Arany préda

1.-1

1.GARVIN POOLE KIKÁSZÁLÓDOTT az ágyból, utána­tapo­gatózott az öngyújtónak a kandalló párkányán, aztán úgy, ahogy volt, alsógatyában, átvágott a sötétbe dermedt lakáson, ki a konyhába, a cukortartó mélyéről egy jointot kotort elő, aztán ballagott tovább a kert felé.

Olyan halkan nyitotta ki az ajtót, amennyire csak tellett tőle, de az ajtó így is nyikordult egyet: nem riasztás volt ez, inkább csak afféle figyelmeztetés. Kilépett a kertbe, végigbaktatott a járóköveken, meg sem állt a szerszámos sufniig.

Hosszúra nőtt ez a Poole, még egy-két centi, és eléri a két métert: a válla széles, a keze nagy, ahogyan az egy egyetemi birkózóbajnokhoz illik – ami ugyan nem lett belőle soha, helyette viszont az évek során sikerült legalábbis megkezdenie a sörhas növesztését. De a haja most is rozsdavörösben pompázott, a szeme kék, a szakállnyíró masinája segítségével pedig minden nap sikerült háromnaposra igazítania a borostáját. Nem csoda, hogy szerették a nők: ha lement a boltba, ritkán szabadult onnan egy jó kis cseverészés nélkül.

Hideg volt a járókő a lába alatt, de legalább száraz: az idén alig esett az eső. Az égen, messze magasan a kert kerítése felett, ott úszott a Hold, valahonnan a távolból pedig Rihanna hangját vélte hallani, a Worköt énekelte. Kinyitotta a sufni ajtaját, leült egy irodai székre, felkapcsolta a villanyt, meggyújtotta a jointot, és jó alaposan megnézte magának legújabb munkáját, egy félig már elkészült gitárt.

Egy fél percig üldögélhetett így, amikor meghallotta Dora Box hangját.

– Hé, Gar – nyitotta ki a ház ajtaját Dora, anyaszült meztelenül: így szokott aludni –, mit művelsz ott?

– Gyere, ülj ide – intett Poole a nőnek, aki engedelmesen le is ült melléje: még csak keresztbe se tette a lábát, talán, hogy Poole alaposan kibámulhassa magát, amit a férfi meg is tett. – Azt hiszem, lesz még egy melóm – mondta neki. – De ez lesz az utolsó.

– Atyavilág – tette végre keresztbe a lábát a nő: nemigen múlt el nap anélkül, hogy valaki meg ne döntötte, vagy legalábbis meg ne birizgálta volna, most azonban maga volt a megtestesült illedelmesség; elvégre az üzlet, az üzlet.

– Asszem, nem kellett volna ide jönnöm – intett a jointtal Poole a sufni felé. – Már vagy egy hónapja más se jár az eszemben, csak ez. Szeretek itt, de azért mégiscsak el kellett volna mennünk ebből az országból. De úgy, hogy végleg, érted?

– Nincs a világon olyan hely, ami jó volna neked – legyintett Box. – Ott volt például Costa Rica, arra azt mondtad, hogy nem, mert ott sok a kígyó. Atyavilág, még hogy kígyók! Meg egyébként is, neked még idehaza se jó, Gar, az Államokban. Hát akkor hová mennél?

– Mit tudom én – csóválta a fejét Poole –, valami rohadékabb helyre, mint ez itt.

– A világon nincs rohadékabb hely, mint Dallas.

– Már hogyne volna. Olyan hely is van, ahol zsarukat bérelhetsz fel, ha ki akarsz nyírni valakit – intette le Poole: sivított a hangja, ahogy egyszerre próbált beszélni, és közben a tüdejében tartani a joint füstjét. – Vannak ám helyek ezen a világon, ahol azt csinálsz, amit akarsz.

– Vannak, csak te nem akarsz oda menni. Mi ez az új meló?

– Tízévi keresetemet váltottam át aranyra – szívta le mélyen a füstöt Poole –, most meg járok körbe a világban, és próbálom pénzre váltani az aranyat, de hát annyi hely a világon nincs, ahol lehetne, legalábbis egy napi autóútra nincs. És mindig, amikor beváltom az aranyat, a népek furán néznek rám, mert már túl sokszor jártam náluk. Tudják ők jól, hogy mit csinálok: piszkos pénzt próbálok tisztára mosni. Nem mondják, hogy tudják, de tudom, hogy tudják.

– Mehetnénk bárhová – próbálkozott Box. – Oklahoma City. Houston…

– Akárhová megyünk, mindig ugyanaz van. Néznek rád, és addig néznek, míg meg nem jegyzik a pofádat – morogta Poole.

Hallgattak egy ideig.

– Azt hittem, az arany jó megoldás – szólalt meg végül Box.

– Az is volt, amikor elkezdtük, még az. Ahány zsaru csak volt Kentuckytól délre, az mind énrám vadászott, az arany meg… hát, hogy is mondjam csak, olyan rugalmasnak látszott. Vagy legalábbis használhatónak. Vagy csak túl sokat gondolkoztam, ki tudja.

Ezt már végigbeszélték számtalanszor, hol így, hol úgy, de abban mindig megegyeztek, hogy az arany jó, mert névtelenséget biztosít, könnyen hordozható, és nincs sorozatszáma. Ráadásul mindig megőrzi az értékét, és jóformán bárhol el lehet adni. Arra, hogy az efféle üzleteknél alaposan megbámulják az embert, és meg is jegyzik, Poole a kezdetekkor még nem gondolt.

– Az persze akkor még nem jutott eszembe, hogy ezekbe a boltokba havonta vissza kell menni. Havi tízezerből valahogy kijövünk, az havi kilenc vagy tíz aranyérme – tűnődött. – Ha valami kényelmesebb országban élnénk, beválthatnánk egyszerre az egész készletet, aztán a pénzből alapíthatnánk egy fal céget. Tehát papíron havi fizetést adnánk magunknak, fizetnénk az adót, ki tudja, egyszer talán még vissza is jöhetnénk az Államokba, persze új néven.

– Ez elég zűrösen hangzik – csóválta a fejét Box. – Adj egy slukkot.

Poole engedelmeskedett, a nő mélyen leszívta a füstöt, benn tartotta a tüdejében, megszívta még egyszer, visszaadta a jointot, és újra egymás mellé rakta a két lábát, sőt, közben, mintegy öntudatlanul, az ujjai végigfutottak a pinaszőrén. A marihuána illata jólesően keveredett el a kert álomból ébredező levegőjével.

– Ha el akarsz menni az országból – szólalt meg ismét a nő –, akkor minek akarsz még egy melót?

– Mert igazából nem akarok elmenni – ismerte be Poole. – Ha meg maradni akarok, akkor pont jól jönne ez a meló.

– Miért, miről van szó?

– Sturgill felhívott, azt mondja, rábukkant egy lehetőségre.

– Mennyi?

– Azt így, telefonon, nem tudta megmondani, de azt mondja, minimum Kettő, de az is lehet, hogy Három. Vagy még több. Lehet, hogy sokkal több. – Poole úgy ejtette ki a számokat, hogy szinte hallani lehetett a nagy kezdőbetűket: Kettő kétmilliót jelentett, Három három milliót.

– Az nagyon sok – csóválta megint a fejét Box. – Túl kockázatos.

– Sturg azt mondja, szép sima ügy lenne.

– Sturg… ő általában szokta tudni, mit beszél – ismerte el Box. – És mikor csinálnátok meg?

– Vagy egy hét múlva, vagy egy hónap plusz egy hét múlva. A pénz havonta egy napig van ott – felelte Poole.

– Hol?

– Biloxiban.

– Nyamm, Biloxi, na, ezt már szeretem, Biloxi, az maga a dzsungel. Adj egy slukkot!

Poole engedelmeskedett, a nő megint csak jó mélyen leszívta a füstöt, aztán visszaadta a jointot, és megdörzsölte a karját: hideg volt az éjszaka, libabőrös lett tőle.

– Az a lényeg, hogy készpénzhez jutunk. Rengeteg készpénzhez. És úgy költjük el, ahogy akarjuk, anélkül, hogy bárki megbámulna minket, vagy kérdezősködni kezdene – folytatta Poole. – Te itt maradsz, és kitalálsz valamit, hogy hogyan szabadulhatnánk meg az aranytól. Biloxiból legalább kétmilliót hozhatunk ki, úgyhogy lesz vagy nyolc-tíz évünk arra, hogy eladjuk az összes aranyat, és ha azzal megvagyunk, nincs több anyagi gondunk az életben.

– Semmi kedvem visszamenni dolgozni, de még az is jobb, mint elköltözni valahová, mit tudom én, Oroszországba, vagy a fene se tudja, hova – állt fel Box, hogy nyújtózkodjék egyet: jól állt neki a mozdulat, hosszúra nőtt ő is, a bőrét finom szeplők ékesítették, a látványt rózsaszínben derengő mellbimbók egészítették ki, hozzá sápadtszőke haj, és épp csak néhány szőrszálacska a pináján. – Na, visszamegyek az ágyba. Te se maradj fenn túl sokáig.

POOLE ABBÓL ÉLT, hogy drága gitár-alkatrészeket vásárolt fel, összeállította belőlük a gitárt, aztán addig fúrt-faragott meg csiszolt, míg létre nem hozta az új hangszert, amely mintha egy fanzine címlapjáról került volna elő, olyan lett. A fafaragás mesterségét Tennessee állam egy intézményében tanulta ki, amit a fenntartóinak volt pofája Ifjúságfejlesztési Központnak hívni, holott börtön volt az, javítóintézet, és semmi más.

Ahogy Box elment, Poole máris nekilátott a mostani munkájának: egy hivatásos halásznak, aki mellékállásban szenvedélyes gitárgyűjtő, készült a remekmű. A gitár, természetesen, egy halat formázott. De még legalább két hét, mire elkészül; és Poole, legalábbis egyelőre, félre kellett, hogy tegye. Felkelt, átballagott a sufni túlsó végébe, ahol egy húsz éves Les Paul várta. Felkapta a gitárt, bekapcsolta – méghozzá a nagylábujjával – az erősítőt, és belekezdett egy csendes bluesba. Szerette ezt a fajta zenét, szerette a fafarigcsálást, és imádta a friss lakk szagát. Ha főállásban ezzel foglalkozna, ismerte fel, akár a felét is megkereshetné egy általános iskolai tanár fizetésének.

Tehát fogta magát, és elment Biloxiba.

BILOXI, MISSISSIPPI, és a tenger illata.

Sturgill Darling egy kerek sarokasztalnál ült az osztrigabárban, egy utcára a Mexikói öböltől, körülötte gőz, meg a nyers és a félig főtt halételek savanyú szaga terjengett. Aki ránézett, egy lomha, lusta disznót látott, meglehetősen ostobát, a vastag parasztkarjaival, a frizurájával, amin látszott, hogy bilivel a fején szokott nyiratkozni, meg a kopott, bő nadrágjával, amihez ezen a napon kockás inget és sárga gumicsizmát öltött. Ült a székében, a két lába, szorosan összezárt térddel, messzire kinyújtva, hintázott ültében, ha elment előtte valaki, rávigyorgott, és megmutatta, hogy a fogai is vannak olyan sárgák, mint a gumicsizmája. Hülyegyerek, gondolhatta ilyenkor, akire rámosolygott – aztán bánhatta a tévedését, amíg csak élt.

Poole leült melléje, az ujjával intett a pincérnőnek, aztán, amikor az odaért az asztalhoz, rámutatott Darling poharára.

– Nekem is ilyet – adta fel a rendelést.

– Szerinted? – kérdezte Darling, ahogy a pincérnő eltűnt a szemük elől.

Poole most napszemüvegben volt, az állán szürke foltokkal tarkított, egyhetes vörös szakáll, a fején széles karimájú halászkalap: az ilyesmi rendkívül hatásos a biztonsági kamerák ellen. A nap java részét felderítéssel töltötte, a kiszemelt objektum körül.

– Nem lehetetlen, pláne, ha tényleg csak annyian vannak, mint amennyit mondtál – felelte. – De hogy a fenébe bukkantál rá?

– Az elején még csak azt tudtam, hogy az anyag Galvestonon át érkezik ide, de azt nem tudtam, hol adják át a pénzt az anyagért. Pedig alkalmanként körülbelül ötszáz kiló anyagot hoznak, az… lássuk csak, olyan ezeregyszáz font, ilyen nagyobbfajta halászhajókkal hozzák be, azok meg Hondurasból érkező hajókról kapják. Na mindegy, lényeg a lényeg, találtam egy pasast Houstonban, akitől vettem egy kis adagot, aztán elkezdtem figyelni. Kifigyeltem, kitől szerzi az emberem az anyagát, aztán azt az embert kezdtem el figyelni, aztán azt, aki az ő forrása volt, és mire eljutottam a vonal végére, már olyanokat is találtam, akiktől száz kilót is vehetsz, ha van rá pénzed. Aztán végigcsináltam ugyanezt visszafelé, kifigyeltem a nagybani árusokat, akik a pénzszállítóknak fizetnek, mert a pénzszállítók soha nem nyúlnak a droghoz, aztán meg a pénzszállítókat követtem, ők itt, a parton, Charleston és Galveston között ingáznak fel-alá, Biloxi meg pont középen van. Legvégül már csak azt kellett kifigyelnem, ahogy a pénz eljut ide, mert itt van a bankjuk.

Poole csak pár pillanatig gondolkodott a hallottakon, de ennyi is elég volt, hogy felismerje: Darlingnak van egy olyan képessége, amiről ő, Poole, legfeljebb, ha álmodozni merhet. Az, hogy képes kiszagolni a nyomot, ami elvezeti a prédához, és aztán addig követi azt a nyomot, míg oda nem ér. De Poole azt is tudta, hogy őbenne is van valami, ami viszont Darlingból hiányzik: az akaraterő. Darling képes kinyomozni, hogy merre van az a bank, amit ki kéne rabolni, de azt, hogy ki is rabolja, már hiába várná tőle az ember: még ha esetleg részt vesz is az akcióban, akkor sem ő a vezér. Az ilyesmihez olyan emberek kellenek, mint Poole.

– Hogy mozgatják az anyagot? – kérdezte Poole.

– Lakókocsiban. Egy leszbikus páré, két középkorú csaj, börtöntetkóik vannak. Eléggé… elég tehetségesnek látszanak. És teherautókerekek vannak a kocsijukon, tehát valószínűleg nehéz szállítmányokat visznek. Például fegyvereket. Mondjuk, ez látszik a csajokon is. Biztos, hogy rengeteg fegyverük van.

– Aha – derült fel Poole arca: ez tetszett neki, sőt, a leszbikus szál is a kedvére volt. A zsaruk általában szexisták, vagyis nem szentelnek különösebb figyelmet egy leszbikus párnak, pedig tudhatnák, hogy ezek között akad nem egy, nem kettő, aki a puszta fogával képes leszakítani bárkinek a pofáját.

– De a drogot, azt jobb, ha békén hagyjuk – szólalt meg Darling. – Még akkor is, ha simán elvihetnénk. Mert lehetetlenség megszabadulni tőle. Legalábbis ilyen soktól, egyszerre. És a drogdílerek nem szeretik a készpénzt, csak kis címletekben.

– Figyelj, csak kíváncsiság, de… szóval ötszáz kiló, az annyi, mint… – hunyta le a szemét egy pillanatra Poole – körülbelül tizenkét millió, ha nem számoltam nagyon el magam. És mi van azzal a pénzzel?

– Az, hogy nemigen szeretnek kockáztatni vele. Van négy bankárjuk, azok utaznak körbe, azok találkoznak a begyűjtőkkel, akik a nagykereskedőktől kapják a pénzt. Mindig bérelt autókkal járnak, egyébként mindig mindenki bérelt autóval jár, de egy szállításkor szerintem soha nincs náluk több, mint egy negyedmillió. És itt gyűjtik egybe, havonta egyszer. Összeírják, kinek mennyi jár, és minden hónap utolsó vasárnapján elküldik az illetőknek – magyarázta Darling. – Olyan szabályosan csinálják, mintha menetrendjük volna, mint a vonatoknak. Aztán bérelt hajókkal kiviszik az Öbölbe, és ott átrakják a hondurasi hajókra. Mindent az Arce testvérek csinálnak, Hector és Simon, Puerto Cortésből.

– Honduras?

– Az. Amúgy nem olyan nagymenők azok a testvérek, nehogy már összekeverd őket a mexikói kartellel, de gógyisak, meg rohadékok. Pedig nem nagyon ugrálnak, kussolnak, de úgy, hogy észre se veszed őket. És rendesen kenik a hondurasi zsarukat, szóval mindenki boldog.