Lehajolok hozzá, felsegítem, a karját a derekam köré fonom, és ráveszem, hogy támaszkodjon rám. Csak fel kellene kapnom és kivinnem, de az az érzésem, hogy ebből jelenet lenne, és holnap minden pletykaoldal címlapján szerepelne. Ezért inkább megpróbálom állva tartani, amíg esetlenül kitámolygunk. Miközben kilépünk a fülkéből, szemtől szembe találom magamat Karával, aki éppen most csúsztatja vissza a telefonját a táskájába. De most nincs időm emiatt aggódni.
– Köszönöm, hogy…
– Kémkedtél? Hogy hallgatóztál? Hogy beleütötted az orrodat olyasmibe, ami nem tartozik rád? – Köszönöm, hogy figyeltél rá.
– Hidd el, örömömre szolgált – mondja a nő csillogó szemmel, amitől különös érzésem támad. Olyasmi, mint amikor nézel egy filmet, és hirtelen a kamera lassú, drámai zene kíséretében ráközelít v
