– Katie! – sikoltok fel olyan hangosan, hogy elcsuklik a hangom, és hirtelen kiszárad a szám. Nagyot rántok a szalagon, érzem, hogy a ragasztós fele húzza a szőrszálakat a csuklómon. Nem is tudom, honnan van bennem ennyi erő; érzem, hogy a ragasztószalag egy hangyányit meglazul. Melissa mosolyog.
– Én győzök! – A székkel együtt felém fordul, összefonja a karját, és elgondolkodva rám néz. – Persze szó sem volt arról, hogy ne én nyerjek.
– Te rohadék! Hogy tehetted ezt?
– Nem tettem semmit. Te csináltad. Te engedted el erre a kockázatos útra; tudtad, milyen veszély fenyegeti. Hogy voltál képes ezt tenni a saját gyerekeddel?
– Te… – elhallgatok. Melissa nem kényszerített. Igaza van, én engedtem el a lányom. Az én hibám.
Nem bírok ránézni. Fáj a mellkasom, alig kapok levegőt. Katie. Az én
