Negyedik fejezet
791 Words
Robert Langdon Saab 900S kocsiján kilőtt a Callahan alagútból, hogy a Boston Harbor keleti végében bukkanjon fel, a Logan repülőtér bejáratának közelében. Langdon az útmutatást követve megtalálta az Aviation Roadot és a régi Eastern Airlines épülete után balra kanyarodott. Háromszáz métert tett meg a bekötőúton, amikor feltűnt a sötétségben egy hangár. Egy nagy 4-es szám volt ráfestve. Langdon beállt a parkolóba, és kiszállt a kocsiból.
Az épület mögül egy kék repülősruhába öltözött férfi lépett elő. – Robert Langdon? – kérdezte. Barátságos volt a hangja. Langdon nem tudta azonosítani az akcentusát.
– Én vagyok – mondta Langdon, és bezárta az autót.
– Tökéletes időzítés – mondta a férfi. – Most szálltam le. Jöjjön utánam, kérem.
Ahogy megkerülték az épületet, Langdon feszültté vált. Nem volt hozzászokva a rejtjeles telefonhívásokhoz és a titkos találkozókhoz idegenekkel. Nem tudván, hogy mire számíthat, a szokásos egyetemi öltözékét viselte – félcipő, garbó és Harris tweedzakó. Menet közben a zsebébe süllyesztett faxra gondolt, a képre, amelynek valódiságában még mindig nem tudott hinni.
A pilóta mintha megérezte volna Langdon szorongását.
– Nem tart a repüléstől, ugye?
– A legkevésbé sem – felelte Langdon. – Én a megbillogozott hulláktól tartok. A repüléssel semmi gondom.
A férfi a hangár végéig vezette Langdont. A sarkon befordulva elérték a kifutópályát.
Langdon megtorpant, és leesett állal bámulta a betonon parkoló gépet. – Ezzel megyünk?
A férfi elvigyorodott. – Tetszik?
Langdon csak bámult egy darabig. – Hogy tetszik-e? Mi az ördög ez?
Hatalmas gép állt a kifutón. Halványan emlékeztetett az űrrepülőgépre, csakhogy ennek a tetejét leborotválták, amitől tökéletesen lapos lett. A betonon állva úgy festett, akár egy kolosszális tortaszelet. Langdonnak az volt az első benyomása, hogy csak álmodik. A jármű épp annyira tűnt légiesnek, mint egy Buick. Szárnyai gyakorlatilag nem voltak – csak két zömök uszony a géptörzs hátsó részén. A farokrészből egy pár vezérmű állt ki. Ezektől eltekintve a repülő nem volt más, mint egy hüvely – mintegy hatvan méter az elejétől a végéig –, egy ablakok nélküli, puszta fémhüvely.
– Kétszázötvenezer kiló telitankolva – közölte a pilóta, akár egy újszülött gyerekével büszkélkedő atya. – Folyékony hidrogénnel működik. A köpeny titániumötvözet szilícium-karbid szálakkal. A tolóerő-súly aránya 20:1; a legtöbb sugárhajtású gép 7:1-et tud. Az igazgató fenemód gyorsan látni akarja magát. Nem szokása a nagyfiút küldeni.
– Ez a dolog repül? – kérdezte Langdon.
A pilóta elmosolyodott. – De még mennyire. – Elindult Langdonnal a gép felé. – Eléggé elképesztő látvány, tudom én, de jobb, ha megbarátkozik vele. Öt éven belül mindenütt ott lesznek ezek a nagy sebességű személyszállítók. A laborunk az elsők között jutott hozzá egyhez.
Ördögien jól menő labor lehet, gondolta Langdon.
– Ez a Boeing X–33 egyik prototípusa – folytatta a pilóta –, de több tucat típus van még: a Nemzeti levegő-űrgép, az oroszoknál a Sebes-jet, a briteknél a HOTOL. Ez a jövő, csak egy kis időbe telik, hogy eljusson a közszolgálati szektorba. Búcsút mondhatunk a hagyományos repülőgépeknek.
Langdon aggodalmasan tekintett föl a gépre. – Azt hiszem, én jobban kedvelem a hagyományos repülőt.
A pilóta leeresztette a hajóhidat. – Erre parancsoljon, Mr. Langdon. Nézzen a lába elé.
Percekkel később Langdon egyedül ült az üres kabinban.
A pilóta leültette az első sorba, azután pedig eltűnt a gép orrában. Az egyetlen érzékelhető különbség az ablakok hiánya volt, ami idegessé tette Langdont. Egész életében enyhe klausztrofóbiában szenvedett – egy gyerekkori baleset következményeként, amelyet azóta sem tudott egészen feldolgozni.
Az, hogy irtózott a zárt terektől, nem okozott neki különösebb gondot, mégis mindig frusztrálva érezte magát. Kerülte az olyan teremsportokat, mint a tenisz vagy a fallabda, és boldogan fizetett egy egész vagyont tágas, magas mennyezetű viktoriánus házáért, noha olcsón is lakhatott volna egy egyetemi épületben. Langdon azt gyanította, hogy a művészetekhez való gyerekkori vonzódása onnan ered, hogy jól érezte magát a múzeumok hatalmas termeiben.
Alatta felbőgtek a motorok és a gép törzse megrázkódott. Langdon nagyot nyelt és várt. Érezte, hogy a gép mozgásba lendül. A feje fölött halk countryzene szólalt meg.
Mellette a falon kettőt csipogott a telefonkészülék. Langdon felvette a kagylót.
– Halló!
– Kényelmesen ül, Mr. Langdon?
– Nem egészen.
– Lazítson. Egy óra alatt ott vagyunk.
– Pontosan hol is? – kérdezte Langdon, ráébredve, hogy fogalma sincs, hová tartanak.
– Genfben – válaszolta a pilóta, felpörgetve a motorokat.
– A laborunk Genfben van.
– Genf – ismételte Langdon, kissé jobb kedvre derülve. – Odafönt New Yorkban. Ott él a családom, nem messze a Seneca-tótól. Nem is tudtam, hogy Genfben fizikai kutatóintézet van.
A pilóta nevetett. – Ez nem a New York-i Genf, Mr. Langdon. Mi a svájci Genfbe megyünk.
Langdonnak egy hosszú percébe tellett, amíg ezt felfogta.
– Svájc? – Érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. – Mintha azt mondta volna, hogy egyórányira van a labor!
– Úgy van, Mr. Langdon. – A pilóta kuncogott. – Ez a gép tizenöt Machhal megy.
- Writer
