A téboly otthona

Három

Másnap reggel meg is érkezem a Winchester-házba, azután, hogy Nina elvitte Ceceliát az iskolába. A birtokukat körülvevő fémkapu előtt parkolok le. Még soha nem jártam olyan házban, amelyet kapu védett, nemhogy ilyenben lakjak. De ez a puccos Long Island-i környék, úgy tűnik, csupa zárt házból áll. Figyelembe véve, hogy milyen alacsony a bűnözési ráta errefelé, ezt túlzásnak érzem, de ugyan ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Mindent egybevetve, ha választhatnék egy kapuval ellátott és egy kapu nélküli ház között, én is az előbbit választanám.

A kapu nyitva volt, amikor legutóbb itt jártam, de ma már csukva van. Sőt, úgy tűnik, be van zárva. Egy pillanatig csak állok ott a két sporttáskámmal a lábamnál, és próbálom kitalálni, hogyan juthatnék be. Úgy tűnik, nincs csengő. A kertész azonban most is a telken van, a földön guggol ásóval a kezében.

– Elnézést! – kiáltom.

A férfi a válla fölött rám pillant, majd folytatja az ásást. Milyen kedves!

– Elnézést! – ismétlem magam, elég hangosan ahhoz, hogy ne tudjon figyelmen kívül hagyni.

Ezúttal lassan, lassan feláll. Egyáltalán nem erőlteti magát, ahogy átbattyog a hatalmas előkert pázsitján a kapu bejáratához. Lehúzza vastag gumikesztyűjét, és felvont szemöldökkel rám néz.

– Jó reggelt! – szólalok meg, próbálom leplezni a vele szembeni bosszúságomat. – A nevem Millie Calloway, és ma van itt az első napom. Épp most próbálok bejutni, mert Mrs. Winchester már vár engem.

Nem szól semmit. Az udvar túloldaláról eddig csak azt vettem észre, hogy milyen nagydarab – legalább egy fejjel magasabb nálam, és olyan vastag bicepsze van, mint a combom –, de közelről rájövök, hogy valójában elég dögös is. A harmincas évei közepén járhat, sűrű, koromfekete, a munkától izzadt hajjal, olajbarna bőrrel és robusztus külsővel. De a legfigyelemreméltóbb a szeme. Nagyon fekete: olyan sötét, hogy nem tudom megkülönböztetni a pupillát a szivárványhártyától. A tekintetében valami arra késztet, hogy hátráljak egy lépést.

– Szóval, tudna segíteni nekem? – kérdezem.

A férfi végre kinyitja a száját. Arra számítok, hogy azt mondja, tűnjek el, vagy mutassak fel neki valami igazolványt, de ehelyett egy sor gyors olasz szónoklatot ereszt el. Legalábbis azt hiszem, hogy olasz. Nem állítom, hogy akár egy szót is beszélek a nyelven, de egyszer láttam egy olasz filmet felirattal, és valahogy így hangzott.

– Ó! – felelem, amikor befejezi a monológját. – Na és… angolul? Nem?

– Angol? – mondja olyan erős akcentussal, hogy egyértelmű a válasz. – Nem. Angol nem.

Remek. Megköszörülöm a torkomat, próbálom kitalálni, hogyan fejezhetném ki a legjobban, amit mondani szándékozom.

– Szóval én… – A mellkasomra mutatok. – Dolgozom. Mrs. Winchesternek. – A házra mutatok. – És be kell mennem… be. – Most a kapu zárjára mutatok. – Be, oda.

Csak a homlokát ráncolja. Remek.

Már épp kész vagyok előkotorni a telefonomat, hogy felhívjam Ninát, amikor a férfi elindul oldalra, megnyom valamilyen kapcsolót, és a kapuszárnyak szinte lassított felvételben széttárulnak.

Miután teljesen kinyíltak, egy pillanatra felpillantok a házra, ami a közeljövőben az otthonom lesz. Kétszintes, plusz a tetőtér, és ránézésre olyan hosszú, mint egy brooklyni háztömb. Szinte vakítóan fehér – talán frissen festették –, és a stílusa alapján modern lehet, nem mintha értenék ehhez. Csak azt tudom, hogy úgy néz ki, mintha az itt élőknek több pénze lenne, mint amennyit el tudnak költeni.

Megemelem az egyik táskámat, de mielőtt a vállamra venném, a fickó nyögés nélkül felkapja mindkettőt, és a bejárati ajtóhoz viszi nekem. Azok a táskák nagyon nehezek – szó szerint mindenem bennük van, amivel az autón kívül rendelkezem –, ezért hálás vagyok, hogy önként vállalta helyettem a cipekedést.

– Gracias – szólalok meg.

Furcsán néz rám. Hm… lehet, hogy ez spanyolul volt. Hát jó.

A mellkasomra mutatok.

– Millie – mondom.

– Millie – bólogat, jelezve, hogy érti, majd a saját mellkasára mutat. – Én Enzo vagyok.

– Örülök, hogy megismerhetem – válaszolom zavartan, bár úgysem érti. De istenem, ha itt él és van munkája, akkor biztos felszedett egy kis angolt.

– Piacere di conoscerti{1} – feleli.

Én szótlanul bólintok. Ennyit arról, hogy összebarátkozom a kertész fickóval.

– Millie – mondja megint a sűrű olasz akcentussal. Úgy tűnik, mintha mondani akarna valamit, de küszködik a nyelvvel. – Te…

Sziszeg egy szót olaszul, de amint halljuk, hogy a bejárati ajtó elkezd nyílni, Enzo visszasiet oda, ahol az előbb guggolt az előkertben, és gyorsan elfoglalja magát. Épphogy ki tudtam venni a szót, amit mondott. Pericolo{2}. Bármit is jelentsen ez. Talán azt jelenti, hogy üdítőt akar. Peri kóla – most már citromos ízben is!

– Millie! – Nina vidáman néz rám. Annyira örül, hogy átkarol és összenyom az ölelésével. – Olyan boldog vagyok, hogy úgy döntöttél, elvállalod a munkát. Egyszerűen éreztem, hogy van köztünk valami kapocs. Tudod?

Tessék, megmondtam! „A zsigereiben” érezte, hogy jó leszek neki, ezért nem is vette a fáradságot, hogy utánajárjon a dolgoknak. Most már csak arról kell gondoskodnom, hogy soha ne is legyen oka arra, hogy elveszítse a belém vetett bizalmát. Tökéletes alkalmazottnak kell lennem.

– Igen, tudom, mire gondolsz. Én is ugyanígy érzek.

– Akkor gyere be!

Nina megragadja a könyököm, és bevezet a házba, mit sem törődve azzal, hogy a két csomagommal küszködöm. Nem mintha elvártam volna, hogy segítsen nekem. Eszébe sem jutott volna.

Amikor belépek, azonnal feltűnik, hogy a ház egészen másképp néz ki, mint amikor először jártam itt. Nagyon más. Amikor az interjúra jöttem, a Winchester-ház makulátlan volt – bármelyik felületről enni lehetett volna a szobában. De most úgy néz ki, mint egy disznóól. A kanapé előtti dohányzóasztalon hat csésze áll, bennük különböző mennyiségű ragacsos folyadék, vagy egy tucat összegyűrt újság és magazin, és egy horpadt pizzásdoboz. A nappaliban ruhák és szeméthegyek hevernek szanaszét, az étkezőasztalon pedig még mindig ott az előző esti vacsora maradéka.

– Amint látod – mondja Nina –, nem érkeztél egy perccel sem túl korán!

Nina Winchester tehát trehány – ez a titka. Órákba fog telni, mire ezt a lakást tisztességes állapotba hozom. Talán napokba. De ez nem baj, már nagyon vágytam a becsületes, kemény munkára. És örülök, hogy szüksége van rám. Ha hasznossá tudom tenni magam, akkor kevésbé valószínű, hogy megszabadul tőlem, ha – vagy amikor – megtudja az igazságot.

– Elrakom a táskáimat – mondom neki. – Aztán rendbe teszem az egész lakást.

Nina boldogan sóhajt fel.

– Te egy csoda vagy, Millie. Nagyon szépen köszönöm. És… – Felkapja a táskáját a konyhapultról, kotorászik benne, végül előveszi a legújabb iPhone-t. – Ezt neked hoztam. Akaratlanul is feltűnt, hogy egy nagyon elavult telefont használsz. Ha el kell érnem téged, szeretném, ha lenne nálad egy megbízható kommunikációs eszköz.

Tétován kezembe veszem a vadonatúj iPhone-t.

– Hűha! Ez igazán nagylelkű tőled, de nem engedhetek meg magamnak egy előfizetést…

Erre csak legyint.

– Hozzáadtalak a családi csomagunkhoz. Szinte semmibe sem kerül.

Szinte semmibe? Van egy olyan érzésem, hogy ő másképp értelmezi ezt a két szót, mint én.

Mielőtt tovább tiltakozhatnék, lépések hangja visszhangzik a mögöttem lévő lépcsőn. Megfordulok, és látom, hogy egy szürke öltönyös férfi halad lefelé. Amikor észreveszi, hogy ott állok a nappaliban, megáll a lépcső alján, mintha megdöbbent volna a jelenlétemtől. A szeme még nagyobbra tágul, amikor észreveszi a csomagomat.

– Andy! – kiáltja Nina. – Gyere, bemutatom Millie-t!

Ez bizonyára Andrew Winchester. Amikor a Winchester családra gugliztam, kicsit kikerekedett a szemem, ahogy rájöttem, mekkora vagyona van ennek a férfinak. Miután megláttam a sok dollárjelet, a házimozi és a birtokot körülvevő kapu egy kicsit több értelmet nyert. Andrew üzletember, aki átvette az apja virágzó cégét, és azóta megduplázta a nyereséget. Meglepett arckifejezéséből azonban nyilvánvaló, hogy a háztartás nagy része a felesége alá tartozik, akinek láthatóan eszébe sem jutott közölni a férjével, hogy felvett egy házvezetőnőt.

– Jó reggelt… – Mr. Winchester a homlokát ráncolva lép be a nappaliba. – Millie, ugye? Sajnálom, nem tudtam, hogy…

– Andy, dehát már meséltem neked róla! – Nina oldalra billenti a fejét. – Mondtam, hogy fel kell vennünk valakit, aki segít a takarításban, a főzésben és Ceceliának. Biztos vagyok benne, hogy elmondtam neked!

– Igen, nos. – A férfi arca végre megnyugszik. – Isten hozta, Millie! Elkél itt a segítség, az már biztos!

Andrew Winchester a kezét nyújtja nekem, hogy megrázzam. Nehéz nem észrevenni, hogy hihetetlenül jóképű férfi. Élénkbarna szempár, mahagónibarna, sűrű haj, és egy szexi kis hasadék az állán. Az is nagyon feltűnő, hogy kategóriákkal vonzóbb a feleségénél, még a nő kifogástalan ápoltsága ellenére is, ami nekem kissé furcsa. Elvégre a férfi piszkosul gazdag. Bármelyik nőt megkaphatná, akit csak akar. Tisztelem, hogy nem egy húszéves szupermodellt választott élete társául.

Új telefonomat a farmerzsebembe dugom, és kezet fogok a férfival.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Winchester.

– Kérlek! – Melegen rám mosolyog. – Szólíts Andrew-nak!

Ahogy kimondja a szavakat, valami átfénylik Nina Winchester arcán. Az ajka megrándul, és a szeme összeszűkül. Bár nem tudom pontosan, miért. Ő is felajánlotta nekem, hogy szólítsam a keresztnevén és tegezzem. És szó sincs arról, hogy Andrew Winchester végigmért volna engem. Végig tiszteletteljesen tartotta velem a szemkontaktust, és a tekintete nem ereszkedett a nyakam alá. Nem mintha sok lenne rajtam a látnivaló – bár ma nem bajlódtam a hamis teknőckeretes szemüveggel, az első munkanapomra egy szerény blúzt és egy kényelmes kék farmert vettem fel.

– Na mindegy – csettint Nina. – Nem kellene indulnod az irodába, Andy?

– De igen. – A férfi megigazítja szürke nyakkendőjét. – Fél tízkor találkozóm van a városban. Jobb, ha sietek.

Andrew hosszasan megcsókolja a feleségét, és megszorítja a vállát. Úgy látom, egészen boldog házasságban élnek. És Andrew elég lazának tűnik ahhoz képest, hogy a dollárjel után nyolc számjegyű a vagyona. Aranyos, ahogy a bejárati ajtóból még egy csókot dob Ninának – ez egy olyan férfi, aki láthatóan szereti a feleségét.

– A férjed kedvesnek tűnik – jegyzem meg, amikor becsapódik az ajtó.

Ismét visszatér az a sötét, gyanakvó tekintet.

– Gondolod?

– Nos, igen – dadogom. – Mármint, úgy tűnik… mióta vagytok házasok?

Nina elgondolkodva néz rám. De ahelyett, hogy válaszolna a kérdésemre, azt kérdezi:

– Mi történt a szemüvegeddel?

– Tessék?

Felhúzza a szemöldökét.

– Az interjún szemüveg volt rajtad, vagy nem?

– Ó! – Feszengek, mert nem szívesen ismerem be, hogy a szemüveg hamis volt, és csak azért vettem fel, hogy intelligensebbnek és komolyabbnak tűnjek, valamint igen, kevésbé vonzónak és fenyegetőnek. – Én… ööö… most a kontaktlencsémet viselem.

– Tényleg?

Nem tudom, miért hazudok. Egyszerűan azt kellett volna felelnem, hogy nincs szükségem annyira a szemüvegre. Ehelyett most megdupláztam, és kitaláltam a kontaktlencsét, amit valójában nem is hordok. Érzem, ahogy Nina a pupilláimat fürkészi, a lencséket keresve.

– Ez… ez probléma? – kérdezem végül.

Egy izom megrándul a jobb szeme alatt. Egy pillanatra megijedek, hogy azt fogja mondani, azonnal takarodjak a házból. De aztán az arca megnyugszik.

– Dehogy! Csak úgy gondoltam, hogy az a szemüveg nagyon jól áll neked. Nagyon karakteres, gyakrabban kellene viselned.

– Értem, nos… – Remegő kézzel megragadom az egyik sporttáskám fülét. – Talán fel kéne vinnem a cuccaimat az emeletre, hogy aztán elkezdhessem a munkát.

Nina összecsapja a kezét.

– Kitűnő ötlet!

Nina ezúttal sem ajánlja fel, hogy elveszi tőlem valamelyik táskát, miközben felmászunk a két lépcsősoron a padlásra. A második lépcsősor felénél már úgy érzem, hogy menten leszakad karom, de Ninát nem érdekli annyira sem, hogy megálljon, és adjon egy percet arra, hogy megigazítsam a pántokat. Megkönnyebbülten kapkodom a levegőt, amikor végre le tudom dobni a táskákat az új szobám padlójára. Nina megrántja a zsinórt, hogy felkapcsolja a két villanykörtét, amelyek megvilágítják aprócska életteremet.

– Remélem, tetszik! – mondja Nina. – Gondolom, inkább itt fent szeretnéd élvezni a magányt és a saját fürdőszobádat.

Talán bűntudata van amiatt, hogy az ő óriási vendégszobájuk üresen áll, míg én egy seprűszekrénynél alig nagyobb szobában lakom. De nekem jó ez így. Bármi, ami nagyobb az autóm hátsó ülésénél, már olyan, mint egy palota. Alig várom, hogy itt aludjak ma este. Szörnyen hálás vagyok.

– Tökéletes – felelem őszintén.

Az ágyon, a komódon és a könyvespolcon kívül még egy dolgot veszek észre a szobában, ami elsőre nem tűnt fel. Egy mini hűtőszekrényt, ami körülbelül fél méter magas. Be van dugva a falba, és ritmikusan zümmög. Leguggolok, és kinyitom.

A minihűtőnek két kis polca van, a polcok felett három aprócska üveg víz egy fakkban.

– Nagyon fontos a rendszeres folyadékpótlás – közli Nina komoly hangon.

– Igen…

Amikor meglátja a tanácstalan arckifejezésemet, elmosolyodik.

– De nyilvánvalóan ez a te hűtőd, és azt teszel bele, amit csak akarsz. Gondoltam, segítek feltölteni.

– Köszönöm.

Ez annyira nem is furcsa. Van, aki mentolos cukorkát hagy a párnán. Ninától három aprócska üveg vizet kaptam.

– Na mindegy. – Nina a combjába törli a kezét, pedig a keze makulátlan. – Hagylak kipakolni, hogy aztán elkezdhess takarítani. Én a holnapi SZTE-re készülök.

– SZTE?

– Szülő-Tanár Egyesület. – Rám mosolyog. – Én vagyok az alelnöke.

– Ez csodálatos! – felelem, mert ez az, amit hallani akar. Ninának nagyon könnyű a kedvében járni. – Gyorsan kipakolok mindent, és rögtön munkához látok.

– Nagyon szépen köszönöm. – Az ujjaival röviden megérinti a csupasz karomat: a keze meleg és száraz. – Életmentő vagy, Millie. Annyira örülök, hogy itt vagy!

A kezemet a kilincsre támasztom, amikor Nina elindul kifelé a szobámból. És ekkor veszem észre. Ami azóta zavar ebben a szobában, amióta először beléptem ide. Rossz érzés kerít hatalmába.

– Nina?

– Hm…?

– Miért… – Megköszörülöm a torkomat. – A hálószobának miért csak kívül van kilincse?

Nina lenéz az ajtógombra, mintha csak most venné észre, amiről beszélek.

– Ó, nagyon sajnálom! Régebben tárolónak használtuk ezt a szobát, ezért nyilvánvalóan azt akartuk, hogy kívülről záródjon. De aztán átalakítottuk hálószobává a személyzet számára, és azt hiszem, azóta sem cseréltük ki a zárat.

Ha valaki akarná, könnyen bezárhatna ide. És csak egy ablak van, ami a ház hátsó részére néz. Ez a szoba halálos csapda lehet.

De miért akarnának bezárni ide?

– Megkaphatnám a szoba kulcsát? – kérdezem.

Megvonja a vállát.

– Nem tudom, hol van.

– Szeretnék egy másolatot.

Világoskék szeme összeszűkül.

– Miért? Mégis mit tartasz a szobádban, amiről nem akarod, hogy tudjunk?

Tátva marad a szám.

– Én… semmit, csak…

Nina hátraveti a fejét, és nevet.

– Csak vicceltem. Ez a te szobád, Millie! Ha szeretnél hozzá kulcsot, szerzek neked egyet. Ígérem.

Mintha Ninának kettéhasadt volna a személyisége. Olyan gyorsan vált át forróból hidegbe. Azt állítja, hogy csak viccelt, de én nem vagyok benne olyan biztos. Habár nem számít. Nincs más lehetőség előttem, és ez a munka áldás. Meg fogom oldani. Nem számít, mi lesz. Elérem, hogy Nina Winchester szeressen engem.

Miután Nina elhagyja a szobámat, becsukom mögötte az ajtót. Szívesen be is zárnám, de ugye nem tudom.

Ahogy becsukom az ajtót, észreveszem a fán lévő nyomokat. Hosszú, vékony vonalak futnak végig az ajtó hosszában, körülbelül a vállam magasságában. Végigsimítom az ujjaimmal a bemélyedéseket. Olyanok, mintha…

Karcolások lennének. Mintha valaki kaparta volna az ajtót.

Mintha ez a valaki ki akart volna jutni.

Nem, ez nevetséges. Paranoiás vagyok. Néha az öreg fán karcnyomok jelennek meg. Ez nem jelent semmi rosszat.

A szobában hirtelen elviselhetetlenül meleg és fülledt lesz a levegő. A sarokban van egy kis kályha, ami télen minden bizonnyal jól ellátja a szobát hővel, de a melegebb hónapokban semmi sem hűti le. Vennem kell majd egy ventilátort, amit az ablak elé állíthatok. Annak ellenére, hogy sokkal nagyobb, mint az autóm, még mindig nagyon kicsi a helyiség – nem csodálom, hogy raktárnak használták. Körülnézek, kinyitom a fiókokat, hogy ellenőrizzem a méretüket. Van egy kis szekrény is a fal mellett, épp elég tágas ahhoz, hogy felakaszthassam azt a kevés ruhámat. A szekrény üres, kivéve néhány fogast és egy kis kék vödröt a sarokban.

Megpróbálom kinyitni a kis ablakot, hogy egy kis levegő jöjjön be. De nem mozdul. Hunyorogva megnézem közelebbről is. Végigsimítok az ablakkereten. Úgy néz ki, mintha be lenne ragasztva.

Hiába van ablakom, nem tudom kinyitni.

Megkérdezhetném Ninát, de nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha panaszkodnék, amikor csak ma kezdtem itt dolgozni. Talán jövő héten megemlítem majd neki. Nem hiszem, hogy túl nagy kérés, hogy legyen egy darab működő ablakom.

A kertész, Enzo, most a hátsó udvaron van. A füvet nyírja. Megáll egy pillanatra, hogy izmos alkarjával letörölje homlokáról az izzadságot, aztán felnéz. Meglátja az arcomat a kis ablakon keresztül, és megrázza a fejét, ahogy az első találkozásunk alkalmával is tette. Emlékszem a szóra, amit olaszul sziszegett nekem, mielőtt betettem a lábam a házba. Pericolo.

Előbányászom a zsebemből a vadonatúj mobilomat. A képernyő az érintésemre megelevenedik, ott virítanak az ikonok az SMS-íráshoz, a híváshoz és az időjárás-előrejelzésért. Nem igazán voltak még népszerűek az ilyen típusú telefonok azelőtt, hogy börtönbe kerültem, és amióta kiengedtek, nem engedhettem meg magamnak ilyesmit. De néhány lánynak volt ilyenje a rehabilitációs központban, ahová jártam, amikor először szabadultam, így valamennyire tudom, hogyan kell használni őket. Tudom, hogy melyik ikon hozza fel a böngészőt.

Beírom a böngészőablakba: pericolo jelentése. Gyenge lehet a térerő itt fent a padláson, mert sokáig tart betölteni az oldalt. Majdnem egy perc telik el, mire végre megjelenik a pericolo fordítása a telefonom képernyőjén:

Veszély.