Arany préda

1.-2

Ezen Poole eltűnődött egy ideig, csendesen, mosolyogva, magában számolgatva – már ahogy azt a déliek szokták. – Értem – szólalt meg, miután alaposan kitűnődte magát. – Úgy látom, megtaláltad az aranybányát.

– Igen, szerintem is – vetett egy lusta, álmatag pillantást Poole felé Darling. – Biztos, hogy beszállsz? Mert már jó ideje, hogy kiszálltál a szakmából.

– Igenis, hogy igen. Beszállok.

– Négyen vannak – folytatta Darling – egy kint, hárman meg benn. Mindegyiküknek fegyvere van. Nekem elhiheted, három hónapig figyeltem őket, és mindig így volt.

– De nekünk is lesz fegyverünk, ugye? – akarta tudni Poole.

– Naná. Méghozzá a kedvenced, Chicagóból szereztem, vadiúj Glock .23-as, hangtompítóval, 180-as töltényekkel. A saját kezemmel buheráltam át, a lövés nem éri el a hangsebességet, úgy nem csap akkora zajt. De, ha gondolod… szóval beszállhat Sam Brooks is, akkor van még egy fegyveres emberünk.

– Semmi szükség rá. Plusz ki nem állhatom a pofáját – vágta rá Poole. – Kérek egy napot, hogy összeszokhassak azzal a stukkerrel. Van valami helyed, ahol gyakorolhatok?

– Tudtam, hogy meg fogod kérdezni – vigyorgott Darling. – Persze hogy van helyem, olyan messze bent az erdőben, hogy a baglyok se találnak oda.

Megérkezett a sör. Poole megköszönte, megvárta, míg a pincérnő elmegy, csak utána szólalt meg. – Szóval akkor most pár napig gyakorlok, vasárnap pedig nekilátunk?

– Rendben. Hogyan osztozkodjunk? Szerinted?

– Nem fogok leállni alkudozni veled – adta a nagylelkűt Poole.

– Legyen hatvan–negyven, végül is, mindent én készítettem elő – mondta Darling. – Kilenc hónapig melóztam vele. Még a múlt télen kezdtem el.

– Szerintem rendben van.

– De még mennyire – csapott boldogan az asztalra Darling. – A Dixie-banda újra támad! Már ami megmaradt belőle

– Emlékszel még – röhögött fel Poole –, amikor Ronnie ott, Charleston mellett…

A Dixie-banda bővelkedett a zaftos sztorikban: volt köztük vidám is, szomorú is, és a legtöbb sztori, még a vidámak is, valakinek a halálával végződött. Így volt ez a Ronnie-sztorival is: ő Georgia állam három legmarconább seriffje elől iszkolt éppen, egy lopott, jóformán vadonatúj Cadillacben, 556 lóerő segítségével száguldott lefelé a Piedmont-hegység egyik szerpentinjén, és felborult, és addig gurult, míg a kocsi külseje egy véreshurkához nem lett hasonlatos, a belsejét pedig harmincezer dollár ékesítette, továbbá Ronnie kiloccsant agyveleje.

A jó öreg Ronnie. Kár, hogy így kellett meghalnia.

MÁSNAP POOLE ÉS DARLING elindult északnak, be az erdőbe, és Poole nekilátott a gyakorlásnak. Eltelt egy kis idő, míg újra biztosnak érezte a kezét, de hát a gyilkolás is csak olyan, hogy elég egyszer megtanulni, aztán az életed végéig nem felejted el.

Míg Poole gyakorolt, Darling átvizsgálta a házat, amit majd kifosztanak: a bankárok most amúgy sem voltak ott, nézelődhetett kedvére. Az asztal, ahol a pénzt számolják, nagyjából tíz méterre van a bejárattól, mérte le a colstokkal. Nincs olyan messze, Poole megnyugodhat, céloznia se kell, elég, ha előre szegezi a fegyverét, és lő, míg tart a golyóból. Még céltáblát is eszkábált neki, ember-alakúakat, papírból. Poole egykettőre visszazökkent a kerékvágásba. A célzással már elsőre sem volt gond, csak a tempón kellett még javítania.

Így is tett, méghozzá szakavatottan: először csak szép lassan, szoktatva magát a fegyverhez, ahogy egymás után röppennek ki belőle a golyók, ahogy visszacsap egy-egy lövés után – aztán egy kicsit gyorsabban, aztán még gyorsabban: Darling a stopperórájával mérte az időt.

– Már fél másodperc sincs – olvasta le a stopperóráról, ahogy végzett: akár a jó tanuló, ha felel. – Te persze jobban tudod, de szerintem még mindig egy kicsit túl gyors vagy. Túlliheged, aztán örülsz, ha korrigálni tudod.

– Igen, szerintem is – bólogatott Poole.

Ellőtt egy teljes doboz .40-es töltényt, ugyanazt, amit majd a valódi bevetésen fog használni, aztán szünetet tartott, járkált egy kicsit, lerázogatta a karjait. És, mire a nap a végére ért, már négy halálpontos lövést sikerült leadnia, egy másodperc ötödrésze alatt. Az azért egész jó.

2005-BEN A KATRINA hurrikán úgy rendezte le Biloxi városát, hogy egy atombomba se jobban: a jó tíz méteres vihartölcsér a város java részét simára borotválta, a kikötő mögötti negyedet, ahol addig házak álltak, üres telekké alakította át. Itt-ott megmaradt ugyan egy-két épület, de az sem úgy, ahogy eredetileg megépítették, a környék gyakorlatilag teljesen elnéptelenedett.

Az Isteni Kegyelem Baptista Imaház valamikor az 1890-es években épült: úgy fejmagasságig mészkőből, fölötte fehér fafalakkal: a faanyag, ha egyáltalán maradt belőle valami, most valahol Kentucky erdőségeinek legmélyén lehet, a Katrina úgy sodorta magával, ahogy a vihar Dorka faházát, az Óz, a csodák csodájában.

A földszint és a pince azonban megmaradt, csak gazdát cserélt a vihar óta. Aki először vette meg, az az antikautó-gyűjteményét tárolta itt, tőle pedig a hondurasi kartellhez került: raktárat kerestek, tehát tettek egy visszautasíthatatlan ajánlatot, és az antikautók gyűjtője el is fogadta. Nem gyávaságból: az ajánlat valóban kedvező volt, a gyűjtő pedig zsugori.

A helynek két előnye is volt: egyrészt errefelé nemigen jártak rendőrök, hiszen nem maradt itt semmi ellopni-, vagy kifosztanivaló, másrészt a csónakkikötőig mindössze öt perces út vezetett.

VASÁRNAP ESTE CSAK kifelé menő pénzforgalom volt, négyen dolgoztak rajta. Az este java részében ketten közülük kint, az egykori templom két, egymással szembeni sarkánál ültek, jobbra és balra tőlük egy-egy gáz hősugárzó. Mindkettejüknél volt fegyver, Darling úgy vélte, hogy valószínűleg nagyteljesítményű félautomata mind a kettő, hangtompítóval; egymással pedig adóvevőn tartották a kapcsolatot.

Az este folyamán, tudta meg ezt is Darling, az egyik bemegy a másik kettőhöz, a másik addig a bejárat melletti bokor mögé húzódik, hogy ott őrködjön.

Ezek hárman, gondolta Darling, nyilván a pénzt csomagolják, miután az első kettő átszámolta és összekötözte a bakjegyeket. Éjfél körül aztán a negyedik, a kint álló őr is bemegy, újabb egy-két perc múlva pedig mind a négyen újra előjönnek, mindnyájan legalább egy, de inkább táskát cipelve. Körülbelül öt percbe telik, míg az ajtótól eljutnak a partig, ahol egy halászhajó várja őket. Két-három percet töltenek a fedélzeten, aztán ismét átvágnak a csöndes vasárnapi estén, és újra elnyeli őket az egykori templom homálya.

Hárman odabent kivárják, míg a negyedik előhozza a fekete Lincoln Navigatort, amit pár száz méterrel az épület háta mögött parkolt le. Felszedi a másik hármat, és irány a Hampton Inn: itt szálltak meg erre az éjszakára. Másnap aztán ki-ki elindul hazafelé.

A halászhajó, fedélzetén a pénzzel, majd csak a korareggeli órákban hagyja el a kikötőt, és hamarosan eltűnik a déli horizont mögött. Darling el-eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha a hajót rabolnák ki, de aztán letett róla: lehet, hogy a pénzt egy széfben őrzik, vagy valami más módon próbálják megakadályozni, hogy az ember hozzájuthasson – szóval annyi biztos, hogy bonyolult egy história lenne, olyasmi, amire most aztán végképp nincs se idő, se ember.

VASÁRNAP ESTI TÍZKOR Poole és Darling előbújt abból az évek óta használatlan lakókocsiból, ahol a délután és az este java részét töltötték, szendvicsmajszolással, vízivással, illetve, ha rájuk tört a szükség, vizeléssel, amit a lakókocsi túlsó végében, a vízvezetékről rég lekapcsolt vécében végeztek el.

Mind a ketten feketébe öltöztek: nem feltűnően, nem is túl katonásan, megelégedtek a fekete jeansszel és a hosszúujjú fekete tengerésztrikóval. Az arcukat símaszk takarta: ritka látvány az ilyesmi Biloxiban, ahol híre-hamva sincs a sípályáknak. A kezükön kék, orvosi gumikesztyű.

Poole két pisztolyt hozott, Darling egyet: mind a hármat hangtompítóval szerelték fel, Darling kilenc milliméteresét és Poole két negyvenesét is. A pisztolyok, a hangtompítóval együtt több, mint harminc centivel meghosszabbították a karjukat; a hangtompítókat be is nedvesítették, és így szerelték rá a pisztolyokra, pár perccel a bevetés kezdete előtt: így még csendesebb lett a két pisztoly, mint amilyen szárazon volt.

AZ ÉPÜLET ELŐTT tényleg csak egy ember őrködött: az ajtó mellett üldögélt, egy rózsaszín bokor fedezékében. Poole az épület hátsó falától osont az őr felé, mögötte Darling lopakodott.

A saroknál, jó hat méterre a bejárati ajtótól, Poole kikukucskált. Hála a bokornak, nem láthatta az őrt – cserében viszont ő is rejtve maradt az őr elől. Lassan, mintha jégbe fagyott volna, úgy lábujjhegyezett előre a fal mentén. Újabb három méter után már érezni vélte az őr szagát, mert erős dohányos lehetett a szerencsétlen: de még innen sem látta. Amikor már csak egy méterre volt tőle, leguggolt, aztán újra felemelkedett, és lenézett az őrre.

Az őrnek arra se maradt ideje, hogy megállapítsa, mi történik: Poole átnyúlt a bokor felett, és egy halk pisztolypukkanástól kísérve főbelőtte.

Most bukkant fel Darling: ő is épp olyan csendesen járt, mint Poole. Egy pillantást sem vetett a halottra: voltak még hárman odabent, tehát elsősorban arra kellett ügyelniük, nehogy valami csetepatéba keveredjenek. Ha valami eszement tűzharcba kerülnének, abból csak a baj lenne, vagyis az most a legfontosabb, hogy egy pillanat alatt fölébe kerekedjenek annak a háromnak.

– Készen állsz? – kérdezte, vagyis inkább csak lehelte Darling az ajtó mellől.

Tudták, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva: látták, ahogy az őrök kopogtatás és kulcsok nélkül mentek be. Poole is odaállt az ajtó mellé. Pisztoly volt mindkettejük kezében.

– Most – suttogta Poole.

Darling a kesztyűs kezét a kilincsre tette, óvatosan lenyomta: nyikordult egyet az ajtó, de Poole eddigre már odabent termett, mindkét kezében pisztollyal. Azonnal meglátta a három őrt, vagy tíz méterre lehettek tőle, az asztalnál ültek. Mindhárman felkapták a fejüket. Talán a társukra számítottak: helyette azonban egy feketébe öltözött férfit láttak, aki egy szót se szólt, csak némán tüzet nyitott.

Darling volt a fedezék, a gyilkolás egyedül Poole dolga volt. Mialatt Poole egy fél másodperc alatt, alig egy leheletnyivel lassabban, mint a céltáblás gyakorlásnál, mindhárom őrbe egy-egy golyót küldött, éspedig kettőt a jobb kezében lévő pisztolyból, a harmadik a balból, Darling berúgta maga mögött az ajtót. De hiába Poole eszeveszett tempója, az egyik őrnek még így is jutott ideje, hogy felkapja az asztalról a maga kilenc milliméteresét, és leadjon, ha csak úgy vaktában is, egy lövést.

A golyó a bal alsókarján érte Poole-t, de mire észrevette volna, hogy eltalálták, a férfi, aki rálőtt, már meghalt. Poole elindult az asztal felé, ahol a pénzt számolták, amikor egy kislányt, olyan hatéves-formájú volt, pillantott meg: a gyerek eddig a földön ült és a Barbie-babájával játszott, de most felpattant, és rohanvást elindult kifelé. De, talán, mert tudta, hogy innét már úgyse jut ki élve, félúton megállt, visszafordult.

– Megölted a nagypapát! – kiáltotta.

– Sajnálom, kicsim – csóválta a fejét Poole. És főbelőtte a kislányt.

– A kurva életbe, Gar – bukkant fel Poole háta mögött Darling: sokkot kapott, ez hallatszott a hangján –, ezt muszáj volt?

– Igen, muszáj. Ahhoz már elég nagy volt, hogy ránk hívja a zsarukat. – vágta rá Poole. Nem mintha sajnálta volna a kiscsajt, de tudta, hogy valahogy meg kell nyugtatnia Darlingot. – Ha megkötöztük volna, simán éhenhal, mire rátalálnak. Így volt a legjobb, mindenkinek.

– A kibaszott kurva életbe – Darling képtelen volt levenni a szemét a holttestről. Mint egy játékbaba, olyan volt, a fehér ruhájában, amit, akár valami virágminta, vérfoltok tarkítottak. – Hívhattunk volna valakit, és…

– Szedd már össze magad, hülyegyerek, és hozd azokat a tetves bőröndöket! – mordult rá Poole. – Húzzunk innét, ez a nyomorult féreg eltalált. Mázlija volt a rohadéknak.

– Jézusom!

– Nyugi, semmi komoly. De azért meg kell nézetnem. Hozd már azokat a bőröndöket!

POOLE HIÁBA PRÓBÁLKOZOTT, sehogy sem sikerült annyira feltűrnie a trikója ujját, hogy megnézhesse a sebet, úgyhogy végül inkább kibújt a trikóból. Kétujjnyi, vérző csíkot látott: de a golyó épp csak, hogy átment rajta. Semmi, csak karcolás, mondanák rá a kovbojos tévésorozatokban.

Míg Poole a karjával, Darling a pénzzel foglalkozott, azt söpörte össze az asztalról, egy-két másodpercenként meg-megállva, hogy egy pillantást vessen a halott kislányra: mintha azt remélné, hogy mégiscsak megmoccan a kicsike, ad valami életjelt… De semmi.

– Nagy a baj? – kérdezte inkább a társától.

– Nem vészes. Szét kéne tépni egy inget, vagy valamit, hogy bekötözzem. De nem súlyos, a ragtapasz is elég lesz hozzá.

– Van itt ing épp elég, a padlón – mutatott körbe Darling. – Tépd szét az egyiket.

Poole végül a halott kislány szoknyáját választotta, abból tépett le egy csíkot: feltehetően ez a ruhadarab érintkezett a legfelületesebben a viselője testével, tehát ennél a legkisebb a fertőzés veszélye. Poole már csak ilyen volt: még stressz esetén is tudott racionálisan gondolkozni. Helyre kis kötést varázsolt a csíkból, és ennyivel be is érte. Visszavette magára a trikót, aztán ő is nekilátott az asztal letakarításának.

– Hű, az istenit – ennyit tudott kinyögni, ahogy felmérte a pénz mennyiségét.

– Na, ebben igazad van, tesó – nyugtázta Darling. – Sokkal több, mint hittem volna. És kurva nehéz. Tudsz cipelni?

– Hogy a fenébe ne tudnék. Fáj, de annyira azért nem.

Ebben azonban tévedett: a bőröndök egyenként megvoltak huszon-valahány kilósak, mint egy-egy komolyabb csónakmotor – és volt belőlük hat, nem pedig három, vagy négy, ahogy tervezték. Poole legfeljebb kettőt tudott elcipelni, és azt is csak lassan: a sebesült karja majd, hogy le nem szakadt a súly alatt, és égett a seb, akár maga a Pokol. Darling négy bőröndöt hurcolt, kettőt a kezeiben, a másik kettőt a hóna alatt.

– Siess már, húzzál bele – morogta közben, hátrafordulva a lemaradozó Poole felé.

A lopott pick-upot jó kétszáz méterre a háztól parkolták le. Darling felpakolta a bőröndöket, és rohant vissza, hogy kikapja Poole sérült kezéből a csomagot, és odasegítse a kocsihoz.

Lassan mentek, elvégre profik voltak mind a ketten, míg el nem hagyták Biloxit. A lopott kocsit az I-10-es egyik parkolójában hagyták, átszálltak Darling kisteherautójába, a pénzt kivették a bőröndökből, és a dupla aljazatú platóba rejtették, a bőröndöket pedig a rejtekhely tetejére.

Mentek tovább nyugat felé. Útközben megszabadultak a gumikesztyűktől, apró gumilabdákat gyúrtak belőlük, és kihajították az ablakon. A kesztyűk után a símaszkok órája ütött, előbb az egyiké, tíz mérföld múlva a másiké. Újabb húsz mérföld után Darling lekanyarodott az útról, egy szűk ösvényre, amely egy híd felé vezetett.

A pisztolyokat erről a hídról dobták a vízbe, aztán vissza az autóútra. Már csak egy megálló volt hátra, egy Slidell nevű louisianai kisvárosban, ahol a járda mellett hagyták a bőröndöket, rajtuk a felirattal, hogy ingyért elviheti, akinek kell.

Alig több mint egy órácskával annak utána, hogy legyilkoltak négy férfit és egy kislányt, már húztak is kifelé Slidellből, változatlanul nyugat felé.

– Neked meg mi a nyavalya bajod van? – vette szemügyre a cimboráját Poole: Darling úgy ült a kormány mögött, mintha rá akarna feküdni, a szája torz grimaszba merevedett.

– Az a kiscsaj. Sehogy se tudom elfelejteni.

– Hagyjál már! Nem mindegy, hány éves? Ahhoz elég nagy volt, hogy tanúskodjon ellenünk.

– Értem én, értem… Csak… szóval eléggé kiborított, érted? De majd rendbejövök.

Poole nem felelt, csak nézte a barátját, némán.

– Ami történt – bökte ki végül –, megtörtént. Most már nincs mit csinálni. Megtörtént, és kész.

BATON ROUGE-BAN BEÁLLTAK egy éjjel-nappali Walmart Supercenter parkolójába, a legszélére, két másik kisteherautó között, kikotorták a dupla aljzatból a pénzt. Javarészt százasok voltak, gyűröttek, kicsit koszosak is, akkurát tízezer dolláros csomagokba rendezve – meg egy raklap, csomagon kívül rekedt bankjegy, ezeket Darling kotorta össze az asztal lapjáról.

Először a pénzcsomagokat számolták össze, megállapították, hogy mindegyik tízezer dollárt ér, még ha a méretük különböző is, tekintettel az eltérő értékű bankjegyekre, aztán megnézték, hány csomagjuk van: hát hétszáz nyolcvanat számoltak össze.

– Azaz hétmillió nyolcszázezer – sóhajtott egyet elégedetten Darling. – Ember, mit meg nem adnék, ha láthatnám azoknak a digóknak a pofáját, amikor megtudják, hogy kirabolták őket!

– Ott rohadjanak meg, ahol vannak – röhögött fel Poole is.

– Mondok én neked valamit, tesó – folytatta Darling. – Felejtsük el azt a hatvan-negyvenet. Hát tudtam én, hogy ekkorát kaszálunk? Legyen ötven–ötven, és mondjuk, legyen az enyém az, ami nincs csomagban. Párszázezer az egész, és akkor sokat mondtam.

– Legyen – egyezett vele Poole. – Áldjon az Isten az arany szívedért.

Egymásnak ütötték az öklüket, megpecsételve az alkut, aztán nekiálltak, hogy elosszák a zsákmányt.

BOX IS BATON ROUGE-BAN volt, a Marriottban. Ahogy végeztek az osztozkodással, és bezsákolták a pénzt, Poole felhívta.

– Végeztünk – adta le a jelentést.

– Én meg már három órája várom, hogy hívjál, és ideges vagyok, mint egy apáca a koedukált gőzben – dörrent rá a nő. – Hol a fenében vagytok?

– Ahol köll.

– Minden rendben?

– Még annál is jobb.

– Na, tíz perc, és ott vagyok – tette le a nő.

De beletelt az bizony tizenkettőbe is, mire odaért. Darling elbúcsúzott, Poole és Box pedig útnak eredt, nyugat felé, az I 20-ason. Shreveport után átlépték az államhatárt, már Texasban jártak, és egész úton az otthonuk, Dallas felé, Paul Thorn énekelt nekik a rádióból, mert az is volt a kocsiban.

A csomagtartóban pedig egy tonna pénz.

Annyi, gondolta Poole, hogy egy életen át kitart.