Első fejezet
906 Words
A gízai Nagy Piramis lépcsőinek magasából nevetve kiáltott le neki a fiatal nő: – Robert, siess már! Tudtam, hogy fiatalabb férjet kellett volna választanom! – Varázslatos volt a mosolya.
A férfi igyekezett lépést tartani vele, de kőnehéznek érezte a lábát. – Várj – rimánkodott. – Légy szíves…
Miközben fölfelé kaptatott, elködösült a tekintete. Mennydörgés robajlott a fülében. Utol kell érnem! De amikor újra fölnézett, már nem látta a nőt. Rossz fogú öregember állt a helyén. A férfi letekintett és fanyar grimaszra húzódott az ajka. Aztán fájdalmas sikolyt hallatott, amely visszhangot vert a sivatagban.
Robert Langdon felriadt rémálmából. Csöngött a telefon az ágya mellett. Kábultan emelte föl a kagylót.
– Halló!
– Robert Langdont keresem – mondta egy férfihang.
Langdon felült az üres ágyban és megpróbált magához térni. – Én… itt Robert Langdon beszél. – Rápillantott a digitális órára. Hajnali 5.18-at mutatott.
– Azonnal találkoznunk kell.
– Ki beszél?
– Maximilian Kohler vagyok. Elemirészecske-fizikus.
– Micsoda? – Langdon nehezen tudott összpontosítani.
– Biztos, hogy engem keres?
– Ön a Harvard Egyetem vallási ikonológia professzora. Három jelképtudományi könyvet írt és…
– Tudja, hány óra van?
– Elnézést kérek. De van itt valami, amit látnia kell. Nem beszélhetek róla telefonon.
Langdon mindent értve felnyögött. Volt már ilyen. Ha az ember vallási szimbólumokról ír könyveket, annak megvan az a veszélye, hogy fanatikusok hívogatják, akik megerősítést várnak tőle az Istentől kapott legutóbbi jeleikre. A múlt hónapban egy sztriptíztáncosnő Oklahomából élete legnagyobb szexuális élményét ígérte be Langdonnak, ha odarepül és igazolja egy kereszt autenticitását, amely csodás módon a nő lepedőjén mutatkozott meg. Langdon a tulsai lepelnek nevezte el.
– Hogy jutott hozzá a számomhoz? – Langdon az időpont ellenére megpróbált udvarias lenni.
– A világhálón. A könyve weboldalán.
Langdon a homlokát ráncolta. Fenemód biztos volt benne, hogy a weblapon nem szerepel az otthoni telefonszáma. Ez az ember nyilvánvalóan hazudik.
– Találkoznunk kell – erősködött a hívó.
Langdon most már tényleg bedühödött. – Sajnálom, de én tényleg…
– Ha azonnal elindul, itt lehet…
– Nem indulok sehová! Hajnali öt óra van! – Langdon lecsapta a telefont, és visszazuhant az ágyra. Becsukta a szemét, és megpróbált újra elaludni. Mindhiába. Az álom élénken megmaradt a fejében. Kelletlenül belebújt a köntösébe, és lement a lép-csőn.
Robert Langdon mezítláb járkált elhagyatott viktoriánus otthonában Massachusettsben, és az álmatlanság elleni rituális gyógyszerét dajkálta – egy bögre gőzölgő kakaót. Az áprilisi hold fénye beszüremlett a kiugró ablakokon és eljátszott a keleti szőnyegeken. Langdon kollégái gyakran tréfálkoztak azon, hogy a lakása inkább antropológiai múzeumnak tűnik, mint otthonnak. A polcai tele voltak vallásos műtárgyakkal szerte a világból – egy ekuaba Ghanából, egy aranykereszt Spanyolországból, egy szágópálmából faragott idol az égei kultúrából, sőt egy ritka, szövött boccus Borneóból, amely az örök fiatalság ifjú harcosát szimbolizálta.
Ahogy Langdon ott ült a bronz Maharishi-ládán és magába szívta a csokoládé aromáját, az ablaküvegen megpillantotta a tükörképét. Torz volt és sápadt… akár egy kísértet. Egy öregedő kísértet, gondolta, kíméletlenül eszébe idézve, hogy fiatalos szelleme halandó porhüvelyben él.
Noha a szó klasszikus értelmében nem volt jóképű, a kolléganői úgy emlegették a negyvenéves Langdont, mint akinek „eruditív” vonzereje van – deresedő sávok a sűrű, barna hajában, átható kék szem, lefegyverzően mély hang és egy egyetemi sportember határozott, gondtalan mosolya. Langdon a vízilabda-válogatott tagja volt az előkészítőben és a főiskolán, és máig megőrizte úszó testalkatát, azt a feszes, 183 centi magas fizikumot, amelyet szorgosan karbantartott az egyetemi uszodában mindennap teljesített ötven hosszal.
Langdont a barátai egy kissé rejtélyesnek tartották – egy ember, aki megragadt a letűnt évszázadok között. A hétvégéken ott láthatták őt farmerban a campuson, amint a számítógépes grafikáról vagy a vallástörténetről társalog a diákokkal; máskor Harris tweednadrágban és kézzel festett mellényben állt az előkelő művészeti folyóiratok fotóin azokon a kiállításmegnyitókon, ahová előadónak kérték fel.
Noha szigorú tanár volt, és erős fegyelmet tartott, szívből lelkesedett azért, amit a testi-lelki felfrissülés elfeledett művészeteként aposztrofált. Olyan ragadós megszállottsággal tudta belevetni magát a szabadidős tevékenységekbe, amellyel baráti elfogadottságot vívott ki hallgatói körében. Egyetemi beceneve – a Delfin – egyszerre utalt szeretetre méltó természetére és arra a legendás képességére, hogy lemerülve a medencében a pálya másik térfelére manőverezze át magát egy vízilabdameccsen.
Miközben Langdon magában üldögélt, szórakozottan bámulva bele a sötétségbe, otthona csendjét újra megtörte valami – ezúttal a faxkészülék csipogása. Már ahhoz is kimerülten, hogy bosszankodjék, Langdon fáradt kacajt hallatott.
Istenes emberek, gondolta. Kétezer éve várják a Messiás eljövetelét, és még mindig kitartanak.
Lemondóan visszavitte az üres bögrét a konyhába, és beballagott tölgyfa borítású dolgozószobájába. A most érkezett fax ott hevert a kiadótálcán. Sóhajtva kigöngyölte a papírt, és belenézett.
Abban a pillanatban émelygés fogta el.
Az oldalon egy halott ember képét látta. A holttestet levetkőztették, kicsavarodott feje éppen az ellenkező irányba nézett. Az áldozat mellkasán borzalmas égésnyom. Azt az embert megbillogozták… egyetlen szót égettek belé. Langdon jól ismerte azt a szót. Nagyon is jól. Hitetlenkedve bámulta a díszes betűket.
– Az Illuminátusok – Langdon megtántorodott, a szíve hevesen vert. Ez nem lehet…
Lassú mozdulattal, félve attól, aminek tanúja lesz, Langdon 180 fokkal elfordította a faxot. Felülről lefelé is megnézte a szöveget.
Azon nyomban elakadt a lélegzete. Mintha teherautó ment volna neki. Nem akart hinni a szemének. Visszafordította a faxot, és jobbról balra, majd felülről lefelé is elolvasta a szót.
– Illuminátusok – suttogta.
Langdon megdöbbenve rogyott bele egy székbe. Egy pillanatig a legteljesebb zavarodottságban ült ott. Fokozatosan a faxkészülék villogó piros lámpájára irányította a tekintetét. Akárki küldte is ezt a faxot, még a vonalban van… várja, hogy beszéljen vele. Langdon sokáig meredt a villogó fényre.
Azután remegve fölemelte a kagylót.
- Writer
