Nincs időnk semmire, csak állunk itt, és várjuk, hogy Simon feljöjjön a lépcsőn.
Kinyújtom a kezem, hogy megfogjam Katie kezét, és érzem, hogy azonnal belesimul a kezembe. Megszorítom, ő viszonozza. Ezt szoktuk csinálni, amikor kicsi volt és gyalog mentünk az iskolába. Ha egyszer szorítottam meg, ő is azt tette: ha két szorítást kaptam, akkor én is kétszer szorítottam meg a kezét. Morzejelek anya és gyermeke között.
– A három azt jelenti, szeretlek – mondta nekem egyszer.
Most alkalmazom, nem tudom, emlékszik-e még, miközben hallgatjuk a léptek hangját a falépcsőn. Katie azonnal válaszol az üzenetre, forró könnyek gyülekezését érzem a szememben.
Tizenhárom lépcsőfok a forduló után.
Számolom a lépéseket, ahogy közelednek. Tizenegy, tíz, kilenc.
Nyirkos a kezem, a szívem olyan gyorsan
