Látlak

Chapter 4

A mögöttem álló férfi olyan közel van hozzám, hogy a tarkóm nyirkos a leheletétől. Néhány centivel előbbre csúsztatom a lábam, és hozzányomódom egy szürke, ázottkutya-szagú nagykabáthoz. Mintha november beköszönte óta egyfolytában esne, gőzölögnek az egymáshoz zsúfolódó forró testek. Egy aktatáskát préselnek a combomhoz. Ahogy a szerelvény megrázkódik a kanyarban, a körülöttem állók súlya tart meg. Egyik kezemmel önkéntelenül a szürke kabátnak támaszkodom. A Tower Hill megállónál ingázók tucatjait okádja ki a vonat, de kétszer annyit szippant magába; mindenki elszántan igyekszik hazafelé a hétvégére.

– Használják a kocsi belsejét is! – hangzik a megafonból.

Senki nem mozdul.

A szürke kabát már eltűnt, a helyére araszolok, mert így legalább elérem a kapaszkodót, és már nem kapom a nyakamba az idegen lihegését. A táskám átcsúszott a hátamra, magam elé rángatom. Két japán turista hatalmas hátizsákot cipel a mellkasán, másik két ember helyét elfoglalják. A kocsi túlsó végéből egy nő elkapja a pillantásomat, ahogy rájuk meredek; találkozik a tekintetünk, és a nő együttérző fintort vág. Csak egy pillanatig tart a szemkontaktus, aztán lenézek a lábamra. Körülöttem különféle lábbelik: nagyméretű, fényes férficipők a hajszálcsíkos nadrághajtókák tövében; színes, magas sarkú női cipők, amelyek elképesztően keskeny orrban végződnek. A lábak között látok egy pár fényes harisnyát, áttetsző fekete nejlon, a viselője lábán világító fehér sportcipő. Nem látom, kihez tartozik, de úgy képzelem, huszonéves lány lehet, a tűsarkúja terjedelmes kézitáskájában lapul, vagy a munkahelyén egy fiókban.

Én soha nem viseltem magas sarkút nap közben. Alig nőttem ki a tornacipős korszakomból, terhes lettem Justinnal, és nem volt helye a tűsaroknak sem a Tesco pénztárában, sem amikor a tipegő gyerekemmel bumliztam végig az utcán. Mostanra már okosan szervezem ezt is. Egy óra a vonaton a munkába, másik egy óra haza. Elbotlani a lepusztult mozgólépcsőn? Hogy nekem jöjjenek a babakocsik és a biciklik? És mindezt minek? Nyolc órát ülök egy íróasztalnál. A magas sarkút különleges alkalmakra tartogatom. Magam által választott egyenruhában járok: fekete nadrág és egy csomó rugalmas felső, amit nem kell vasalni, és éppen csak megfelelnek irodai viseletnek. Egy kardigánt mindig bent tartok az alsó fiókban a forgalmas napokra, amikor a reménybeli ügyfelek egyfolytában nyitogatják az ajtót és kiengedik a meleget.

A vonat megáll, kinyomulok a peronra. Innen felszíni közlekedéssel megyek tovább; s bár sokszor ugyanakkora a zsúfoltság, mint a metróban, mégis jobban szeretem. Nem érzem jól magam a föld alatt; nem kapok levegőt, bár tudom, hogy csak képzelődöm. Olyan munkahelyről álmodom, amelyik elég közel van ahhoz, hogy gyalog járhassak, de erre ugyan várhatok: a jobb állások az első kerületben vannak, megfizethető ingatlanárak viszont csak a negyedikben.

Várnom kell a vonatra. A jegykiadó automata melletti állványról elveszek egy London Gazette-et. A főcímek a mai dátumhoz illően ijesztőek: november 13., péntek. A rendőrség újabb terrorista összeesküvést leplezett le: az első három oldal tele van az észak-londoni lakásban lefoglalt robbanóanyagok képeivel. Továbblapozok a szakállas férfiak fotóiról, és elindulok, hogy megtaláljam a bemélyedést az aszfaltburkolaton a vágány mellett, ahol majd kinyílik a kocsi ajtaja. Gondosan úgy helyezkedem, hogy még az előtt bejuthassak kedvenc helyemre, hogy a kocsi megtelne; az üléssor végére, ahol nekitámaszkodhatom az üveg válaszfalnak. A kocsi többi része hamar megtelik, és én gyors pillantást vetek azokra, akik még állnak. Enyhül a bűntudatom, mert látom, hogy nincsenek köztük idősek vagy szemmel láthatóan várandós nők. Bár lapos cipő van rajtam, fáj a lábam, annak köszönhetően, hogy szinte egész nap az iratszekrények előtt álltam. Az iratkezelés amúgy nem az én feladatom. Dolgozik nálunk egy lány, akinek az a munkaköre, hogy fénymásolja az ingatlanok adatait és rendben tartsa az iratszekrényeket, de most két hétig Mallorcán üdül. Ma jöttem rá, hogy hetek óta egyáltalán nem szortírozta az iratokat. A lakóingatlanok összekeveredtek az üzletiekkel, a kiadások az eladásokkal, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy ezt megemlítettem.

– Akkor jobb lesz, ha megoldod, Zoe – utasított Graham.

Így aztán ahelyett, hogy előjegyeztem volna a megtekintéseket, álltam a huzatos folyosón Graham irodája előtt, és azt kívántam, bárcsak tartottam volna a szám. A Hallow & Reed amúgy nem rossz munkahely. Régebben hetente egy nap végeztem a könyvelést, aztán az irodavezető szülési szabadságra ment, és Graham megkért, hogy helyettesítsem. Könyvelő voltam, nem személyi asszisztens, de a pénz jól jött, én pedig korábban elveszítettem pár klienst, úgyhogy kaptam az alkalmon. Három évvel később még mindig itt vagyok.

Mire a Canada Waterhez érünk, a tömeg megritkul, már csak azok állnak, akik amúgy sem akarnak leülni. A mellettem ülő férfi annyira szétveti a lábát, hogy arrébb kell húzódnom, és amikor a szemközti utasokra nézek, két másik férfit is látok, aki ugyanezt teszi. Szándékosan csinálják? Vagy valamilyen ősi ösztöntől vezérelve próbálják mindenki másnál fontosabbnak mutatni magukat? A közvetlenül előttem álló nő megmozdítja a bevásárlószatyrát, meghallom egy borosüveg összetéveszthetetlen koccanását. Remélem, Simon nem felejtett el berakni egyet a fridzsiderbe: hosszú volt a hét, és pillanatnyilag semmi másra nem vágyom, csak lekuporodni a kanapéra és tévét nézni.

Néhány oldallal később a London Gazette-ben egy korábbi X-Faktor-döntős a „hírnév átkáról” panaszkodik, aztán jön egy vita a magánszférára vonatkozó törvényekről, ami majdnem egy egész oldalt elfoglal. Olvasom, de nem fogom fel a szavak értelmét. Nézegetem a képeket és átfutom a főcímeket, hogy ne érezzem úgy, teljesen kimaradok a hírekből. Az idejét sem tudom, mikor olvastam el egy egész újságot, vagy néztem meg egy híradót az elejétől a végéig. Mindig csak foszlányokat látok a Sky Newsból reggelizés közben, vagy a főcímeket futom át valaki válla fölött munkába menet.

A vonat a Sydenham és a Crystal Palace között leáll. Valaki dühösen felsóhajt, de nem fárasztom magam azzal, hogy megnézzem, ki az. Már besötétedett, és amikor kinézek az ablakon, csak a saját arcom tekint vissza rám; még annál is sápadtabb, mint a valóságban, és eltorzítja az eső. Leveszem a szemüvegem, és megdörzsölöm a nyomát az orrom két oldalán. Recsegve rázendít a hangszóró, de olyan halk és torz a bejelentés, hogy lehetetlen kivenni, miről szól. A jelzőlámpa hibájától kezdve a vágányokon fekvő holttestig bármi lehet.

Remélem, nem egy holttest. A pohár borra gondolok, és arra, hogy Simon megmasszírozza a lábamat a kanapén, aztán bűntudatom támad, hogy mindjárt a saját kényelmem jár az eszemben, és nem érzem át a szegény öngyilkos lélek elkeseredését. Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. A holttestek a hétfő reggelek tartozékai, nem a péntek estéké, amikor a munka még három boldog nappal odébb van.

Nyikorgás, aztán csend. Bármi okozta is a leállást, el fog tartani egy darabig.

– Ez nem jó jel – szólal meg a mellettem ülő férfi.

– Hát… – válaszolom diplomatikusan. Továbblapozok az újságban, de nem érdekel a sport, utána főleg hirdetések meg színházi kritikák jönnek. Ha így haladunk, csak hét után érek haza – inkább csak valami könnyű vacsora lesz az eltervezett sült csirke helyett. Hét közben Simon főz, péntek este és a hétvégén pedig én. Ha megkérném, akkor most is megtenné, de nem akarom. Nem várhatom el, hogy minden áldott este főzzön nekünk – nekem és a gyerekeimnek. Talán majd útközben veszek valami készételt.

Az üzleti híreket kihagyom, megnézem a keresztrejtvényt, de nincs nálam toll. Úgyhogy elolvasom a hirdetéseket, hátha találok valami munkát Katie-nek – vagy magamnak, ami azt illeti, bár tudom, hogy soha nem hagynám ott a Hallow & Reedet. Jól fizetnek, és ismerem a dörgést. Ha nem ilyen volna a főnököm, tökéletes lenne. Az ügyfelek kedvesek, legtöbbször. Általában kezdő vállalkozók, akik irodát keresnek, vagy jól menő cégek, amelyek nagyobb helyben gondolkodnak. Lakossági megbízónk nincs sok, de az üzletek fölött levő lakások elkelnek a fiatalok és a szétköltözők körében. Elég sok olyan emberrel találkozom, akik nemrég váltak szét. Időnként, ha olyan a hangulatom, megmondom nekik, hogy tudom, min mennek keresztül.

– És jól sült el a dolog? – kérdezik mindig a nők.

– Életem legjobb döntése volt – jelentem ki magabiztosan. Ez az, amit hallani akarnak.

Nem találok semmilyen állást egy tizenkilenc éves lánynak, aki színésznőnek készül, de behajtom az oldal sarkát, ahol egy hirdetésben irodavezetőt keresnek. Nem árt, ha tudom, mi a helyzet a piacon. Egy pillanatra elképzelem, ahogy bemegyek Graham Hallow irodájába, beadom a felmondásomat, és közlöm vele, hogy nem tűröm tovább, hogy úgy beszéljen velem, mintha a csicskása volnék. Aztán megnézem az irodavezetői pozícióért ajánlott fizetést, és visszaemlékszem, milyen sokáig tartott, amíg nagy nehezem elértem, hogy legyen annyi pénzem, amiből meg is tudok élni. Nem úgy tartja a mondás, hogy jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan jó?

A Gazette utolsó lapjait a kártérítési igények és finanszírozási ügyek foglalják el. Gondosan kerülöm a hitelek reklámjait – ilyen kamatok mellett őrültnek vagy nagyon elkeseredettnek kell lenni, hogy valaki kölcsönt vegyen fel –, és a lap alját kezdem böngészni, ahol a különböző partnerkereső szolgáltatásokat reklámozzák.

Férjes asszony diszkrét, alkalmi kapcsolatot keres. Fotókért küldj sms-t ANGELnek a 69998-as számra.

Inkább az üzenetért fizetendő horribilis összeg láttán ráncolom a homlokomat, mint a felajánlott szolgáltatás miatt. De ki vagyok én, hogy mások cselekedeteit elítéljem? Éppen lapoznék, belenyugodva, hogy valami pénzügyi témáról olvassak, amikor „Angel” hirdetése alatt meglátok egy másikat.

Egy pillanatig azt gondolom, hogy biztosan elfáradt a szemem: erősen pislogok, de ez nem változtat semmin.

Annyira el vagyok merülve, hogy észre sem veszem, amint a vonat újra nekilódul. A hirtelen indulástól oldalra dőlök, automatikusan kitámasztom magam a kezemmel, közben hozzáérek a szomszédom combjához.

– Bocsánat!

– Semmi baj, nem számít. – A férfi mosolyog, én kényszeredetten viszonzom. De a szívem kalapál, és szemem a hirdetésre szegeződik. Ugyanúgy ott a figyelmeztetés a hívás díjára, mint a többi bekeretezett hirdetésnél, és a legfelső sorban látni a 0809-es hívószámot. Az internetes oldal címe www.findtheone.com. „Találd meg az igazit.” De én a fotót bámulom. Közeli felvétel egy arcról, de jól látszik a szőke haj és a fekete pántos póló egy darabja is. Idősebb a bájait kínáló többi nőnél, de egy ilyen szemcsés fotóról nehéz pontosan meghatározni a korát.

Csakhogy én tudom, hány éves. Tudom, hogy negyven.

Mert a nő a hirdetésben én vagyok.