"Rumina" sóhajtja a nevem, gyengéden megsimogatja az arcom, a tekintete nyugodt. Úgy néz engem, ahogy még soha életemben nem nézett rám egy férfi sem. "Hát itt vagy."
"Igen, itt vagyok" suttogom neki, miközben az arcomon nyugvó nagy kezét tartom.
"Itt vagy" - csókol meg lágyan. "Visszajöttél."
"Igen" sóhajtok és ő megfogja a kezem. Hosszan megcsókolja, és széles, boldog mosolyt villant.
"Megszületik!" - mondja ragyogóan, és a szökőkút melletti bokorhoz húz. "Nézd!" Lehúz a földre, és az ölébe ültet. Az arcom lángba borul.
"Micsoda?" Kérdezem, mire ő a nagy levél alá mutat. A szürkés gubó lassan mozog. Csak egy kicsit remeg.
"Jól elbújt." A vállamra támasztja az állát. "Csak tíz perce láttam meg. Nehéz időszakon megy keresztül" - mondja halkan. "A metamorfózis az egyik legrejtélyesebb
