„Jártál-e a pokolban, melyet úgy nevezek: életem?” – jutott eszembe a sor, amikor megláttam az ajtót.
A cellaajtót, ami a helyén volt: teljesen sértetlenül.
Úristen!
Minden hiábavaló volt! De hát akkor semmi sem történt! Nola jól van, otthon pihen, én pedig ok nélkül megtámadtam valakit! Nekem végem van! Végem van!
Az ajtó a helyén volt egyetlen karcolás nélkül.
Ennyi idő alatt nem falazhatták vissza! Az képtelenség! Ráadásul vissza is betonozták, és kifestettek körülötte? Egyetlen éjszaka alatt? És még meg is száradt, mi?
Nem, kispajtás, ez sajnos itt a szomorú valóság! Ez most kivételesen az.
Odamentem az ajtóhoz, és benéztem. Pedig már tudtam, mit fogok látni Ronny cellájában.
Ki mást? Hát Ronny-t! Ott feküdt a földön a gumiszobában, és édesdeden aludt. Biztos a nyugtatóktól...
