Húsz óra a halálig

Chapter 5

REGGEL 8 ÓRA 30 PERC | MINA

– Hagyd abba, el fogsz esni!

Az egész héten lehullott hó jéggé tömörödött, a veszélyt újra meg újra eltakarja az éjszaka szemerkélő porhó. A csizmám folyton előbbre csúszik, mint ahogy a lábam számít rá, összeszorul a gyomrom, felkészülök rá, hogy elzuhanok. Lassan haladunk, már bánom, hogy Sophiát nem inkább szánkón húzom.

Félve nyitja ki a szemét, bagoly módra elfordítja a fejét a kirakatoktól, arcát a kabátom ujjába rejti. Megszorítom kesztyűbe bújtatott kezét. Gyűlöli a hentes kirakatában fellógatott szárnyasokat, színesen csillogó nyaktollaik borzasztóan nem illenek az élettelen szemekhez, amelyeket ékesítenek.

Én is gyűlölöm a madarakat.

Adam azt állítja, a lányunk tőlem kapta el a fóbiát, mint a náthát vagy valami kéretlenül rátukmált ékszert.

– Hát akkor honnan vette? – kérdezte, amikor tiltakoztam.

Kinyújtotta a kezét, valami láthatatlan tömeg felé fordulva, mintha a válasz hiánya bizonyítaná az igazát.

– Nem tőlem.

Persze, hogy nem. Adamből minden gyarlóság hiányzik.

– Sainsbury’s – szólal meg most Sophia visszanézve a boltokra, most, hogy már biztos távolságban vagyunk a madaraktól. Még mindig úgy ejti, hogy szénbíz; olyan aranyos, hogy összefacsarodik tőle a szívem. Az ilyen pillanatok kincset érnek, az ilyen pillanatokért érdemes élni.

A lehelete apró felhőket képez a levegőben.

– Most jön a cipőbolt. Most meg aaaa… – nyújtja el a szót, és csak akkor folytatja, amikor eljön az ideje – …zöldséges – jelenti ki, ahogy odaérünk. Gyömölcs és zöldcs. Istenem, annyira imádom ezt a lányt! Nagyon!

Ez a rituálé még a nyáron kezdődött, amikor Sophia egyszerre volt izgatott és ideges az iskolakezdés előtt, és szünet nélkül ömlöttek belőle a kérdések. Milyen lesz a tanítónője? Hová akasztják fel a kabátokat? Lesz ott ragtapasz, ha lehorzsolódik a térde? És meséld el még egyszer, hogyan megyünk oda! Még egyszer elmagyaráztam neki: felmegyünk a dombra, átmegyünk az úton, aztán egy másikon, aztán kimegyünk a főútra. Elhagyjuk a középiskola melletti buszmegállót, végigmegyünk a sétányon, ahol a könyvesbolt és az ingatlaniroda van, aztán a hentes. A sarkon befordulunk a Sainsbury’snél. Ott a cipőbolt, utána a zöldséges, elmegyünk a rendőrőrs mellett a dombon felfelé, elhagyjuk a templomot, és már ott is vagyunk, magyaráztam neki.

Sok türelem kell Sophiához, és ez az, ami nem megy Adamnek. Újra meg újra el kell mondani neki mindent. Meg kell nyugtatni, hogy semmi nem változott, és semmi nem is fog változni.

Adam és én együtt vittük az iskolába szeptember elsején. Kétfelől megfogtuk a kezét, hintáztattuk, mintha még mindig normális család lennénk, és én örültem, hogy megvolt az indokom a könnyekre, amelyek csípték a szememet.

– Úgy fog bemenni, hogy vissza se néz, majd meglátod – mondta Mo néni, amikor rám nézett, ahogy elindultunk otthonról. Valójában nem a nagynéném, de a Mrs. Watt túlságosan rideg megszólítás lenne egy olyan szomszédasszonynak, aki forró csokit készít nekünk, és nem feledkezik meg a születésnapokról.

Nagy nehezen én is elmosolyodtam.

– Tudom. Ostobaság, nem?

Ostobaság azt kívánni, bárcsak Adam még mindig velünk élne. Ostobaság azt gondolni, hogy ez a nap nem puszta szerepjátszás, Sophia kedvéért.

Mo lehajolt, és rámosolygott Sophiára.

– Érezd jól magad, kincsem!

– Szúrós a ruhám. – Sophia morcosan nézett, de Mo nem vette észre.

– Az a jó, kincsem.

Mo nem rakta be a hallókészülékét, hogy spóroljon az elemmel. Amikor átmegyek hozzá, bele kell állnom a nappali ablaka előtti virágágyásba, és integetni, amíg meg nem lát. Csengetned kellett volna! – mondja minden alkalommal, mintha nem azt csináltam volna vagy tíz percen keresztül.

– Mi jön most? – kérdeztem Sophiától azon az első napon, ahogy elhaladtunk a zöldséges mellett, és éreztem, ahogy az ujjai remegnek az izgalomtól.

– A rendőrség! – vágta rá diadalmasan. – A papa rendőrsége!

Adam nem itt dolgozik, de ez nem számít Sophiának. Minden rendőrautó, amit meglát, a papa autója; minden egyenruhás rendőr a papa barátja.

– Most felmegyünk a dombon.

Mindenre emlékezett. Másnap még több részletet tudott, amit én nem is láttam, észre sem vettem. Egy macska az egyik ablakpárkányon, egy telefonfülke, egy szemétláda. A folyamatos magyarázás a napjának fix pontja lett, annyira létfontosságú Sophiának, mint hogy a megfelelő sorrendben (fentről lefelé) vegye fel az iskolai egyenruháját, vagy hogy flamingóállásban (fél lábon állva) mossa a fogát, és lábat cseréljen, amikor a másik oldalt keféli. Attól függően, milyen napom van, ezek a rituálék vagy elbűvölnek, vagy üvölteni tudnék tőlük. Dióhéjban ennyit tesz szülőnek lenni.

Az iskolakezdéssel véget ért egy fejezet, és egy új kezdődött. Úgy készültünk fel az átmenetre, hogy Sophiát az utolsó évre beadtuk az iskola-előkészítőbe háromszor egy héten. A fennmaradó időben velem volt vagy Adammel, illetve Katyával, a visszafogott szépségű felvigyázóval, aki ízléses poggyásszal érkezett, és egy szót sem tudott angolul. A szerda délutánokat egy nyelviskolában töltötte, és azzal egészítette ki a fizetését, hogy hétvégenként áruházi polcokat töltött fel. Hat hónap után kijelentette, hogy mi vagyunk a legkedvesebb család a világon, és azt kérte, maradhasson még egy évig. Hangosan gondolkodva megkérdeztem, van-e barátja, és Katya úgy elpirult, hogy világosan láttam, ráhibáztam, bár azt szemérmesen elhallgatta, hogy ki az.

Nagyon örültem – és megkönnyebbültem. Adam munkaidejét lehetetlenség volt úgy kiszámítani, hogy egy óvodára bízhattuk volna a gyereket, és olyan dadust soha nem tudtunk volna felvenni, mint sok kollégám. Aggódtam, hogy kellemetlen lesz egy idegennel egy lakásban, de Katya a legtöbb idejét a szobájában töltötte, Skype-olt az otthoni barátaival. Szívesebben evett egyedül, pedig folyamatosan hívtuk, hogy csatlakozzon hozzánk; ezenkívül hasznossá tette magát a házban, felmosta a padlót vagy szétválogatta a szennyest, pedig megmondtam neki, hogy ez nem az ő feladata.

– Azért vagy itt, hogy segíts Sophiával, és megtanulj angolul.

– Engem nem zavar – válaszolta. – Szeretek segíteni.

Egyik nap arra mentem haza, hogy Adam jó néhány zoknija az ágyunkon sorakozik, a lyukak ügyesen bestoppolva, mert minden zokni, amit Adam felvesz, kilyukad a sarkánál.

– Ezt meg hol tanultad? – Én épphogy fel tudok varrni egy gombot vagy felhajtani egy ruhát – bár amatőr minőségben –, de a stoppolás igazi háziasszonyi feladat, és Katya még huszonöt sem volt.

Megvonta a vállát, mintha semmiség lenne az egész.

– Az anyám megtanított rá.

– Tényleg nem tudom, mire mennénk nélküled.

Plusz műszakokat tudtam vállalni, hiszen ott volt Katya, hogy hozza-vigye az iskolába Sophiát, aki imádta, ami egyáltalán nem volt magától értetődő. Katyának volt türelme a végtelen hosszú bújócskázásokhoz, mivel Sophia az idő előrehaladtával egyre szokatlanabb búvóhelyeket talált magának.

– Aki bújt, aki nem, megyek! – rikkantott Katya, minden újonnan megtanult szót gondosan artikulálva, aztán elkezdett körbejárni a házban, hogy megkeresse a rábízott gyereket. – A cipősszekrényben? Nem… Hát a fürdőszobaajtó mögött?

– Ez elég veszélyesnek hangzik – állapítottam meg, amikor Sophia leviharzott, hogy diadalmasan közölje, hogy a szárítóhelyiség egyik polcára kuporodott, és Katya nem találta meg. – Nem örülök, ha olyan helyre bújsz, ahonnan esetleg nem tudsz lemászni. – Sophia morcosan nézett rám, aztán elszaladt a következő körre Katyával. Elengedtem. Az apám állandóan korholt minket Adammel, hogy túlságosan féltjük a gyereket, én pedig mindannyiszor könyörögtem neki, hogy ne legyen már annyira megengedő.

– El fog esni – szoktam figyelmeztetni; alig bírtam odanézni, amikor Sophia fára mászott a vezetésével vagy köveken imbolyogva keltek át egy patakon.

– Így lehet megtanulni repülni.

Tudtam, hogy apámnak igaza van, és legyőztem ösztönös késztetésemet, hogy úgy kezeljem Sophiát, mint egy kisbabát. Ráadásul láttam, mennyire szomjazik a kalandra, és imádja, ha „nagylányként” tekintenek rá. Katya ezt azonnal megértette, és villámgyorsan kialakult köztük a kötődés. Azon még dolgozni kell, hogy Sophia képes legyen megbirkózni a változásokkal – különösen új emberek felbukkanásával –, ezért volt akkora megkönnyebbülés, hogy Katya úgy döntött, marad. Rettegtem esetleges távozása következményeitől.

Váratlanul történt, júniusban, mindössze hetekkel azt követően, hogy Katya azt kérte, maradhasson; hetekkel az után, hogy kezdtem megnyugodni. Katya arca vörös volt és könnyáztatta. Kapkodva csomagolt, a bőröndjébe gyömöszölte a ruháit, amelyek még sem száradtak egészen mosás után. A barátja miatt? Katya nem nézett rám. Én csináltam valamit?

– Most elmegyek. – Mindössze ennyit mondott.

– Kérlek, Katya, akármiről van is szó, beszéljük meg!

Katya tétovázott, aztán láttam, hogy Adamet nézi. Dühös és sértett volt a pillantása, és még időben fordultam meg, hogy lássam, Adam némán, parancsolóan megrázza a fejét.

– Mi folyik itt? – néztem felváltva egyikről a másikra.

Adam egyszer úgy viccelődött, hogy ha Katya és én nem értenénk meg egymást, ő kénytelen lenne a fiatalabb nő pártját fogni.

– Nem könnyű egy jó bébiszittert mással helyettesíteni – jegyezte meg.

– Vicces.

– Te talán nem ezt tennéd?

Gúnyos grimaszt vágtam.

– Most megfogtál.

– Tehát? – kérdeztem. Az nyilvánvaló volt, hogy veszekedtek – de min? Csak Sophia lehetett a közös témájuk, ha nem számítjuk a bűnügyi filmeket, amiket Adam szeretett, én meg gyűlöltem, de ez volt az egyetlen dolog, amivel ki lehetett csalogatni Katyát a szobájából szombat esténként. Én, ha nem dolgoztam, inkább elmentem futni, és amikor tíz kilométer után visszatértem, már csak a szereplők listáját és kritikus megjegyzéseik legvégét kaptam el.

De egy bűnügyi filmen senki nem vész össze senkivel.

– Őt kérdezd! – fakadt ki Katya. Ez volt az egyetlen eset, hogy nem jókedvűnek láttam. – Te rendes nő vagy. Nem ilyen szar alakot érdemelsz.

Valami meghasadt bennem; apró repedés a befagyott tó jegén. Vissza akartam lépni, hogy a jég érintetlen maradjon, de már késő volt.

Roppanás.

Amikor Katya elment, Adamhez fordultam.

– Szóval?

– Szóval, mi? – Felcsattant, mintha a kérdésem – a puszta jelenlétem – irritálná, a terhére lenne. Mintha én tehetnék róla.

Arra összpontosítottam, ahogy ők ketten összenéztek; Katya kivörösödött szemére és burkolt figyelmeztetésére. Nem ilyen szar alakot érdemelsz.

– Nem vagyok hülye, Adam. Mi folyik itt?

– Mivel kapcsolatban? – Már megint ott volt az a kis ugyan már! szünet, mielőtt megszólalt, mintha máshol járnának a gondolatai, agyasabb dolgokon, én pedig visszarángatnám a jelentéktelenségek világába.

– Katyával. – Úgy beszéltem, ahogy sokan a külföldiekkel beszélnek. Volt egy olyan érzésem, hogy belegyalogoltam valaki más életébe; még soha addig nem kellett ilyen beszélgetést lefolytatnom, és soha nem gondoltam, hogy velem is megtörténik.

Ahogy Adam megfordult, hogy elfoglalja magát valamivel, amire semmi szükség nem volt, megláttam a bűntudat vörös foltjait a nyakán. Az igazság úgy villant fel az agyamban, mint egy keresztrejtvény kérdésére adandó válasz, miután az újságot már régen kidobtam, és olyan szavak hagyták el a számat, amelyeket nem akartam kimondani.

– Lefeküdtél vele.

– Nem! Istenem! Nem! Jézusom, Mina – ezt gondolod?

Minden porcikám hinni szeretett volna neki. Azelőtt soha nem adott rá okot, hogy kételkedjem benne. Szeretett engem. Szerettem őt. Nagy nehezen sikerült nyugodt hangon folytatnom.

– Mit szeretnél, mit higgyek? Nyilvánvaló, hogy valami van köztetek.

– Az egész konyha tele volt gyurmával. Szóvá tettem neki. Személyes sértésnek vette, ennyi az egész.

Bámultam Adamet, ahogy belevörösödött a hazugságba.

– Legalább valami hihetőbb kifogást találtál volna ki. – Arra sem vette a fáradságot, hogy kitaláljon valami mesét, és ez majdnem ugyanannyira sértő, mint maga a hazugság. Ilyen keveset jelentek neki?

Katya távozása nagy sebet ejtett a családunkon. Sophia dühöngött, barátja hirtelen elvesztése miatt érzett gyászában játékokat tört darabokra és képeket szaggatott szét. Engem okolt, mégpedig azért, mert én voltam az, aki megmondta neki, és minden lelkierőmet össze kellett szednem, hogy ne adjam a lányom tudtára, hogy Adam volt a hibás. Adam és én kerülgettük egymást: én dühös voltam és keserű, ő némaságba burkolódzott, és áradt belőle a hamis neheztelés, azzal a célzattal, hogy kételkedni kezdjek magamban. De én kitartottam. Ha Katya volt a keresztrejtvény, most, hogy megfejtettem, láttam, hogy az információk egyáltalán nem voltak rejtélyesek. Adam hónapokig titokban tartotta a szabadnapjait, és annyira vigyázott a telefonjára, hogy még a fürdőszobába is magával vitte, amikor zuhanyozott. Ostoba voltam, hogy nem jöttem rá előbb.

– Felfelé a dombon – szólal meg most Sophia. – Aztán a templom, utána a… –

Túl későn próbálom szorosabban fogni, Sophia ujjai eltűnnek a kezemből, a lába kicsúszik alóla, és a tarkója földet ér. A szeme tágra nyílik a döbbenettől, aztán összeszűkül, ahogy felméri, mennyire sérült meg, mennyire fél, milyen zavarban van. Én közbelépek, ledobom a táskámat, és felnyalábolom a járdáról, közben sietségemben nekiütközöm egy férfinak, aki az ellenkező irányba megy.

– Hoppá! – kurjantok olyan hanglejtéssel, mint egy profi pesztonka.

Sophia rám néz, az alsó ajka méltatlankodva megremeg, sötét tekintetét az enyémbe mélyeszti, hogy lássa, mennyire súlyos az esése. Mosolygok, hogy mutassam, nem történt semmi, és felszegem a fejem, hogy a felhők formáját tanulmányozzam az égen.

– Látod a kutyát? Két lábra áll – látod ott a fejét? És a farkát?

Sophia nem sír. Soha nem sír. Inkább dühös lesz, artikulátlan sikolyokkal jelzi, hogy én tehetek róla, mindig az én hibám. Vagy kiszalad az úttestre, hogy bizonyítson valamit, amit csak ő ért. Hogy szeretem-e? Hogy nem szeretem?

Követi a pillantásomat. Egy repülőgép szeli át az eget, nekimegy a felhőknek, amelyek olyan szilárdnak látszanak, mintha az útját tudnák állni.

– Hétnegyvenhetes – jegyzi meg Sophia.

Fellélegzem. Az elterelés működött. – Nem, ez egy A380-as. Elöl nincs púpja, látod? – Óvatosan leteszem, ő pedig megmutatja a kesztyűjét, amely átázott a hótól.

– Szegény Sophia! Nézd, ott a templom – mi a következő?

– Az iskola.

– Akkor már majdnem ott vagyunk! – mondom, ragyogó mosolyom szőnyegével eltakarva az alatta rejlő összevisszaságot. A táskám – valójában Sophia táskája – eldőlt, a tartalma kiborult a járdára. Visszagyömöszölöm a váltóruháját, és visszahozom elguruló vizesüvegét, amelyen a lányom neve minden fordulatnál kukucsot játszik.

– Ez a tiéd?

A férfi, akinek nekiütköztem, a kezében tart valamit és megmutatja Sophiának. Ő Elefánt, az ormánya gyűrött és fényes az ötévnyi szeretgetéstől.

– Add vissza! – kiabálja Sophia, még akkor is, amikor hátralép és elrejtőzik mögöttem.

– Sajnálom.

– Semmi baj. – Úgy látszik, a férfit nem rázta meg a lányom udvariatlansága. Nem szabad mentegetőznöm miatta. Az ellenkezik az érzelmeivel, és neki támogatásra van szüksége. De nehéz csendben maradni az összeráncolt homlokok és a megbélyegző megjegyzések áradatával szemben, amiért nem tanítottam meg a gyerekemet viselkedni. Elveszem Elefántot, Sophia pedig kikapja a kezemből, és beletemeti az arcát.

Elefánt abból a házból került hozzánk, ahol Sophia élete első négy hónapját töltötte. Ez az egyetlen tárgy, ami abból az időből származik, bár senki nem tudja, hogy tényleg Sophiához tartozott-e, vagy akkor hoztuk-e magunkkal, amikor Sophia kórházba került. Akárhogy is, most már elválaszthatatlanok.

Az ormányánál fogva tartja Elefántot, amíg az iskolába nem érünk, ahol megmutatja Miss Jessopnak az átázott kesztyűjét, én pedig felakasztom Sophia kabátját, a sapkáját és a sálját pedig berakom a táskájába. Vattából készült hóemberek táncolnak a táblára rögzített kartonpapíron, több tanítónő ünnepi fülbevalót visel, a csillogás lehet ünneplés jele is vagy figyelmeztetés. A kőpadló nedves, az ajtó körül letopogott hófoszlányok eljutottak egészen a fogasokig.

Fogom Sophia uzsonnásdobozát és átadom Miss Jessopnak, aztán folytatom a táska tartalmának átvizsgálását. Katya minden nap végén kiürítette, eltüntette róla a ragacsos ujjlenyomatokat, és diszkréten kidobta a kevéssé sikerült műalkotásokat. Én is mindig meg akarom tenni ugyanezt, aztán mégis minden délután a földre hajítom a táskát az előszobában, és addig nem is foglalkozom vele, amíg másnap reggel el nem indulunk az iskolába.

– Minden kész a karácsonyra? – Sophia tanárnője nagyon vékony, bőre simasága alapján húszas évei közepén járhat, vagy talán jó karban levő harmincas. Eszembe jut a rengeteg vámmentes Clarins krém, amit az évek során vettem, meg az összes bőrápoló rutin, amibe jó szándékkal belekezdtem, de aztán mindig visszatértem az arctörlő kendőkhöz. Fogadni mernék, hogy Miss Jessop tisztít, tonizál és hidratál.

– Nagyjából.

Egy jégdarabka rátapadt Sophia pótnadrágjára, körülötte nedves és hideg lett a szövet. Kirázom, aztán folytatom a hiábavaló kotorászást a tojásosdoboz darabkái és az üres gyümölcslésdobozok között. – Nem találom az EpiPenjét{1} – megvan még, amit korábban adtam?

– Igen, ne aggódjon! Ott van a gyógyszeres szekrényben, rá van írva Sophia neve.

– A hajgumik nem jó színűek – jelenti be Sophia.

Miss Jessop lehajol, hogy ellenőrizze Sophia copfját; az egyikben piros, a másikban kék gumi van.

– Nagyon szép hajgumik.

– Az iskolában mindig két kéket hordok.

– Hát, nekem ezek is nagyon tetszenek. – Miss Jessop visszafordul hozzám, és én csak ámulok, hogyan képes rá, hogy az övé legyen az utolsó szó, amikor az én tárgyalásaim Sophiával a „hajgumibotrányról” egész reggel tartottak, és még útközben is az iskola felé. – Ne felejtse el, holnap lesz nálunk a karácsonyi ebéd, úgyhogy ne pakoljon uzsonnát!

– Értem. Ma a bébiszitter jön Sophiáért. Becca. Azt hiszem, már találkozott vele.

– Nem Mr. Holbrook?

Egy pillanatig csak bámulok rá, és azon gondolkodom, hogy mosolya mögött meghúzódik-e valami más. Csalódottság? Bűntudat? De arckifejezése jámbor, és én másfele nézek, majd újra összehajtom Sophia nyirkos nadrágját. Az a nyavalyás Adam! Miatta lettem én is afféle paranoiás feleség, akiket mindig lesajnáltam.

– Nem volt biztos benne, hogy addigra végez a munkájával, úgyhogy a biztonság kedvéért hívtunk egy bébiszittert.

– Ma hová utazik?

– Sydney-be.

– Boeing 777-essel! – szólal meg Sophia. – 353 utassal. Húsz óra alatt ér oda, aztán vissza is kell jönni, az újabb húsz óra, de előbb szállodába mennek.

– Azt a mindenit! Nagyon izgalmas! Sokáig lesz távol?

– Öt napig. Az ünnepek előtt már itthon leszek.

– Négy pilóta kell, mert ez nagyon hosszú út, de nem mind egyszerre vezetnek, hanem váltják egymást.

Sophia mindent megtanult az összes gépről, amivel repülök. A YouTube-on bemutatták a 747-est, és legalább százszor megnézte. Kívülről tudja, a szája némán együtt mozog a narrátorral. Imponáló mutatvány egy partin.

– Néha egy kicsit rémisztő – mondtam apámnak, majd egy mosollyal enyhítettem a vallomást. Adam és én korábban felfedeztük, hogy Sophia nem emlékezetből idézi a kedvenc képeskönyvében levő szövegeket, ahogy hittük, hanem olvassa. Akkor volt hároméves.

Az apám felkacagott. Levette a szemüvegét, és megtörölte az inge aljában.

– Ne butáskodj! Sophia okos lány. Nagy dolgokra hivatott. – Csillogott a szeme, és én is sűrűn pislogtam. Neki is épp annyira hiányzott anya, mint nekem, de azon is eltűnődtem, emlékszik-e azokra az időkre, amikor rólam mondták ugyanezt.

A pszichológus azt állapította meg, hogy Sophiának hyperlexiája van, és ez volt az első pozitív diagnózis a betűszavak és negatív címkézések tengerében. Kötődési zavar. Figyelemhiányos figyelemzavar. PDA. Ezt nem írják rá az örökbefogadást hirdető poszterekre.

Adam és én két éven át próbálkoztunk, hogy legyen gyermekünk. Tovább is folytathattuk volna, de a stressz már kikezdte az idegeimet, és úgy éreztem, én is olyan nő leszek. Az a nő, aki pontosan tudja, mikor van peteérése, aki kerüli a barátnői babaváró összejöveteleit, és a megtakarításait rendre lombikbébi-kezelésekre költi.

– Mennyibe kerül?

Éppen valahol az Atlanti-óceán fölött repültem, és megosztottam titkaimat – legalábbis néhányat – a kolléganőmmel, akivel aznapra beosztottak. Sian kedves anyatípus volt, és mire a kerekek felemelkedtek a kifutópályáról, már meséltük is egymásnak a sztorikat az életünkből.

– Ezrekbe.

– A szüleitek be tudnak segíteni egy kicsit?

Az anyámról nem beszéltem neki. Még túl friss volt a fájdalom. Ami pedig azt illeti, hogy pénzt kérjek kölcsön apától a történtek után… Megráztam a fejem, és másfelé tereltem a szót. – Nem csak a pénzről van szó. Belebolondulnék, tudom. Máris a megszállottja vagyok. Szeretnék gyereket, de normális akarok maradni.

– Az ki van zárva – horkant fel Sian. – Nekem négy gyerekem van, és mindegyiknél egyre jobban bekattanok.

Elfogadták jelentkezésünket az örökbefogadásra. Eltartott egy ideig, nem kis mértékben azért, mert nagyon határozottan kijelentettük, hogy egyévesnél fiatalabb babát szeretnénk. Adam a rendőri munkája során találkozott az ellátórendszer néhány legrosszabb példájával, és egyikünk sem érezte úgy, hogy azzal meg tudna birkózni. Egy kisbabával könnyebb lesz, gondoltuk.

Sophiát négy hónapos korában ajánlották fel nekünk. Egy gondatlan anyától vették el, akinek előző öt gyermeke is így járt. Az örökbefogadás malmai azonban lassan őrölnek, és végtelen hosszúnak tűntek azok a hónapok, amíg Sophia ideiglenes nevelőszülőknél volt, mi pedig nélküle várakoztunk. Bizonyítanunk kellett a hatóságok felé, hogy felkészültünk, ezzel egy időben pedig megszállt bennünket a babonaság. Adam nem restellt minden létrát megkerülni, és úgy közlekedni, nehogy fekete macskák keresztezzék az útját. Megállapodtunk, hogy Sophia frissen kifestett szobáját minden szükséges holmival telerakjuk, amiket azonban nem bontunk ki a csomagolásból, hogy visszavihessük, ha mégsem sikerül a dolog.

A bírósági végzést akkor kaptuk meg, amikor Sophia tíz hónapos lett. Adam egy egész kocsirakomány karton és műanyag csomagolóanyagot fuvarozott a szelektív- gyűjtőhelyre. Végre saját családunk lett. A filmekben elhitetik, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk. Kiderült, hogy ennél egy kicsit keményebben meg kell dolgozni a boldogságért.

Sophia most odaszalad a barátaihoz, én az üvegen keresztül figyelem. Néhány gyerek még mindig könnyes szemmel búcsúzkodik, pedig már jó ideje tart a tanév. Vajon a szüleik, ha Sophiát látják, azt gondolják-e, milyen szerencsés anyuka, ahogy én gondolom, amikor elnézem az anyjukba csimpaszkodó gyerekeket?

Odahaza cédulát hagyok Beccának, a diáklánynak, aki időnként felügyel Sophiára. Előveszek egy lasagnét, hogy kiengedjen, hátha Adam nem jön vissza vacsoráig, és tiszta törülközőt teszek az ágyra a vendégszobában, bár Adam pontosan tudja, hol van a szárítóhelyiség. Nehéz váltani, ha az ember egy évtizeden keresztül gondoskodik valakiről.

– Miért nem alhatok az ágyunkban? – kérdezte először.

Halkan beszéltem. Nemcsak Sophia miatt, hanem mert egyikünket sem akartam az eddigieknél is jobban megbántani. – Mert az már nem a mi ágyunk, Adam. – Azóta nem volt a mi ágyunk, amióta Katya elment.

– Miért csinálod ezt?

– Mit?

– Hogy ilyen rideg vagy. Mintha alig ismernénk egymást. – Adam a homlokát ráncolta. – Szeretlek, Mina.

Válaszra nyitottam a számat, hogy én már nem így érzek, de képtelen voltam kimondani.

Megpróbáltuk a párterápiát, természetesen. Sophia kedvéért, nem magunkért. Mélyen gyökerező kötődési problémái voltak, zsigeri emlékek abból az időszakból, amikor hiába sírt, nem kapott vigasztalást. Mi lenne vele, ha tartósan szétmennénk? Sophia megszokta, hogy Adam sokszor éjszaka dolgozik, hogy én néha több napig is távol vagyok, de mindig, mindig hazajövünk.

Adam legjobb esetben is egyszavas válaszokat adott, ugyanolyan elutasító volt a terapeutával szemben, mint velem. Júliusban beleegyezett, hogy elköltözik.

– Időre van szükségem – közöltem vele.

– Mennyi időre?

Nem tudtam megmondani. Nem tudtam. Láttam, hogy képtelen választani a bőröndök közül. Egyiket a másikba rakta, mint holmi négyszögletes matrjoska babákat. Optimista lévén a legkisebbet választotta. A személyzetisek találtak neki egy szobát, három újonccal egy házban, akik tele voltak lelkesedéssel és olcsó sörrel, egymást túllicitálták újdonsült egyenruhás hőstetteikkel.

– Oda nem vihetem Sophiát – közölte. – Nem volna helyénvaló.

Így aztán megvetettem a vendégágyat, és amikor dolgozni megyek, Adam itt alszik, de nem tudom, melyikünknek nehezebb.

Felveszem a formaruhámat, és ellenőrzöm a gurulós bőröndömet. A mai járat jelentős esemény. Az utolsó közvetlen járat Londonból Sydney-be 1989-ben közlekedett – reklámfogás volt, húsz emberrel a fedélzeten. Kereskedelmi járatok akkoriban nem repültek ezen az útvonalon – évekig tartott olyan repülőgépeket kifejleszteni, amelyek utasokkal tele képesek megtenni ezt a távot.

Üzenetet hagyok Sophia ágyán – egy nemezszív Anyától szeretettel felirattal; minden alkalommal így van ez, amikor repülök, amióta csak megtanult olvasni.

– Megkaptad az üzenetemet? – érdeklődtem egyszer, amikor videohívásban kívántam neki jó éjszakát. Már nem is emlékszem, hol voltam éppen, de még sütött a nap, és amikor megláttam a frissen megfürdetett Sophiát, elfogott a honvágy.

– Milyen üzenetet?

– Az ágyadon. A párnádon hagytam. Mint mindig. – A honvágy önzővé tett, azt akartam, hogy Sophia hiányoljon engem, egyszerűen azért, mert ő hiányzott nekem.

– Na, szia, mami! Katya és én barlangot csinálunk. – A monitor imbolygott egy sort, és én ott maradtam és bámulhattam a konyha plafonját. Befejeztem a hívást, mielőtt Katya megsajnálhatott volna.

A reptérre menet bekapcsolom a rádiót, de nem hagy nyugodni a bűntudat.

– Az embernek dolgoznia kell – mondom hangosan. – Ilyen az élet.

Megmondtam Adamnek, hogy változott a beosztásom, és hogy megpróbáltam kibújni alóla, de öt napig távol leszek. Mit tehettem volna? A munka az munka.

Hazudtam.