Robert Langdon a Négy folyó kútjának fenekén, a bedobált pénzérméken feküdt. Még mindig a szájában tartotta a műanyag csövet. A spumantón keresztül a medencébe pumpált le-vegő, amely pezsgésbe hozta a vizet, szennyezett volt és kaparta Langdon torkát. De nem panaszkodott. Elvégre életben volt.
Nem tudta biztosan, mennyire élethűen sikerült utánoznia a vízbe fulladt embert, de mivel az egész élete a víz körül forgott, nem volt éppen járatlan a témában. A tőle telhető legjobb alakítást nyújtotta. A vége felé még a maradék levegőt is kifújta a tüdejéből, és abbahagyta a lélegzést, hogy izomtömege levigye a medence fenekére a testét.
Hála az égnek, a hasszasszin bevette, és távozott.
A kút fenekén heverő Langdon ezután annyit várt, amennyit csak bírt. Már kezdett fulladozni. Azon tűnődött,
