Húsz óra a halálig

Chapter 6

REGGEL 9 ÓRA | ADAM

– A főnök látni akar.

Ég az egész bensőm, miközben igyekszem összeszedni magam, hogy normálisan nézzek ki. Előfordult már valaha, hogy ez a négy szó valami jót jelentett volna?

– Jó. Rendben. – Ülök az íróasztalomnál, a kezem hirtelen túl nagy, túl ügyetlen, mintha egy hatalmas nézősereg előtt bohóckodnék, nem mindössze Wei vizsgálódó tekintete előtt.

– Pillanatnyilag a főfelügyelőnél van.

– Köszönöm! – Hunyorgok a monitorom előtt. Átfutom a papírokat az asztalon, mintha keresnék valamit. Össze kell állítanom a jelentést egy rablásról; tanúvallomásokat egy súlyos testi sértés ügyében, amiből a végén gyilkosság is lehet, ha az áldozat nem éli túl – olyan munkák, amikre oda kell figyelnem –, ehelyett izzadhatok, és találgathatom, miről lehet szó. Hogy ez-e itt a vége. Érzem, ahogy Wei engem néz, és azon tűnődöm, tudja-e már, miért akar látni engem Butler.

Puha hópelyhek telepszenek a párkány mindkét oldalára. Bent egy telefoncsörgés végigvándorol az egyik elhagyott íróasztaltól a másikig, amíg valaki végül megsajnálja a hívót, és felveszi. Ráakadok a súlyos testi sértés aktájára, és átfutom a tanúk listáját. Egész nap távol lehetek az irodából, amíg mindenkit meg tudok hallgatni, és ha nem talál meg a felügyelő valamelyik üzenete, hát akkor tanúvallomást vettem fel, vagy az áldozattámogató telefonvonalon beszéltem. A hátizsákomba pakolom az aktát, és felállok.

– Hozzám indult az irodába, remélem!

Könnyed, szinte kellemes hang, de engem nem nyugtat meg. Épp elég rendőrtisztet láttam, akit mosolyogva fogadtak Naomi Butler rendőrfelügyelő szobájában, aztán fél órával később keserűen távoztak, kezükben gyűrögetve egy hivatalosan benyújtott panasz ellenjegyzett példányát.

– Valójában nekem…

– Nem tart sokáig.

Butler nem ad lehetőséget a vitára, kisétál a Bűnügyi Nyomozási Osztály irodájából, végigmegy a folyosón a saját irodája felé, úgyhogy nincs más választásom, mint hogy kövessem. Fehér Converse cipőt visel hajszálcsíkos nadrággal, szürke selyemblúza be van tűrve leopárdmintás övébe. Az egyik fülében apró ezüstkarika. Megyek utána, mint egy gyerek az igazgatói irodába, és magamban átgondolom, miért akarhat beszélni velem. Végül eljutok az egyetlen dologhoz, ami számít. Ahhoz, ami miatt mindent elveszíthetek.

Amikor Naomi Butler lett a felügyelő, elrángatta a nehéz íróasztalt az ablaktól, szembeállította az üvegajtóval, ami most csukva van; ez azt jelenti, hogy nincs más választásom, a folyosónak háttal kell ülnöm. Teljes bizonyossággal tudom, hogy a következő néhány percben Wei talál majd valami okot, hogy erre sétáljon, kizárólag azzal a céllal, hogy megállapítsa, milyen szintű legorombításban van részem. Kihúzom magam. Sok mindent le lehet olvasni egy ember hátáról, nekem viszont semmi szükségem rá, hogy Wei visszarohanjon, és elmondja a csapat többi tagjának: összeroskadva ültem a főnök irodájában.

– Hogy mennek a dolgok? – Butler mosolyog, de a tekintete kőkemény. Olyan határozottan fixíroz, hogy szinte fáj; kénytelen vagyok pislogni, hogy megtörjem a kínos pillanatot. Egy pont Butlernek. A motorosdzseki, amit mindig hord, bármilyen is az idő, a széke háttámlájára terítve pihen, és ahogy hátradől, a bőr fájdalmasan nyikorog. Az asztalán egy rendőrségi rádió a helyi csatornára beállítva. Az a hír járja, hogy Butler soha nem kapcsolja ki, még otthon sem, és bármikor felbukkanhat egy esetnél, ha az felkelti az érdeklődését.

– Remekül.

– Úgy tudom, családi gondjai vannak.

– Semmi olyan, amit ne tudnék kezelni. – Csak nem fog itt nekem házassági tanácsadást tartani? A gyűrűsujján levő halvány csíkot látva eltűnődöm, ki hagyott ott kit. Meglátja, hogy odanézek – naná, hogy meglátja! –, és eltűnik arcáról a mosoly.

– Van szolgálati mobilja?

Ez váratlanul ér. Mintha kérdés lenne, de olyan, amire tudja a választ, vagyis ez csak a bevezetés.

– Van.

Felolvassa a telefonszámomat a jegyzetfüzetéből, és én bólintok. Olyan erős késztetést érzek, hogy elrohanjak, hogy a szék karfájába kapaszkodva tartom vissza magam attól, hogy felálljak.

– A pénzügy kifogásolta a telefonszámláját.

Nehéz csend telepszik közénk, mind a ketten azt várjuk, hogy a másik megszólaljon. Én török meg előbb. Még ha ismeri is az ember a szabályokat, nehéz nem belemenni a játékba. Kettő nulla Butler javára.

– Kifogásolta?

– Szignifikánsan magasabb, mint bárki másnak az osztályon.

Érzem, hogy izzadságcseppek gördülnek le az arcom mindkét oldalán. Ha letörlöm, meglátja. Kissé elfordítom a fejem, de ugyanazt a szivárgást érzem a másik oldalon.

– Én kaptam meg az áldozatot, akit kiraboltak. Aki elköltözött Franciaországba.

A felügyelő lassan bólint.

– Értem.

Folytatódik a csend. Még soha nem láttam Butlert, ahogy kihallgat egy gyanúsítottat, de az a hír járja, hogy eszméletlenül jó, és ez most nem is lep meg. Kutyakemény a pillantása, és én nem tudom, hogyan nézzek vissza rá úgy, hogy ne hasson védekezésnek vagy bűntudatosnak. Felgyorsul a szívverésem; a bal szemem sarkában megrándul egy izom. Butler nyilván észreveszi. Mindent ért. És tudja, hogy hazudok.

Becsukja a jegyzetfüzetét, hátradől a székében, mintha azt mondaná, túl vagyunk a nehezén – most már nyugodtan beszélgethetünk, de engem nem csap be. Az összes izmom megfeszül, mintha a rajtkőnél állnék, startra készen. Minára gondolok, most megy dolgozni, és bármennyire nem akartam, hogy elutazzon, örülök, hogy még öt napig nem kell újra a szemébe néznem.

– Részletes számlát küldenek nekem – mondja Butler. – De ha van valami, amit addig is megosztana velem…

Olyan képet vágok, mint akinek fogalma sincs, miről beszél.

– Mert feltételezem, tudja, hogy a szolgálati mobilt nem lehet magáncélra használni.

– Természetesen.

– Akkor rendben van.

Értem a célzást, és felállok. Azt mondom:

– Köszönöm – anélkül, hogy tudnám, miért. A beszélgetésért, gondolom, a lehetőségért, hogy felkészülhessek a védekezésre, bár a világ legjobb ügyvédei sem tudnának összehozni egy olyan ütős sztorit, ami ebből kihúzna engem.

Ami Katyával történt, az a legkisebb problémám.

Ha Butler egyszer meglátja azt a telefonszámlát, vége.