Emelkedés

1. FEJEZETFogyás Scott Carey bekopogott Ellisék lakásának ajtaján, és Bob Ellis – a Highland Acres lakóparkban még mindig mindenki Bob doktornak hívta, pedig már öt éve nyugdíjba ment – beengedte. – Hát megjöttél, Scott. Pontban tíz. Szóval mit tehetek érted? Scott szép szál ember volt, zokniban is százkilencven centi, dudorodó kis pocakkal. – Magam sem tudom. Valószínűleg semmit, de… van egy problémám. Remélem, hogy nem nagy dolog, de még az is lehet. – És nem akarsz róla beszélni a háziorvosoddal? – Ellis hetvennégy éves volt, ezüstös haja már ritkult, és kicsit bicegett, bár ez nem igazán lassította le a teniszpályán. Scott-tal ott ismerkedtek meg és barátok lettek. Talán nem kebelbarátok, de azért barátok. – Ó, voltam nála – mesélte Scott –, és kivizsgált. Ami már régen esedékes is volt. Vérnyomás, vizelet, prosztata, az egész hóbelevanc. Mindent rendben talált. A koleszterinem kicsit magas, de még a normális tartományban van. Én a diabétesz miatt aggódtam. A WebMD alapján az tűnt a legsanszosabbnak. Mármint amíg észre nem vette a ruhákat. A ruhadologról nem írtak egyetlen honlapon sem, se orvosin, se semmilyenen. Hogy a diabéteszhez nem volt köze, az fix. Ellis bevezette a nappaliba. A feleségével egy ideje Castle Rock nagy lakóparkjában laktak, és nappali jókora ablakfülkéje a létesítmény golfpályájának tizennegyedik lyukára nézett. Hébe-hóba Bob doktor golfozott, de jobbára megmaradt a tenisznél. Igazából a felesége szeretett golfozni, és Scott gyanította, hogy eleve ezért laknak itt, kivéve a teleket, amiket egy hasonlóan sportorientált helyen töltöttek Floridában. – Ha Myrát keresed, a Metodista Nők csoportjával van – közölte Ellis. – Vagyis azt hiszem, hogy ott. Hacsak nem valamelyik városi bizottsági ülésén. Holnap Portlandbe utazik az Új-Angliai Gombásztársaság gyűlésére. Az asszony úgy ugrál, mint a tyúk a forró serpenyőben. Vedd le a kabátodat, foglalj helyet, és meséld el, hogy mi aggaszt. Október eleje volt, még nem különösebben hideg, Scott mégis North Face sportkabátot viselt. Amikor levette és lefektette maga mellé a kanapéra, a zsebében megcsörrent valami. – Kérsz kávét? Vagy teát? Reggeliről maradt még tészta is, ha jól… – Fogyni kezdtem – vágott közbe Scott. – Ez aggaszt. Elég vicces a maga módján. Általában nagy ívben kerültem a fürdőszobai mérleget, mert az utóbbi tíz évben nem voltam oda azért, amit mutatott. Mostanában meg ez az első dolgom reggel. – Értem – bólintott Ellis. Neki aztán nem kell kerülni a mérleget, gondolta Scott, az anyja ezt a típust nevezte kákabélűnek. Valószínűleg elél még vagy húsz évig, hacsak valami be nem üt. Talán még a százat is megéri. – A mérlegkerülés szindrómát nagyon is jól ismerem, sokszor tanúja voltam, amikor még praktizáltam. És láttam az ellentétét is, a kényszeres mérlegelést. Általában bulimiásoknál és anorexiásoknál. Te egyiknek se nézel ki. – Ellis előrehajolt, kezét összefűzte vékony combjai között. – Ugye tisztában vagy vele, hogy nyugdíjba mentem? Tanácsot adhatok, de nem írhatok fel semmit. És a tanácsom valószínűleg az lesz, hogy menj vissza a háziorvosodhoz, és mondj el neki mindent. Scott elmosolyodott. – Gyanítom, hogy a dokim azonnal kórházba küldene egy rakás vizsgálatra, amit nem engedhetek meg magamnak. A múlt hónapban akasztottam le egy nagy melót, több, egymáshoz kapcsolódó honlapot tervezek egy üzletházláncnak. Nem akarok részletekbe menni, de igazi álommeló. Nagy mázli volt, hogy megkaptam. Hatalmas előrelépés nekem, ráadásul anélkül tudom csinálni, hogy el kéne költöznöm Castle Rockból. Ez a számítógép korának szépsége. – De ha lebetegszel, nem tudsz dolgozni – mutatott rá Ellis. – Okos fickó vagy te, Scott, biztosan tudod, hogy a fogyás nemcsak a diabétesz jele lehet, hanem a ráké is. Más egyéb mellett. Mekkora fogyásról beszélünk? – Tizenkét kilóról. – Scott kinézett az ablakon, és fehér golfkocsikat látott mozogni zöld füvön, kék ég alatt. Fényképként remekül festett volna a Highland Acres honlapján. Biztos van honlapja a lakóparknak is (manapság mindenkinek van, még az út szélén kukoricát vagy almát áruló bódéknak is), de nem ő tervezte. És már továbblépett nagyobb szabású feladatokra. – Eddig. Bob Ellis elvigyorodott, kivillantak a fogai, amik még mindig a saját fogai voltak. – Az tényleg nem kevés, de szerintem rád fért a fogyás. A termetedhez képest nagyon jól mozogsz a teniszpályán, és a fitneszklubban is elég sokat dolgozol a gépeken, de a túlsúly nemcsak a szívet viseli meg, hanem az egész szervezetet. Amit persze biztos te is tudsz a WebMD-ről – tette hozzá a szemét forgatva, mire Scott elmosolyodott. – Most mennyi vagy? – Tippelj. Bob felnevetett. – Azt hiszed, a vásárban vagyunk, vagy mi? Nem tudok plüssállatot adni jutalomnak. – Háziorvos voltál, meddig is, harmincöt évig? – Negyvenkettő. – Akkor ne szerénykedj, több ezer pácienst több ezerszer mérlegelhettél. – Scott felállt: egy erős csontozatú, magas ember farmerban, flanelingben és kopott Georgia Giants bakancsban. Inkább favágónak vagy marhapásztornak nézett ki, mint honlaptervezőnek. – Tippeld meg a súlyomat. Aztán majd beszélünk a sorsomról is. Bob doktor szakértő szemmel végigmérte Scott Carey százkilencven – vagyis a bakancsban inkább százkilencvenöt – centijét. Különös figyelmet fordított az öv felett dudorodó pocakra és a hosszú combizmokra, melyeket Scott a lábprésgépeknek és guggológépek köszönhetett, amiket ő maga már került. – Gombold ki és nyisd szét az inged – kérte. Scott így tett, és előbukkant egy szürke póló a MAINE EGYETEM ATLÉTIKA TANSZÉK felirattal. Bob széles, izmos mellkast látott, amelyen azonban már elkezdődött az a zsírlerakódás, amit a nagyokos taknyosok férficsöcsnek csúfolnak. – Azt mondanám… – Ellis elhallgatott, most már élvezte a kihívást. – Azt mondanám, hogy százöt. Esetleg száztíz. Vagyis százhuszonöt körül lehettél, amikor elkezdtél fogyni. Meg kell mondanom, a teniszpályán nem látszott. Ki nem találtam volna. Scottnak eszébe jutott, milyen boldog volt, amikor a hónap elején végre összekanalazta a bátorságát, és felállt a mérlegre. Majd’ kibújt a bőréből. Az, hogy azóta is folyamatosan fogy, aggasztó, ez igaz, de csak kicsit. Az aggodalomból a ruhadolog miatt lett rémület. A WebMD nélkül is tudja az ember, hogy a ruhadolog több mint furcsa: kurvára bizarr. Odakint elgurult egy golfkocsi. Két középkorú férfi ült benne, az egyik rózsaszín nadrágban, a másik zöldben, mindketten túlsúlyosak. Scott úgy gondolta, szívességet tennének maguknak, ha letennék a kocsit, és inkább a saját két lábukon gyalogolnának végig a pályán. – Scott? – szólt Bob doktor. – Itt vagy, vagy elvesztettelek? – Itt vagyok. Amikor utoljára teniszeztünk, tényleg száztíz voltam. Tudom, mert akkor álltam rá végre a mérlegre. Eldöntöttem, hogy ideje leadni pár kilót. A harmadik szettre már teljesen kifulladtam. De ma reggel kilencvenöt egész négyet mértem. Visszaült a kabátja mellé (ami megint megcsörrent). Bob ismét alaposan megnézte. – Pedig nem kilencvenötnek látszol, Scott. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de annál jóval többnek nézel ki. – De egészségesnek? – Igen. – Nem betegnek? – Nem. Ránézésre legalábbis nem, de… – Van mérleged? Biztos van. Ellenőrizzük. Bob doktor egy pillanatra eltűnődött, hátha Scott problémája a szemöldöke feletti szürke anyagban van. Tapasztalatai szerint általában a nők viselkedtek neurotikusan a súlyuk miatt, de néha férfiakkal is előfordult. – Jól van, tegyük azt. Gyere. Bob bevezette egy könyvespolcokkal teli dolgozószobába. Az egyik falon az emberi testet ábrázoló bekeretezett anatómiaábra lógott, a másikon egy sorban diplomák. Scott megbámulta a papírnehezéket Ellis számítógépe és nyomtatója között. Bob elkapta a pillantását és felnevetett. Felvette az asztalról a koponyát, és Scottnak dobta. – Műanyag, nem csont, szóval ne aggódj, hogy elejted. A legnagyobb unokám ajándéka. Tizenhárom éves, ami szerintem az Ízléstelen Ajándékok kora. Na, állj rá arra, és lássuk, mi a helyzet. A sarokban régimódi mérleg állt, amelyen két súlyt, egy nagyot meg egy kicsit lehetett tologatni, amíg az acélrúd egyensúlyba nem került. Ellis megpaskolta a szerkezetet. – Amikor bezártam a rendelőt a belvárosban, két dolgot hoztam el, az anatómiaábrát a falon és ezt. Seca gyártmány, a legérzékenyebb orvosi mérleg, amit valaha csináltak. A feleségem ajándéka sok-sok évvel ezelőttről, és nekem elhiheted, hogy rá soha senki nem mondta, hogy nincs ízlése. Vagy hogy smucig. – Pontos? – Ha megmérnék egy tízkilós zsák lisztet, és a mérleg kilenc és felet mutatna, visszamennék a Hannaford’sba és visszakérném a pénzemet. Ha a valóságos súlyod érdekel, vedd le a bakancsodat. A kabátodat miért hoztad? – Majd meglátod. – Scott nem vette le a bakancsot, sőt még a kabátját is felhúzta, újabb csörgés kíséretében. Így lépett a mérlegre: nemcsak felöltözve, de egy sokkal hidegebb naphoz öltözve. – Lássuk. A bakancsot és a kabátot számításba véve Bob egész 112-ig tolta ellensúlyt, és onnan haladt visszafelé, eleinte csúsztatta a súlyt, majd óvatosan bökdöste. A mérlegtű maradt a helyén 108-nál, 103-nál és 99-nél is, amit pedig Bob doktor előzőleg elképzelhetetlennek tartott volna. Nem is a kabát meg a bakancs miatt, hanem mert Scott Carey ennél sokkal nehezebbnek látszott. Néhány kiló tévedés még belefért volna a becslésbe, de túl sok férfit és nőt mérlegelt élete során, hogy ennyire mellétrafáljon. A mérleg tűje 95,4-nél állt vízszintesbe. – Eldobom az agyam – dörmögte Bob doktor. – Be kell kalibráltatnom ezt az izét. – Nem hinném – mondta Scott. Leszállt a mérlegről, és belenyúlt a kabátzsebbe. Mindkét zsebből egy marék aprót vett elő. – Ezeket évek óta gyűjtögetem egy antik éjjeliedényben. Amikor Nora elment, már majdnem tele volt. Mindegyik zsebben lehet minimum két kiló apró, ha nem több. Ellis meg se bírt mukkanni. – Most már érted, miért nem akartam ezzel doktor Adamshez menni? – Scott újabb vidám csörgés közepette visszaömlesztette a fémpénzeket a zsebeibe. – Tisztázzuk – jött meg Ellis hangja –, otthon ugyanennyit mértél? – Dekára. Az én mérlegem egy Ozeri, talán nem ennyire jó, de ellenőriztem, és pontos. Most ezt figyeld. Általában szeretem, ha valami tuc-tuc zene szól, amikor vetkőzöm, de mi már vetkőztünk együtt a klub öltözőjében, szóval eltekintek tőle. Scott levette a sportkabátját, és ráterítette egy szék hátára. Aztán előbb egyik kézzel megtámaszkodva Bob doktor íróasztalán, majd a másikkal, levette mindkét bakancsát. Utána a flaneling jött. Kikapcsolta az övcsatját, lehúzta a farmert, és ott állt bokszeralsóban, pólóban és zokniban. – Ezeket is ledobhatom – mondta –, de azt hiszem, így is be tudom bizonyítani, amit akarok. Mert, tudod, ez ijeszt meg. Ez a dolog a ruhával. Ezért akartam egy baráttal beszélni, aki tudja tartani a száját, és nem a háziorvosommal. – A ruhákra és a bakancsra mutatott a padlón, majd a sportkabátra a lógó zsebekkel. – Szerinted az az egész mennyit nyom? – A ruha a fémpénzekkel együtt? Minimum hat kilót. Talán nyolcat is. Meg akarod mérni? – Nem. Scott újra felállt a mérlegre. A mérősúlyokhoz azonban hozzá sem kellett nyúlni. A tű 95,4-en állt meg. Scott felöltözött, és visszamentek a nappaliba. Bob doktor mindkettejüknek töltött egy kis adag Woodford Reserve-öt, és annak ellenére, hogy még csak délelőtt tíz múlt, Scott nem utasította vissza. Egyszerre felhajtotta, és a whiskey vigasztaló tüzet gyújtott a gyomrában. Ellis kettő aprót kortyolt finoman, akár a madár, mintha a minőségét ellenőrizné, majd a többit ő is egy hajtásra megitta. – Tudod, ez lehetetlen – tette le az üres poharat egy kisasztalra. Scott bólintott. – Még egy ok, amiért nem akartam doktor Adamsszel beszélni. – Mert rákerült volna a kartonodra – bólintott Ellis. – Dokumentálva lett volna. És igen, ragaszkodott volna vizsgálatokhoz, hogy kiderüljön, pontosan mi is történik veled. Habár nem mondta ki, Scott úgy vélte, a ragaszkodik túlontúl enyhe kifejezés. Dr. Adams rendelőjében általában az őrizetbe vesz jutott eszébe. Akkor döntötte el, hogy tartja a száját és inkább a nyugdíjas orvos barátjával beszél. – Pedig ránézésre száztíznek látszol – mondta Ellis. – Annyinak is érzed magad? – Nem egészen. Amikor tényleg száztíz voltam, úgy éreztem magam, hogy… mmm… hogy plöh. Gondolom, nincs is ilyen szó, de jobbat nem tudok rá. – Szerintem találó, akár benne van a szótárban, akár nincs. – Nem csak azért, mert túlsúlyos voltam, bár tudtam, hogy az vagyok. Az is, meg a korom is, meg a… – A válás? – segített gyengéden Ellis a leginkább Bob doktoros modorában. Scott sóhajtott. – Persze, az is. Árnyékot vet az egész életemre. Most már jobb, én is jobban vagyok, de akkor is ott van. Nincs értelme hazudni róla. Viszont fizikailag sose éreztem rosszul magam, akkor is heti háromszor edzettem, a teniszpályán bírtam is szuflával a harmadik szettig, csak… érted, olyan plöh voltam. Most viszont már nem, legalábbis nem annyira. – Több az energiád? Scott elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. – Nem igazán. Inkább mintha többre elég lenne az, ami van. – Nincs letargia? Fáradtság? – Nincs. – Étvágytalanság? – Zabálok, mint egy disznó. – Még egy kérdés. Nézd el nekem, de meg kell kérdeznem. – Kérdezz csak bármit. – Ugye, ez nem valami átverés? Nem akarod a bolondját járatni az öreg nyugdíjas mészárossal? – Szó sincs róla – nyugtatta meg Scott. – Gondolom, azt kérdeznem se kell, hogy láttál-e hasonló esetet, de esetleg olvastál ilyesmiről? Ellis a fejét rázta. – És engem is a ruhadolog foglalkoztat, mint téged. És az apró a zsebedben. Még szép, gondolta Scott. – Senki nem nyom ugyanannyit meztelenül, mint ruhában – mondta Bob. – Ez olyan evidens, mint a gravitáció. – Ismersz orvosi honlapokat, ahol utána tudnál nézni, hogy voltak-e hasonló esetek? Még ha csak nagyjából hasonló is? – Ismerek, és utána is nézek, de előre megmondom, hogy nem lesz semmi. – Ellis habozott. – Ez nemcsak az én tapasztalatomon esik kívül, de szerintem az egész emberi tapasztalaton. A fenébe is, kimondom: lehetetlen. Már ha a te mérleged meg az enyém jó, és nincs okom mást hinni. Mi történt veled, Scott? Mi volt a kiváltó ok? Talán… nem is tudom, sugárzást kaptál? Letüdőztél valami gagyi bogárriasztó sprayt? Gondolkodj.