Kettő
904 Words
Ha az ember a kocsijában lakik, megszokja egyszerűséget.
Egyrészt nem fog nagyobb összejöveteleket rendezni. Nincsenek boros-sajtos partik, nincsenek pókerestek. Ez jó, mert nincs senki, akit látni akarok. A nagyobb problémát az jelenti, hogy hol zuhanyozzak. Három nappal azután, hogy kilakoltattak a stúdiómból, vagyis három héttel azután, hogy kirúgtak a munkahelyemről, felfedeztem egy pihenőhelyet, ahol van zuhanyzó. Majdnem elsírtam magam örömömben, amikor megláttam. Igen, ezekben a zuhanyzókban nem igazán van az embernek magánszférája, és enyhén ürülékszagúak, de kétségbeesetten vágytam arra, hogy megmosakodhassak.
Most a kocsi hátsó ülésén élvezem az ebédemet. Van egy főzőlapom, amit különleges alkalmakon a szivargyújtóba dugok, de többnyire szendvicset eszem. Sok-sok szendvicset. Van egy hűtőtáskám, amiben a felvágottakat meg a sajtot tárolom, és van egy vekni fehér kenyerem – kilencvenkilenc cent a szupermarketben. És persze rágcsálnivalók. Egy zacskó chips. Mogyoróvajas kekszek. Twinkies. Az egészségtelen lehetőségek végtelenek.
Ma sonkát és amerikai sajtot eszem, egy pöttynyi majonézzel. Minden egyes falatnál próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy utálom már a szendvicseket.
Miután lenyomtam a kenyér felét, megcsörren a telefon a zsebemben. Egy olyan feltöltős összecsukható telefonom van, amit az emberek csak akkor használnak, ha bűncselekményt akarnak elkövetni, vagy ha tizenöt évet utaztak vissza a múltba. De muszáj, hogy legyen telefonom, és csak ezt engedhettem meg magamnak.
– Wilhelmina Calloway? – szólal meg egy női hang a vonal túlsó végén.
Összerezzenek a teljes nevem hallatán. Wilhelmina apám édesanyja volt, aki már réges rég meghalt. Nem tudom, mennyire kell pszichopatának lenni ahhoz, hogy valaki Wilhelminának nevezze el a gyerekét, de én már nem állok szóba a szüleimmel (ahogy ők sem velem), úgyhogy kicsit elkéstem azzal, hogy megkérdezzem. Egyébként mindig is csak Millie voltam, és igyekszem az embereket olyan hamar kijavítani, ahogy tehetem. De van egy olyan érzésem, hogy bárki is hív engem, nem olyan valaki, akinek egyhamar elárulom a keresztnevemet.
– Tessék.
– Ms. Calloway – mondja a nő. – Itt Donna Stanton a Munch Burgertől.
Ó, igen! A Munch Burgers – az az olajszagú gyorsétterem, ahol pár napja jártam állásinterjún. Húspogácsákat forgathatnék vagy a pénztárgépet kezelhetném. Ha keményen dolgozom, akad némi előrelépési lehetőség is. És ami még jobb, elég pénzem lenne arra, hogy kiköltözzek a kocsimból.
Persze szívesebben dolgoznék a Winchester-házban. De már egy teljes hét telt el azóta, hogy találkoztam Nina Winchesterrel. Nyugodtan kijelenthetem, hogy nem kaptam meg álmaim állását.
– Csak azt akartam, hogy tudja – folytatja Ms. Stanton –, hogy már betöltöttük az állást a Munch Burgersnél. De sok szerencsét kívánunk az álláskereséshez!
A gyomromban szaltózik egyet a sonka meg az amerikai sajt. Olvastam a neten, hogy a Munch Burgersnél nem túl szigorú a felvételi eljárás. Hogy még ha priuszom lenne, talán akkor is lenne esélyem. Ez az utolsó állásinterjú, amin jártam, amióta Mrs. Winchester nem hívott vissza – és eléggé kétségbe vagyok esve. Nem vagyok képes még egy szendvicset megenni a kocsimban. Egyszerűen nem vagyok rá képes.
– Ms. Stanton – bököm ki. – Csak azon gondolkodom, hogy esetleg fel tudna-e venni máshova. Nagyon keményen dolgozom. Nagyon megbízható vagyok. Mindig…
Elhallgatok. Már letette a telefont.
Jobb kezemben a szendvicset szorongatom, miközben bal kezemben a telefonomat markolom. Ez reménytelen. Senki sem akar alkalmazni. Minden potenciális munkaadó ugyanúgy néz rám. Én csak esélyt szeretnék egy új életre. Szétdolgozom magam, ha kell. Megteszek bármit, amibe kerül.
Visszatartom a könnyeimet, bár nem tudom, miért is vesződöm vele. Senki sem fogja látni, hogy a Nissan hátsó ülésén sírok. Már senki sem törődik velem. A szüleim már több mint tíz éve levették rólam a kezüket.
A telefonom ismét megcsörren, kizökkentve az önsajnálatból. Megtörlöm a szemem a kézfejemmel, és a zöld gombra kattintva fogadom a hívást.
– Halló? – nyögöm.
– Szia, Millie, te vagy?
A hang homályosan ismerősnek tűnik. A fülemhez szorítom a telefont, a szívem megugrik.
– Igen…
– Itt Nina Winchester. Te voltál nálam interjún a múlt héten, ugye?
– Ó! – Erősen ráharapok az alsó ajkamra. Miért most hív vissza? Azt hittem, hogy már felvett valakit, és úgy döntött, nem is tájékoztat engem erről. – Igen, persze.
– Szóval, ha érdekel, szívesen felajánljuk neked az állást.
Úgy érzem, hogy a fejembe szökik a vér, amitől szinte megszédülök. Szívesen felajánljuk neked az állást. Ez most komolyan gondolja? Azt el tudtam képzelni, hogy a Munch Burgersbe felvesznek, de hogy egy olyan nő, mint Nina Winchester, meghívjon az otthonába, egyenesen lehetetlennek tűnt. Hogy ott lakjak!
Lehet, hogy nem ellenőrizte le a referenciáimat? Nem végzett háttérellenőrzést? Talán tényleg annyira elfoglalt, hogy nem jutott el odáig. Talán az a fajta nő, aki büszke a megérzéseire.
– Millie? Ott vagy?
Rájövök, hogy teljesen elhallgattam. Annyira megdöbbentem!
– Igen, itt vagyok.
– Szóval érdekel az állás?
– Igen. – Próbálok uralkodni magamon, hogy ne tűnjek nevetségesen lelkesnek. – Határozottan igen. Szívesen dolgoznék neked.
– Mármint velem – javít ki Nina.
Fojtott nevetést eresztek meg.
– Így van. Hát persze.
– Szóval, mikor tudsz kezdeni?
– Ööö… mikor szeretnéd, hogy kezdjek?
– Amilyen hamar csak lehet! – Irigylem Nina könnyed nevetését, annyira másképp hangzik, mint az enyém. Bárcsak helyet cserélhetnék vele. Egy csettintésre! – Rengeteg frissen mosott ruhánk van, amit össze kell hajtogatni.
Nyelek egyet.
– Mit szólnál a holnaphoz?
– Az csodálatos lenne! De nincs szükséged több időre, hogy összepakold a cuccaidat?
Nem akarom elárulni neki, hogy mindenem ott van a kocsim csomagtartójában.
– Gyorsan tudok pakolni.
Megint felnevet.
– Imádom a lelkesedésedet, Millie. Alig várom, hogy nálunk dolgozz!
Miközben Ninával megbeszéljük a részleteket a másnappal kapcsolatban, azon tűnődöm, vajon ugyanígy érezne-e irántam, ha tudná, hogy életem utolsó tíz évét börtönben töltöttem.
- Writer
