Látlak

Chapter 6

Látlak. Te viszont nem látsz engem. Belemerültél az olvasásba; a könyved borítóján piros ruhás lány. A címét nem látom, de nem is számít, ezek mind egyformák. Ha nem arról szól, hogy a fiú megismerkedik a lánnyal, akkor a fiú követi a lányt. Fiú megöli a lányt.

Nem veszett ki belőlem az irónia.

A következő megállónál, a felszálló ingázók takarásában közelebb megyek hozzád. A kocsi közepén csüngsz a kapaszkodón, fél kézzel tartod a könyvet, gyakorlottan lapozol a hüvelykujjaddal. Most olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a kabátjaink összeérnek, érzem a parfümöd vaníliaillatát; mire eljössz a munkahelyedről, ez az illat már rég elszáll. Sok nő ebédidőben eltűnik a mosdóban, megigazítják a sminkjüket, még egy kis kölnit spriccelnek magukra. De te nem. Amikor munka után meglátlak, sötétszürke szemhéjfestéked már átvándorolt a szemed alá, és fáradt árnyékot rajzol köré, rúzsod átkerült a számtalan kávéscsészére.

De azért csinos vagy, még egy hosszú nap végén is. Ez sokat számít. Pedig nem mindig a szépség az érdekes, hanem az egzotikus megjelenés, a nagy keblek vagy a hosszú láb. Máskor inkább az elegancia – azok a jól szabott tengerészkék nadrágok, a krémszínű magas sarkú cipők –, néha pedig az ordenáré olcsóság. Kurvás is akár. Fő a változatosság. Még a legjobb steaket is megunja az ember, ha mindig azt eszi.

A kézitáskád nagyobb az átlagosnál. Általában a válladon hordod, de amikor sokan vannak a vonaton – ilyenkor préselődik össze a legtöbb ingázó a fedélzeten –, lerakod a földre a lábad közé. A táska résnyire nyitva, látom, mi van benne. Egy pénztárca – puha, barna borjúbőr, aranyozott csattal. Egy hajkefe, szőke hajszálak állnak ki a sörtéi közül. Többször használható bevásárlószatyor, ügyesen labdává hajtogatva. Egy pár bőrkesztyű. Két vagy három barna boríték feltépve és a táskába hajítva a tartalmukkal együtt. A reggeli után a lábtörlőről felkapott posta, amit a peronon bontottál ki, mialatt vártad az első vonatot. Nyújtogatom a nyakam, hogy el tudjam olvasni, mi van a legfelső borítékon.

Szóval most már tudom a neved.

Nem mintha számítana: te meg én nem kerülünk olyan kapcsolatba, amihez nevekre lenne szükség.

Előveszem a telefonomat, és megkeresem benne a kamerát. Feléd fordulok, a hüvelyk- és a mutatóujjammal addig zoomolok, amíg csak az arcod van a kijelzőn. Ha valaki most látna, azt hinné, hogy éppen feltöltöm az ingázás közben rögzített anyagaimat az Instagramra vagy a Twitterre. #szelfi.

Egy néma kattanás, és az enyém vagy.

Ahogy kanyarodik a vonat, elengeded a kapaszkodót, és lehajolsz a táskádért, de még közben is olvasol. Ha nem ismernélek, azt gondolnám, észrevetted, hogy nézlek, és odébb teszed a holmidat, hogy ne lássam, de nem erről van szó. A vonat kanyarodása egyszerűen azt jelenti, hogy már majdnem a te megállódnál vagyunk.

Nagyon tetszik neked ez a könyv. Általában sokkal előbb abbahagyod az olvasást, mint most. Amikor a fejezet végére érsz, a könyvjelzőként használt levelezőlapot az oldalak közé csúsztatod. Ma viszont még akkor is olvasol, amikor a vonat beér az állomásra. Még akkor is, amikor utat törsz magadnak az ajtó felé, tucatszor kérve közben elnézést. Még akkor is olvasol, amikor a kijárat felé sétálsz, és időnként felpillantasz, nehogy nekimenj valakinek.

Még mindig olvasol.

És én még mindig figyellek.