Látlak

Chapter 5

Kelly Swift a Central metróvonal szerelvényének közepén állt, és oldalra dőlt, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát, miközben a vonat kanyarodott. Két kölyök – tizennégy-tizenöt évesnél nem idősebbek – nyomakodott fel a Bond Streetnél, és egymást túlharsogva káromkodtak, ami egyáltalán nem illett középosztálybeli kiejtésükhöz. Túl késő volt az iskola utáni foglalkozásokhoz, és már sötét is volt odakint. Kelly remélte, hogy hazafelé tartanak, nem pedig bele az éjszakába. Ahhoz még túl fiatalok.

– Nem szégyelled magad? – A fiú felnézett, fesztelenségét zavarodottság váltotta fel, ahogy meglátta ott állni Kellyt. A nő olyan arcot vágott, mint az anyja szokott régen, mire a tinédzserek elhallgattak, dühükben elpirultak és hátat fordítottak, hogy az ajtók csukódását tanulmányozzák. A korát tekintve akár az anyjuk lehetne, gondolta bánatosan Kelly, és elképzelte, hogy harmincéves korában van egy tizennégy éves gyereke. Több régi iskolatársnőjének már csaknem ilyen fiatalon voltak gyerekei; Kelly f*******:-oldalán rendszeresen megjelentek a büszke családi fotók, sőt előfordult, hogy maguk a gyerekek jelölték be ismerősnek. Ennyi elég is, hogy az ember öregnek érezze magát.

Kelly elkapta a kocsi másik felében álló, piros kabátos nő pillantását, aki elismerően bólintott, látva, milyen hatással volt a fiúkra.

Kelly válaszul rámosolygott a nőre.

– Szép kis nap…

– Szép, most, hogy vége – nevetett a nő. – Jön a hétvége, nemdebár?

– Én dolgozom. Keddig nem is lesz megállásom. – És akkor is csak egy nap, aztán megint egyfolytában hat nap robotolás, állapította meg magában, és lélekben felnyögött a gondolatra. A nő döbbenten nézett. Kelly vállat vont. – Valakinek muszáj, nem igaz?

– Hát persze. – Ahogy a vonat az Oxford Circus előtt lassított, a nő elindult az ajtó felé. – Remélem, nyugalmas lesz a hétvégéje!

Ez beletrafált, gondolta Kelly. Az órájára nézett. Kilenc megálló Stratfordig, teljesíti a feladatot, aztán indul vissza. Nyolcra, talán fél kilencre otthon lesz. És reggel hétkor újra bent. Nagyot ásított, még a kezét sem tette a szája elé, és azon tűnődött, van-e otthon valami ennivaló. Három másik emberrel lakott egy házban, akiknek a teljes nevét csak az előtérben gondosan kitűzött lakbércsekkekről tudta, amikor minden hónapban eljött a fizetés ideje. A tulajdonos a nappalit is hálószobává alakította, hogy maximalizálja a bevételt, így csak az aprócska konyha maradt az egyetlen közös helyiség. Mindössze két szék fért el benne, de a lakótársai beosztásának és változó munkaidejének köszönhetően Kelly néha napokig nem futott össze egyikükkel sem. A legnagyobb szobát Dawn, az ápolónő foglalta el. Fiatalabb volt Kellynél, de sokkal háziasabb, és néha hagyott egy-egy adag ételt a mikró mellett egy Kellynek szóló élénk rózsaszín cédulával: Jó étvágyat! Kelly gyomra megkordult, ahogy az ennivalóra gondolt, és az órájára nézett. Délután több dolga akadt, mint gondolta; a jövő héten túlóráznia kell, különben soha nem ér a végére.

A Banknél felszállt néhány üzletember, és Kelly gyakorlott szemmel nézegette őket. Első pillantásra teljesen egyformának tűntek: rövid haj, sötét öltöny, aktatáska. Az ördög a részletekben rejlik, gondolta Kelly. Szemügyre vette a halvány csíkozást, a hanyagul a szatyorba lökött könyv címét, a drótkeretes szemüveget, melynek egyik szára kissé ferde volt, a barna bőr óraszíjat a fehér pamuting ujja alatt. A fickók sajátos megjelenésükkel tűntek ki a szinte egyforma férfiak sorából. Kelly nyíltan, egykedvűen figyelte őket. Csak gyakorol, mondta magában, nem érdekelte, hogy az egyik férfi felnézett, és meglátta, hogy Kelly hideg tekintettel bámulja. Kelly azt hitte, a férfi elkapja a tekintetét, ehelyett kacsintott, és a szája magabiztos mosolyra húzódott. Kelly a férfi bal kezére pillantott. Nős. Fehér bőrű, jó felépítésű, körülbelül száznyolcvan centi magas, az álla borostás, ami valószínűleg még nem látszott néhány órával korábban. Kabátján belül egy ottfelejtett sárga tisztítócímke villant. Olyan egyenesen állt, hogy Kelly fogadni mert volna, hogy azelőtt katona volt. Külseje jellegtelen, de Kelly felismerné, ha újra látná.

Megelégedett ennyivel, és figyelmét most az újonnan beáramló utasok felé fordította, akik a Holbornnál szálltak fel, és megkeresték a maradék ülőhelyeket a kocsiban. Majdnem mindegyiknek telefon volt a kezében; játszottak, zenét hallgattak, vagy egyszerűen markolászták a készüléket, mintha a tenyerükhöz nőtt volna. A kocsi másik végében valaki felemelte a telefonját, és Kelly ösztönösen elfordult. Turisták, fotózzák az ikonikus londoni metrót, hogy otthon mutogathassák, de Kelly nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy háttérként szolgáljon valaki pillanatfelvételén, amit nyaralás közben készít.

Fájt a válla, ahol a falnak csapódott, mert túl szorosan vette be a kanyart, ahogy futott lefelé a mozgólépcsőn, be a peronra a Marble Archnál. Pár másodperccel maradt csak le, és bosszantotta, hogy hiába szerzett be egy nagy horzsolást a felső karjára. Legközelebb gyorsabb lesz.

A vonat befutott a Liverpool Streetre; rengetegen álltak a peronon, és türelmetlenül várták, hogy kinyíljanak az ajtók.

Kelly pulzusa felgyorsult.

Ott, a tömeg közepén, a túlméretezett farmerek rengetegében félig elrejtőzve, kapucnis felsőben, baseballsapkában ott volt Carl. Kelly azonnal felismerte, és – bármennyire szeretett volna már otthon lenni – nem tudott továbbmenni. Ahogy a férfi beleolvadt a tömegbe, világosan látszott, hogy a másodperc tört részével előbb látta meg Kellyt, mint Kelly őt, és ugyancsak nem lelkesedett a találkozásért. Kellynek gyorsan mozdulnia kellett.

Leugrott a vonatról, pont mielőtt az ajtók sziszegve bezáródtak mögötte. Először azt gondolta, szem elől tévesztette, de aztán meglátta a baseballsapkát nagyjából tíz méterrel maga előtt. Nem szaladt, de gyorsan cikázott a peronról kiáramló tömegben.

Ha Kelly egy dolgot megtanult az elmúlt tíz év alatt a metrón, az az volt, hogy udvariassággal nem megy semmire.

– Vigyázat! – kiabálta, és futni kezdett. Félrelökött két japán turistát, akik a bőröndjeiket vonszolták. – Engedjenek utat! – Igaz, hogy reggel elszalasztotta, ráadásul a válla is megsérült, de még egyszer nem fogja hagyni, hogy eltűnjön. Átfutott az agyán, hogy otthon talán várja a remélt vacsora, és kiszámolta, hogy ez még legalább két órával meghosszabbítja a munkanapját. De a szükség törvényt bont. Még mindig vehet valahol egy kebabot útközben hazafelé.

Carl felfelé iszkolt a mozgólépcsőn. Kelly tudta, hogy ez amatőr próbálkozás, és inkább a lépcsőt választotta. Kevesebb turistát kell kerülgetni és a lábát sem viseli meg annyira, mint a mozgólépcső egyenetlen, döcögős mozgása. Az izmai még így is sajogtak, mire egy magasságba ért Carllal. A férfi egy pillanatra hátranézett a bal válla fölött, ahogy felértek, aztán jobbra iramodott. Az anyád úristenit, Carl, gondolta Kelly.

Egy utolsó hajrával utolérte a férfit, amikor az átugrani készült a jegykezelő kaput. Kelly bal kézzel megmarkolta a dzsekijét, jobb kezével hátracsavarta az egyik karját. Carl bátortalan kísérletet tett, hogy kiszabadítsa magát, közben meglökte Kellyt, aki megtántorodott, és a sapkája a földre esett. Kelly érzékelte, hogy valaki felveszi; remélte, hogy nem fog elszaladni vele. Egyszer már kihúzta a gyufát Storesnál, amikor pár hete egy dulakodásnál elveszítette a gumibotját – nem hiányzott, hogy megint leszidják.

– Maga ellen elfogatóparancs van érvényben, mert nem jelent meg a hatóságok előtt! – kiáltotta Kelly elakadó lélegzettel, mert a golyóálló mellény szorításában nehezen kapkodta a levegőt. Lekapcsolta az övéről a bilincset, ügyesen Carl csuklójára kattintotta, és ellenőrizte, elég szoros-e. – Le van tartóztatva!