– Hagyd elmenni! – szólt rá valaki az előttem tornyosuló férfire. – Vele nincs dolgunk! Csak egy porszem. Egy bogár. Majd őt eltiprom később. Te viszont menj vissza! Nem hagyhatod el ezt az épületet!
– De igen! Kimegyek! – mondta Hentes. Megismertem a hangját. Tényleg ő az! Ő volt az álmomban. Ez ugyanaz a mély férfihang. Viszont ott még valóban fiatalabb lehetett. Most talán negyvenöt éves, ott inkább harminckörüli volt. – Látni akarom az öcsémet!
– Őt felejtsd el, fiam! – Ekkor lépett közelebb a hang tulajdonosa. Ő is ismerős volt. Rá is jöttem, ki az: a hangját eddig nem ismertem, mert sosem hallottam, de láttam már ezt a fickót. Ő lakott az egyes cellában: a barna hajú, átlagos, középkorú férfi. Annyira átlagos, hogy le sem tudnám rajzolni. Személyleírást sem tudnék adni róla, olyan
