2.Quimbel úr már másnap nagy boldogan hívatta Lupint az ügyvédi beszélőbe.
Idős ember volt, vastag lencséjű szemüvege hatalmasra nagyította a szemét. Kalapját letette az asztalra, kipakolt aktatáskájából, és rögtön egy sor jól előkészített kérdéssel árasztotta el a foglyot.
Lupin különösen nagy kedvvel válaszolgatott, ráadásul aprólékos részletességgel, Quimbel úr pedig mindent gondosan lejegyzett.
– Szóval – szögezte le az ügyvéd a papírjai fölé hajolva – azt mondja, hogy akkoriban…
– Igen, azt mondom, akkoriban… – ismételte Lupin…
Azzal alig észrevehetően, apró, természetes mozdulatokkal az asztalra könyökölt. Szép lassan leengedte a karját, majd Quimbel kalapja alá csúsztatva a kezét, ujjával a belsejébe nyúlva kihúzta azt a papírszalagot, amelyet a bőr és a bélés közé illesztenek,
