulsz meg teljesen. Csak óvatosan a bolondozással!

– Megígérem – feleli Hadley hamiskásan. Ez a gyerek hírből sem ismeri az elővigyázatosságot.

– Jól van, tudnál adni nekünk most még néhány percet, hogy a mamáddal kettesben beszéljünk? Azt hiszem, Mrs. Muellernél odakint van néhány nyalóka.

Többet mondania sem kell, Hadley már rég kiviharzott.

– Hogy érzi magát? – kérdi a doktor atyai hanghordozással.

– Jól vagyok – felelem.

– Ellie, én nem akarom beleütni az orrom, de elég csúnya zúzódás van itt a karján.

Lejjebb ráncigálom a ruhaujjamat; utálom, hogy ennyire felcsúszott, hogy megláthatta a nyomokat.

– Nekimentem a falnak, amikor az osztályteremből cipeltem ki az eszközöket. Mindig is könnyen szereztem kék-zöld foltokat.

És idővel nagyon jó lettem abban, hogy kikerüljem az orvosi ellátást. Amikor Kevin legutóbb megszorította a csuklómat, amitől kificamodott, magamnak helyre raktam, és sínbe tettem. Aztán amikor elgáncsolt, és kifordult a bokám, egy hónapig bokarögzítőt hordtam, és igyekeztem nem tudomást venni a fájdalomról. Szó sem lehetett róla, hogy az ügyeletre menjek, így aztán mindig megtaláltam a módját, hogy elrejtsem a sérüléseimet.

Csakhogy ha a doktor meglátná az oldalamat, akkor soha nem hinné el, hogy Hadley esése – amiről nem is tudom biztosan, hogy tényleg esés volt-e – ártatlan baleset volt, és akkor ez lenne az utolsó alkalom, amikor látom őt. Nem hagyhatom, hogy bárki is elvigye tőlem. Jobban meg fogom védeni. Megteszem, amit meg kell tennem ahhoz, hogy bebiztosítsam: két hónapon belül eltűnünk innét. Időre van szükségem, és útravalóra.

A doktor fürkészve néz, és látom rajta, hogy nem veszi be, amit mondtam neki.

– Nem török pálcát maga felett, segíteni szeretnék.

Segíteni, mégis mivel? Keviné a farm, a kocsi és a bankszámla, nekem nincs semmim. Kevin kontrolláló, és amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy neki tetszik, nem tud uralkodni magán. Amikor elmegyünk, olyan messzire kell eljutnunk, hogy ne legyen képes megtalálni minket, akármennyire is keres. Márpedig keresni fog. Nem fog lemondani a lányáról, engem pedig soha nem hagyna elmenni.

Megkísérlem a legbarátságosabb mosolyomat rávillantani.

– Nincs semmi gond, dr. Langford. Becsületszavamra.

Felsóhajt, mert látja, hogy többet nem fog kihúzni belőlem. Nincs semmi, amivel bárki is segíthetne.

– Jól van, nos, akkor viszlát nemsokára! Vigyázzanak magukra, és ne habozzon hívni, ha bármire szükségük lenne!

– Így fogok tenni, ígérem!

A doktor kimegy a szobából, és kisvártatva Hadley viharzik be megint, egy rakás nyalókával a zsebében, az arcán széles mosollyal. Egyenesen hozzám rohan, és a derekam köré fonja a karját, amitől összerándulok.

– Ne haragudj, anyu! Elfelejtettem, hogy zúzódás van rajtad.

Folyamatosan zúzódások vannak rajtam.

– Semmi baj, kicsim!

– Apu megint mérges lett? – Hadley szeme csordultig telik aggodalommal. – Nem lenne szabad így bántania téged.

Istenem, nem lehet, hogy ez legyen az az élet, amit mutatok neki.

– Baleset volt – hazudok. – Jól vagyok.

Megrázza a fejét.

– Nem tetszik, hogy megint van rajtad egy zúzódás.

Nekem sem, és épp ezért kell ezt megtennem. Őérte teszem; kimenekítem abból a házból, és meg fogom őt védeni. Egy olyan férfihoz mentem hozzá, aki végül tönkre fog tenni engem és Hadley-t – kivéve, ha előbb sikerül elmenekülnöm. És pontosan ezt tervezem tenni.