Akár egy visszatérő téma valami démoni szimfóniában, úgy borult rá újra a fojtogató sötétség.
Se fény. Se levegő. Se kijárat.
Langdon csapdába esve feküdt a fölborult szarkofág alatt, és érezte, hogy az öntudata vészesen közel jár a kihunyáshoz. Megpróbálta másfelé terelni a gondolatait, mindegy hová, csak el a köré záródó térről. Langdon valamilyen logikai műveletre akarta ösztökélni az agyát… matematikára, zenére, bármire. De nem volt benne helye a megnyugtató gondolatoknak. Nem tudok megmozdulni! Nem kapok levegőt!
Zakójának becsípődött ujja szerencsére kiszabadult, amikor a koporsó lezuhant, úgyhogy Langdonnak most már két használható karja volt. De hiába nyomta fölfelé szűkös cellájának mennyezetét, a kőurna meg sem mozdult. Akármilyen különös is, de azt kívánta, bárcsak ne szabadu
