Toszkána vére

Chapter 4

Megtérül(ök)

„A marketingesek gyakran mondják, hogy ők csak opciókat kínálnak a vásárlóknak, akik azt veszik meg, amit akarnak. Ez nem igaz. A marketing annyira hatékony, és annyira része a mindennapi életünknek, hogy a fogyasztók nem a tények racionális elemzése alapján, hanem az életüket átható különböző történetek hatására döntenek.””

(Seth Godin)

– Sikerült! – kiáltottam fel örömömben, és a barátom, Max nyakába vetettem magam. – Igen! Igen! Igen! – ujjongtam önfeledten.

– Alig hiszem el! – ámult el ő is, és nyomott egy hosszú csókot a számra.

– Én megmondtam, hogy a vendéglátás sem más, mint a többi vállalkozás. A siker kulcsa az értő és tudatos marketing – magyaráztam.

Boldog táncot lejtettem a szobában, amikor megérkezett a Boka étterem elégedett tulajdonosa.

– Katie, drágám, maga egy kincs! – tárta ki előttem a karját Rob. – Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy bekerültünk Chicago húsz legkiválóbb étterme közé – lelkesedett ő is. – Bevallom, az elején kicsit aggódtam, amikor nem a szokásos marketingfogásokkal rukkolt elő. Nem értettem, miért olyan fontos a reklámok és a hirdetések mellett megváltoztatni a weboldalunkat, a pincérek stílusát, ruházatát, az étlapot, a terítéket, a menüsort: egyszóval mindent. De most hivatalosan is beismerem, igaza volt! Bevált a jól kitervelt, aprólékos, precízen megvalósított, tudatos marketingstratégiája és ennek köszönhetjük a sikerüket.

– Már akkor is megmondtam, minden apró momentum fontos, amivel találkozik a vendég. A baj az, hogy a vendéglősök még mindig elhiszik, hogy a jó bornak nem kell cégér – kacsintottam felé. – De napjainkban ez badarság! Manapság minden a marketingről szól.

– Az utolsó pillanatban toppant az életünkbe, Katie. A társammal már azt hittük, lehúzhatjuk a rolót. Mellettünk sorban zárnak be hetente az éttermek. Amíg maga nem jött, mi sem tudtuk, hogyan maradhatnánk talpon, de maga más szemszögből láttatta a dolgokat. Rávilágított, hogy mitől lesz valódi élménye a vendégeinknek, hogyan csábíthatjuk be őket újra és újra az étterembe. Örökké hálásak leszünk magának – nézett rám csillogó szemmel. Én eközben széles vigyorral az arcomon gyűjtöttem be a jogosan járó elismerést, izgatottan illegtem-billegtem, mert már szinte láttam is a hálájának legékesebb jelét a bankszámlámon, amit a cégem keresett ezzel a több hónapos projekttel. – Itt egy tapasztalatlan, általános tudással rendelkező marketinges könnyen melléfoghatott volna, de maga egy profi! – ölelt át újra.

– Akkor, ha jól értem, már nincs rám szükségük. Elérték, amit akartak – teszteltem, mennyit tanult ez alatt a rövid idő alatt.

– Nem egészen. Hiba lenne magát elengedni. Mi már a legjobbak közé tartozunk. Egy specialista pedig értő kezet kíván. Szeretnénk, ha ezentúl is maga egyengetné az étterem jövőjét.

Átment a vizsgán!

– Természetesen állok rendelkezésükre, de azt el kell ismernem, megkönnyítették a dolgom, hiszen az éttermük különleges, hiszen fantasztikus és ízletes szezonális amerikai ételeket kínálnak. Kiérdemelték a Michelin-csillagot – biccentettem elismerően.

– Majd elfelejtettem, a szakácsművészet legrangosabb Egyesült Államok-beli elismerésére, a James Beard-díjra is jelöltek minket. Ám mi tudjuk, hogy az alkalmazottjainkat nem csillagokkal fizetjük ki, és hogy van már miből, az a maga érdeme. Köszönöm – nyújtotta át a sok nullával tarkított csekket.

Az elmúlt hónapokban elég sűrűn gyűjtöttem be az ehhez hasonló dicséreteket, ami hozzásegített ahhoz, hogy a pénztárcám rendületlenül duzzadjon. Minden kétséget kizáróan, én voltam Chicago egyik legmenőbb marketingese. A barátaim gyakran feltették nekem a kérdést: Mit csinál egy profi marketinges? Hát… véleményem szerint az első és legfontosabb elvárás, hogy tudjak jól kommunikálni. Na ez az, amit én professzionális szintre fejlesztettem. A semmiről is órákat és ódákat tudtam zengeni, őrületbe kergetve ezzel a környezetemet. Emellett bizton állíthatom, hogy a kreatív ötleteim is kifogyhatatlanok. Emellett nem ördögtől való elvárás a klienseimtől, hogy új partnereket kutassak fel számukra, és mivel nem ártott, ha növelem a munkaórámat, ami borsos óradíjat is vont maga után, igyekeztem kicsit bepillantást nyerni, beletanulni az adott szakmába. Ám az egyik legfontosabb feladatom mégis az volt, hogy behozzam, megtérítsem a saját fizetésem. Ha az üzletfelem bevétele megsokszorozódott, nem érezte úgy, hogy kidobott pénz voltam. Ez volt az én saját marketingem.

Könnyűnek tűnhet a munkám, de egy-egy projekt elvégzése meglehetősen sok időmet, energiámat veszi el, és a hozzám fordulóknak ez és persze az ötleteim költségesnek bizonyulnak, de végül mindig belátják, hogy a siker érdekében mindezt bizony rá kell szánni.

Miután Rob távozott, tudtam, hogy ez esetben – habár nem tudatosan –, de ő fog engem marketingelni, mégpedig teljesen ingyen. Elmeséli majd mindenkinek, milyen fantasztikus munkát végeztem. Ennél jobb reklámra pedig nem is volt a cégemnek szüksége.

– Ügyes voltál! – lépett mellém Max, akivel évek óta nemcsak a munkám és az abból befolyó jutalékom egy részét, de az ágyamat is megosztottam.

– Voltunk! – helyesbítettem.

– Ünnepeljünk? – ölelte át a derekam, és a fedetlen vállam csókolgatta.

– Már hogy a viharba ne! Hisz megérdemeljük – pördültem vele szembe. – Ma este a Boka étterem vendégei vagyunk – kacsintottam rá. Átkaroltam a nyakát és nyomtam egy csókot az ajkára. Max arcáról leplezetlen vágy sugárzott.

– Én kicsit másfajta ünneplésre gondoltam – húzta ki a blúzom a nadrágomból. Halk kuncogással tűrtem a kendőzetlen hevességét.

– Hihetetlen, hogy mit művelsz velem – rebegte rekedtes hangon. – Gyere! – húzott a kanapé felé.

– Itt? – kerekedett ki a szemem. – Bármikor bejöhet valaki – rökönyödtem meg.

Angelának, a titkárnőmnek, időnként úgy véltem, tőből szakadt volna le a karja, ha egyszer is kopogott volna. Napjában többször beront az ajtón, teljesen váratlanul.

– Nagyon egyszerű. Bezárjuk az ajtót – sétált oda Max, és elfordította a kulcsot a zárban. Karba font kézzel a fejemet ingattam, amikor felém tartott. Megmosolyogtatott az igyekezete, és már éppen azon morfondíroztam, hogyan fejthetném ki, hogy szerintem Angela hallgatózik is, amikor az ajtó majd kiszakadt a tokból. A titkárnőm minden bizonnyal a szokásos lendülettel akart belépni, de visszapattant a masszív fadarabról. Hangos kacagásban törtem ki.

– Pontosan erről beszéltem – túrtam a hajába. – Csak nem esik nehezedre várni rám egy kicsit – toltam el magamtól.

– Hát persze – horkantott fel. – Gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége – indult meg sértődötten az ajtó felé. Értetlenül meredtem rá.

– Max! Várj! – siettem utána. Ahogy utolértem, a vállát simogattam. Bűntudatom támadt, de nem tudtam volna megmagyarázni, miért. Tény, hogy nem voltam az a típus, akit csak úgy felcsaphatnak az asztal tetejére, és megdöngetnek, még egy hároméves kapcsolatban sem. Pedig Max hevességéből tudtam, még mindig ott volt benne irántam a vágyakozás. Ugyanolyan tökéletesen működött köztünk a kémia, mint az elején.

Mélyen a szemébe néztem, és apró csókokkal igyekeztem őt megbékíteni. Max átkarolta a derekam, felkapott és felültetett az asztalra.

Ó, ó! – sepertem hátra a hajam. Ez nagyon nem lesz így jó! Mialatt az ingem kigombolta, fejben a határidőnaplóm lapozgattam. Hány óra lehet? Egész biztos, hogy nem jön senki?

– Istenem, Katie, annyira kívánlak – csatolta ki az övét, amikor leugrottam az asztalról. Kacéran féloldalas mosolyt eresztettem felé.

– Oké, Max! Legyen, ahogy akarod – vezettem a nyakkendőjénél fogva a kanapéhoz, ahol végül beadni készültem a derekam. Nem tudom, mi ütött belé, de úgy esett nekem, mintha valami ajzószer hatása alatt állna. Kapkodva szívogatta a felső és az alsó ajkamat felváltva, de olyan erővel, hogy biztosra vettem, hogy a vákuummal a szemem alatti apró kis szarkalábakat is kisimította.

– Mr. Brannen, az édesanyja keresi. Azt mondja, nagyon sürgős – harsant fel az ajtó túloldaláról Angela hangja, amitől Max azonnal eltávolodott tőlem.

– Ezer ördög és pokol – szitkozódott, gondosan megigazgatta az öltözékét, majd egy szó nélkül távozott.

Csalódottan ültem a megtépázott ruházatomban. Ha én mondom, hogy ne, akkor halálra sértődik, de ha az anyja füttyent, azonnal ugrik – bosszankodtam. Nem akarok kötélnek állni, de ő hajthatatlan, egészen addig, amíg a vén tyúk fel nem bukkan. Mérgesen kászálódtam fel a kanapéról, és betűrtem az ingem a nadrágomba, amit még éppen időben tettem, mert a következő pillanatban szintén kopogás nélkül viharzott be az anyósjelölt.

– Catherine, szívem – tárta előttem szélesre a karját. Rám vetette magát, én pedig a szememet forgattam, hogy ennyi év után sem volt képes megjegyezni a nevemet. Látványosan a két oldalamra hajolt, és csattanós, nyálas puszikat nyomott az arcomra.

Pfuj! – törölgettem le leplezetlen undorral magamról a testnedveit.

– Ugye nem felejtetted el, hogy ma közös programunk van? Az ismerősöm vár minket egy esküvőiruha-próbára – tolt el magától, de el nem eresztett.

– Max nem szólt, hogy nem alkalmas? – dadogtam, mire megbotránkozva bámult rám.

– Édes szívem, ebbe a szalonba szinte csak kihalásos alapon lehet időpontot kapni – igyekezett kedves lenni, de kihallottam a hangjából a sértődöttséget.

Szerettem volna elküldeni őt a pokolba, ugyanis előző este hosszan ecseteltem Maxnek, hogy az esküvői ruhám olyan dolog, amit az édesanyámmal szeretnék kiválasztani. Mire azzal kontrázott, hogy nem muszáj azt választanom, amit az ő anyjával nézek meg, de menjek el vele, hogy ne sértsem meg. Ezen hangosan felkacagtam, hiszen éppen az ő anyja volt az, aki minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül gázolt bele mások lelkébe. Mióta csak megismert, képtelen volt elfogadni, hogy a fia egy zsaru lányáért bolondul. Amikor Maxszel egymásra találtunk, szebbnek láttuk a világot. Felvettük azt a bizonyos rózsaszín szemüveget, és hittük, hogy boldogabbak már nem is lehetünk. Aztán jött a pofon: az anyja. A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, ha az anyósjelölt nem kedvel, és minden egyes napodat megkeseríti.

Minden meggyőződésem és józan eszem ellenére elmentem vele az esküvői ruhaszalonba, ahol végig az anyám járt az eszemben. Elárultam őt! – bámultam magam a talpig érő tükörben. Ráadásul ez a ruha undorító! – fintorogtam magamra a nevetségesen giccses gúnyában. Kizárt, hogy én ebben nyilvánosság előtt megjelenjek.

– Tökéletes! – csapta össze az anyósom lelkesen a tenyerét. – Elbűvölő vagy, drágám!

Elbűvölő, mi? Sokkal inkább elborzasztó!

– Megveszem – jelentette ki.

– Isten ments! – szaladt ki a számon. Az anyósom meghökkenve mért végig.

– Ne haragudj, Sabrina, de ez a ruha nekem sok. Ehhez a… a ruhához több száz méter tüllt használtak fel a varrodában, és ráadásul abroncsos – préseltem az ajkam vékony csíkká, hogy ne lássa rajtam a viszolygást.

– Miért, mit gondoltál? – pukkadozott. – Az esküvői ruhák pontosan ilyenek.

Na jó, nekem ez nem megy! – vágtam csípőre a kezem.

– Ez a ruha tüllös-fodros-uszályos. Én valami egyszerűbbet szeretnék – haladtam határozottan az öltöző felé.

– Hallja ezt!? – fordult az eladóhoz. – Egyszerűbbet – gúnyolódott.

Direkt csinálja a vén szipirtyó. Szinte letéptem magamról a frusztráló göncöt.

Kezdett elszakadni a cérna, mindketten egyre idegesebben és türelmetlenebbül válogattuk a ruhákat, de a végére sikerült egy fokkal egyszerűbb darabban megállapodnom vele, azzal a feltétellel, hogy még meg akarom mutatni az édesanyámnak, akivel összefogva, biztosra vettem, hogy megvétózzuk a szintén visszataszító göncöt.

Fortyogott bennem az indulat, és a késői óra ellenére nem hazafelé vettem az irányt, hanem vissza az irodába. Szükségem volt egy kis magányra. Az irodába lépve azonban nagy meglepetésben volt részem. A villany nem volt lekapcsolva, és Angela táskája is a bekapcsolt gépe mellett várakozott. A helyzet arról árulkodott, hogy még nem ment haza. Körülkémleltem, és keresni kezdtem őt, de hiába szólongattam, nem válaszolt. Végül úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Megindultam az irodám irányába, ahonnan a behajtott ajtón keresztül furcsa hangok szivárogtak ki. Megtámasztottam a tenyerem az ajtó lapján, és kitártam azt. Legnagyobb megdöbbenésemre egy férfit pillantottam meg, ahogy nekem háttal, az íróasztalomon lelkesen döngette Angelát. Kikerekedett szemmel meredtem a belefeledkezett párba, és beletelt egy kis időbe, mire ráeszméltem, hogy a férfi nem más, mint az én drága vőlegényem, Max.

– Max? – A hangomra, ahogy elérte a félreérthetetlen pozícióban lévő Angelát és a hűtlen vőlegényem, azonnal szétrebbentek.

– Katie – ámult el Max. – Te mit keresel itt? – rángatta magára sápadtan a nadrágját.

– Ez az én irodám, baszd meg! – keltem ki magamból. – Aki itt magyarázkodásra szorul, az te vagy – ordítottam felindultan. – És jelen pillanatban baromira érthetetlen számomra, hogy mi a fenét keresel a titkárnőmben. Te rohadék! – Képtelen voltam józanul gondolkodni. Ha pisztoly lett volna a kezemben, tuti elsütöm. – Én marha! Tényleg bevettem, hogy köztünk a szerelem és a vágy karöltve jár. Mekkora egy hülye vagyok – túrtam a hajamban, miközben tanácstalanul forogtam a saját tengelyem körül. Egy pillanatra eszembe jutottak a délután eseményei… és a fodrok. Én hülye! Hirtelen felkaptam az első tárgyat, ami a kezembe akadt, történetesen egy ruhafogast, és teljes erőből Max felé dobtam. – Nem az az ember vagy, akinek hittelek. – Alig tudtam nyelni a feszítő, kínzó gombóctól a torkomban. Gyökeret vert lábbal bámultam, ahogy Maxről lehull az álarc, és láthatóvá válik a valós személyisége.

– Karöltve, mi? Olyan rohadtul prűd vagy, Katie, hogy azt három év alatt sem sikerült leküzdenem. Reménytelen vagy! – tárta szét a kezét. Hogy micsoda? Értetlenül ingattam a fejem.

– Csak azért, mert nem vetettem szét előtted első szóra az íróasztalomon a lábam? – szaladt könnybe a szemem. Max hangosan felhorkantott.

– Katie, te egyetlenegyszer sem vállalsz fel olyan pózt, ami testileg vagy lelkileg kitárulkozással jár. Olyan vagy, mint egy kibaszott tengeri kagyló. De én egy hús-vér férfi vagyok, a kurva életbe. Belefáradtam már, hogy feszegesselek.

– Nyomorult gazember vagy! – emeltem meg a kezemben lévő táskám, és eszem vesztve nekiestem. Angela hangosan visítozott a rémülettől. – Szóval túl prűd vagyok neked? Akkor takarodj az életemből! – üvöltöttem.

A mellkasom fel-alá járt, a tüdőm sípolt, ahogy levegőért kapkodtam. Farkasszemet néztem vele, aztán Angelára is vetettem egy megsemmisítő pillantást, kihúztam magam, majd hátat fordítottam nekik, és kiviharzottam az épületből.