A Pantheonban hűvös és nyirkos volt a levegő, a történelemtől terhes. A hatalmas mennyezet úgy feszült ki odafent, mintha nem is lenne súlya – az 50 méteres, alátámasztás nélküli fesztáv még a Szent Péter-bazilika kupolájánál is nagyobb volt. Langdon mint mindig, most is beleborzongott, amikor belépett a tágas térbe. A Pantheonban rendkívüli módon egyesült a mérnöki tudomány és a művészet. Fölöttük, a tető híres, kerek nyílásán át beragyogott a kora esti napfény egy keskeny pászmája. Az oculus, gondolta Langdon. A démonlyuk.
Megérkeztek.
Langdon követte szemével a mennyezet ívét, amely az oszlopos falak felé hajlott, le egészen a lábuk alatt elterülő sima márványpadlóig. A léptek zaja és a turisták suttogásának halk hangja visszaverődött a boltozatos mennyezetről. Langdon számba vette a
