Arany préda

2.-1

2.A SZÉLES FATORNÁCON, azon is egy zöld kerti padon, jobbra a kocsma bejáratától, három helyi erő üldögélt. Felettük a kocsma neonja zörgött, akár a fogorvosi fúró – ám a három helyi erőt a jelek szerint ez a legkevésbé se zavarta. Ültek a széles karimájú kamionsofőr-kalapjuk alatt, és műanyag poharakból szürcsölték a sörüket.

Csak akkor hagyták abba, amikor a parkolóba begördült Lucas Davenport fekete Mercedes terepjárója, és addig-addig kanyargott, míg meg nem találta a szabad helyet egy vadiúj Ford 150-es és egy sárga, ősöreg, de annyira régi, hogy még uszonya is volt, Cadillac között.

Lucas kiszállt, egy gombnyomással bezárta a kocsit, és megindult a kocsma felé.

A Cooter’s bárhol a világon bögrecsárdának számított volna – itt azonban nem, sőt: ez volt Aux Vases egyetlen kocsmája, ide járt tehát gondnoktól kezdve banki nagykutyáig mindenki. Maga a ház a Mississippi-delta környékén valaha szokásos stílben épült: széles veranda ferde tetővel, a falak szuvasodó, festetlen fából, az ablakokban a neonreklámok söröket hirdetnek. Az összképet párezer molylepke egészítette ki: ezek a neoncsövek környékén, a három, rájuk ügyet sem vető helyi erő feje fölött igyekeztek azon, hogy a halálba kergessék magukat.

A filmekben az efféle házakból szoktak váratlanul előrontani a vadparasztok, kurjongatva, lasszóval és baltával hadonászva.

A filmekben: a valóságban viszont az I 55-ös út ritka kijáratai egyikének közelében villogtak a neonreklámok, „Cooter’s”, hirdette az egyik, „Italok”, csábította a másik mindazokat, akik errefelé utaztak St. Louis és Memphis között, és nehezen viselnek el két órát pia nélkül.

Lucas átlábalt a parkoló kavicsos terepén, felnyargalt a tornácra vezető lépcsőkön, biccentett a három jómadárnak: nem kellett közel merészkednie hozzájuk, így is érezte a sör átható szagát. A jómadarak egyike alaposan megnézte magának Lucas öltönyét, nyakkendőjét, és fekete gyíkbőr csizmáját.

– ’Stét, uram – döntött úgy a vizsgálódás után, hogy az érkező megérdemli a tisztességes üdvözlést. Volt valami a hangjában, amitől Lucas úgy érezte, hogy ezek hárman nem egészen a saját jószántukból ücsörögnek a tornácon.

–’Stét, barátaim – nyájaskodott vissza Lucas.

– Jó a verdája, jóuram – szólalt meg a hármak körül a középső is.

– Kösz. Megvenné?

Erre mindhárman elnevették magukat. Ennek az autónak még a kerekeit se engedhetnék meg maguknak, de Lucas ajánlata mintha arra utalt volna, mintha egyenlőek lennének mindnyájan, legalábbis gazdasági értelemben. Lucas újólag biccentett a hármaknak, na, minden jókat, vett végleg búcsút tőlük: és belépett a kocsma ajtaján. Odabent kiválasztotta a legkevésbé koszos, legalábbis annak tűnő széket, és a bárpulthoz telepedett.

– Mi kéne, ha vóna? – bukkant fel a pultos: sovány úriember, látványos aranyfogakkal és fekete nyakkendővel, mint különös ismertetőjelekkel.

– Összeütne egy becsületes margaritát? – érdeklődött Lucas.

– Össze én, szívesen, ámbátor errefelé a népek inkább a becstelent szeretik – próbálkozott egy tréfával a pultos. – Egy becsületes margarita rendel – látott neki az ital kikeverésének, hogy Lucas nem viszonozta a tréfát.

– Mondja, hogy ejtik ennek a helynek a nevét? – kérdezte Lucas.

A pultos arca hitetlen fintorba torzult: mint aki valami minősíthetetlenül ostoba kérdést hall.

– A Cooter’sét? – értetlenkedett.

– Dehogy – nevetett fel Lucas –, a városét. Aux Vases – mondta ki a nevet, ahogy ő sejtette: Óx Vázisz, így.

– Jézusom – sóhajtott fel a pultos –, először nem is értettem, mit akar. Hát mert, tudja, franciául van. Ó Vá, így ejtik.

– Ó Vá – ismételte meg Lucas. – Mindig ezen tűnődtem, ahányszor csak megláttam a táblát.

– Az bizony, Ó Vá – nézett most egy kissé közelebbről Lucas arcába a pultos. Nagyra nőtt, kék szemű pasast látott, fekete haja a halántékánál már őszül: későnegyvenes vagy kora ötvenes, gondolta. Az orrát legalább egyszer, ha nem többször betörték már, a homlokáról sebhely lóg le a szemöldökéig, sőt, még egy sebhelye van, ez a nyakán, alig egy ujjnyira a nyakkendő laza csomója fölött. Hanem, ami az öltönyét illeti: ennél drágábbat, az utóbbi tíz évben legalábbis, nem látott még ez a kocsma.

Hogy mindezt megállapította, elfordult a vendégétől, és elindult, hogy felkutassa a tequilás üveget.

Lucas addig körülnézett. Tizenöt asztallal rendelkezett a kocsma, továbbá tizenkét bárszékkel, meg néhány játékgéppel a hátsó falnál. A padló mindenki minden lépésénél nyikordult egyet, a levegőt rum és mélyfagyasztott halrudacskák szaga töltötte be. És Lucas volt az egyetlen a férfiak közül, aki nyakkendőt viselt idebent, viszont nem fedte kalap a fejét.

LUCAS EGYEDÜL ÜLDÖHÉLT, háromnegyed óra leforgása alatt a negyedik margaritát pusztította, továbbá kétszer látogatott ki a férfimosdóba, illetve abba, amit ő, a szívében halavány reménnyel, a férfimosdónak vélt; az ajtaján ugyanis egy kakast látott, a másik ajtót pedig egy macskát ábrázoló rajz ékesítette.

Épp a negyedik margarita felénél tartott, amikor belépett a kocsmába Shirley McDonald, és a bárpulthoz ült, két székre Lucastól. Lucas egy mosoly kíséretében odabiccentett neki. Sovány, fiatal szőkeség volt ez a Shirley, nagyon is fiatal. Fekete szemöldök, kristályzöld szeme körül túl sok smink, és égőpiros rúzs a száján, többé-kevésbé eltalált körvonalakkal. Törékenynek tűnt, meglehet, megtanították már egyszer-kétszer, merre lakik az Úristen. Fehér blúz volt rajta, már-már teljesen átlátszó, melltartót nem hordott alatta, a nadrágja a térdénél és a combjánál szakadt, a lábán szandál. A vak is látta, hogy nem kezdő már.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk – mosolygott Lucasra.

– Hát csak elvolnék – válaszolta Lucas –, már amennyire a magamfajta férfiember ellehet, ilyen messze az otthonától.

– Van egy cigid? – kérdezte most a lány.

– Nem dohányzom – ismerte be Lucas.

– Affene, akkor most szívhatom a magamét – vigyorgott rá a lány, és egy doboz cigarettát kotort elő a retiküljéből. Az egyik tépőfoga mintha kissé kilazult volna, de ez a rendellenesség éppenséggel jól állt neki, amivel a fog gazdája szemmel láthatóan tisztában is volt. – Heti egy doboznál többet nemigen engedhetek meg magamnak, amilyen drága lett a cigi mostanában.

– Hát akkor meghívlak egy italra – ajánlotta fel Lucas.

– Már azt hittem, sose jut az eszedbe – csapott le a lány az ajánlatra. – Eddie! – intett a pultos felé.

– Tudom, drága legyen és édes – legyintett a pultos.

– Édes pofa vagy, cukormackó – dorombolt a lány. Kipöccentett egy cigarettát a dobozból, a pult lapjához ütögette, nehogy kiperegjen belőle a dohány. – Hát neked mi a sztorid, nagyfiú? – fordult vissza Lucas felé.

– Nincs énnekem sztorim, én is csak egy pasi vagyok, mint a többi – szerénykedett Lucas.

– Méghozzá nős pasi – állapította meg a lány, ahogy rágyújtott: látta Lucas kezén a gyűrűt.

– Ja, többé-kevésbé.

– Mi az, hogy többé-kevésbé?

– Tudod, hogy van az – legyintett Lucas.

A pultos egy hosszú talpas pohárral tért vissza, a pohárban az italból cukor illata áradt, és három koktélcseresznye járt melléje, fogpiszkálóra tűzve. A lány azonnal bekapta az első kettőt, csak aztán kortyolt bele az italba is.

– Hát ez meg mi a fene? – akarta tudni Lucas.

– Csak sima Jim Beam – felelte a pultos –, meg Coca Cola. Mi csak úgy hívjuk, Ó Vá Libre.

– Szóval így hívják – bólintott Lucas. – Hát téged hogy? – fordult a lányhoz.

– Triste – tűnt el a harmadik cseresznye is a lány szájában. – Franciául van, mint ez a… Ó Vá.

Volt ebben a cseresznyeszopogatásban valami ellenállhatatlanul mulatságos, sőt, még valami igazi erotika is; de Lucas mégsem nevetett. Cinikus rohadék, aki ezen a lányon nevetni tud, gondolta. Ezen a lányon, aki talán még annyi idős sincs, mint a saját lánya, Letty, aki most a második évét töltötte a Stanford Egyetemen.

ÉS ÍGY TOVÁBB: szó szót, tett tettet követett, és Lucas nem jutott el Memphisbe. Éjfélkor, néhány további margarita és három újabb látogatás után a kakassal jelzett ajtó mögött, Lucas és a McDonald-lány a 6-os számú Motelben találta magát, az I 55-ös út másik oldalán. Lucas még szinte be se lépett a szobába, amikor a lány már kioldotta a nadrágja övét, és lehámozta magáról a nadrágot, lerúgta a szandálját, és a blúzától is megszabadult. Lucas még öltönyben volt, bár a nyakkendőjét már sikerült a zakózsebébe gyűrnie.

– Na, tetszek? – tette csípőre a kezét a lány. Sápatag, csúcsos melle volt, a bimbója rózsaszín, akár a Barbie-baba popója, és mindkét mellbimbó egyenesen Lucas arcába meredt, és a lány minden egyes szavára rezdült egyet.

– Tulajdonképpen hány éves is vagy te, kicsikém? – kérdezte Lucas.

– Tizenöt – felelte a lány: majd a következő pillanatban felkapta a földről a nadrágját, és éktelen sivalkodásba kezdett. További három másodperc múlva már a sarokban kuporgott, a nadrágját a melléhez szorítva. Ekkor törtek be a zsaruk a motelszobába. Kulccsal jutottak be, vette észre Lucas: hát igen, minek szétbarmolni egy úgyszólván vadonatúj motelszoba-ajtót.

AZ ELSŐ ZSARU nagydarab, szőke hajú férfi volt, még az arca is csupa izom. Látszott az arcán, hogy rühelli az egész világot, és szívesen tenne valamit, hogy az utálatának nyomatékot adjon, lehetőleg fegyverrel. A haját katonásra nyírta, a kezében megtermett automata pisztolyt szorongatott, egyenesen Lucas felé fordítva.

– A falhoz, tetűláda – üvöltötte –: állj a falhoz!

A rohadt életbe, gondolta Lucas: ha ez a zsaru hisztizni kezd, abból könnyen emberhalál lehet. Tehát szépen a fal felé fordult, a kezét a tarkójára tette.

– Kezeket a falra, seggfej – ordította a zsaru –, és szét a lábakat! Széjjelebbre, és kezeket a falra!

– Én nem tudhattam… – kezdte volna Lucas.

– Kussoljál, a kurva anyád! – ezt már a második zsaru javasolta: alacsonyabb volt, mint a társa, az arcán vöröses bajusz, a fején ritkás vöröses hajcsomók. Mint egy mormota, állapította meg Lucas, vagy még inkább, mint egy hód. Mindkét zsaru testkamerát viselt. – Jól vagy, kicsim? – fordult a lány felé a második zsaru.

– Azt mondta, megnézünk egy filmet – panaszolta a lány, a kamerába nézve. – Meg akart erőszakolni, és…

– Öltözz csak fel szépen – szakította félbe a második rendőr.

Lucas nem vette le a kezét a falról, csak a fejét fordította a lány felé, de így is meglátta, ahogy Triste rávigyorog a rendőrre. A társa, a szőke, időközben visszatette a pisztolyát a tokjába, és gyors, apró mozdulatokkal végigtapogatta Lucas csípőjét és a lábszárait.

– Kezeket hát mögé – adta ki az újabb parancsot. – Szóval meg akartuk farkalni a kis diáklányt? Úgy látszik, ez az este nem úgy alakult, ahogy elterveztük!

– De hát láttam, ahogy abban a kocsmában iszik meg dohányzik… – próbálkozott Lucas.

A zsaru maga felé fordította, és lazán gyomorszájon vágta. Nem volt nagy az ütés, de ahhoz épp elegendő, hogy Lucas összegörnyedjen.

– Kuss – dörrent rá a szőke –, akkor dumálsz, ha kérdeztelek.

– Mondtam már, hogy… – próbált kiegyenesedni Lucas.

– Süket vagy? – kapta meg az újabb ütést, ezúttal komolyabbat, mint az előbb. – Én meg azt mondom, hogy akkor dumálsz, ha kérdeztek!

– Ne üssön meg még egyszer – hörögte Lucas. – Még egyszer meg ne üssön, hallja?

– Legszívesebben a szart is kiverném belőled, köcsög – vigyorgott a szőke zsaru.

– Vigyázz a kamerára, Todd – intette a társát a mormota.

– Szerintem a világ összes esküdtszéke csak gratulálna, amiért móresre tanítom ezt a görényt, aki idejár kislányokat döngetni. Szerény véleményem szerint ez legalább tizenöt évébe fog fájni.

– Én nem… – szólalt meg ismét Lucas.

Puff, egy újabb ütés a gyomorszájára: Lucas kezdte lassan unni.

– Te meg, kicsikém – mondta a mormota a lánynak –, velünk jössz az őrszobára, és vallomást teszel a seriff előtt.

– Lehúzta a nadrágomat – nyüszített a lány, nagyjából olyan őszintén, mint egy filmelőzetes.

A SERIFFHELYETTES EGY őrizetes cellában helyezte el Lucast, változatlanul ragaszkodva ahhoz, hogy a kezét a háta mögött tartsa.

– Aztán nehogy nekem elkószálj valamerre – sütötte el az ilyenkor szokásos poént, mielőtt Lucasra csapta volna a vasajtót.

Lucas letelepedett a betonpadra, és várt. A cellát sör-alapú hányás és tisztítószer szaga ülte meg. Mióta otthagyta az állását Minnesota Állam Bűnmegelőzési Hivatalánál, a felesége parancsára rászokott a jógára, hátha így megszabadul a stressztől. Természetesen egyáltalán nem szabadult meg tőle, de a jógaoktatójától eltanult egy mantrát, ami mindig megnyugtatta. A szellemed, akár a hold, a szellemed akár a hold, ismételgette magában. Addig ismételgette, míg el nem nevette magát.

Az óráját elvették, de, úgy saccolta, nagyjából fél óra telhetett el, amikor hangokat hallott az ajtó túloldaláról. Ismerte már ezt a trükköt: hagyják, hadd eméssze magát, hadd játsszon el gondolatban, miféle következményekkel járhat, amit elkövetett.

Most kulcszörgést hallott, aztán kinyílt az ajtó, és egy új rendőr nézett be rajta. Szőke volt ez is, és, bár jó huszonöt évvel idősebbnek tűnt az első szőkénél, a vak is látta, hogy ezek ketten rokonok: ugyanaz az izmos arc, ugyanaz a bili-fazonra vágott frizura. Az első két zsaru khaki-színű egyenruhát viselt, vállappal: ezen a mostani sportzakó és divatos nadrág feszült.

– Hozd csak ki ezt a jómadarat, fiam – szólalt meg.

– Na, pattanj fel, kis féreg – jelent meg az ajtóban az előző szőke, Todd nevű rendőr.

Lucas felállt, a zsaru megragadta a karját, úgy vonszolta végig a folyosón, végig a sportzakós nyomában. Végül egy irodába léptek be: odabent, az íróasztalon ott állt a névtábla, miszerint Robert „Bob” Turner seriff irodájába jutottak. A falakon legalább egy tucat kép a seriffről: hol kitüntetéseket vett át, hol valami potentáttal nyájaskodott.

– Hol van Triste? – kérdezte a seriff.

– A váróban. Scott vigyáz rá – válaszolta Todd.