1.– Csöndesen – felelte hevesen az idegen. – Ne ejtse ki a nevemet.
– Hogy nevezzem akkor, felsé…
– Sehogy.
Mindketten elhallgattak, de ez a csend nem két, csatára készülő ellenfél csendje volt. Az idegen méltóságteljesen járkált fel s alá, mint aki hozzá van szokva, hogy parancsol és engedelmeskednek neki. A mozdulatlan Lupin sem a szokásos provokatív, gúnyos mosolyát öltötte fel ezúttal. Komoly arccal várakozott. De a lelke legmélyén őrülten és mohón élvezte a rendkívüli helyzetet, amelyben itt, egy börtöncellában ő, a fogoly, a kalandor, a szélhámos, a betörő, ő, Arsène Lupin a modern világ félistenével, ezzel a rendkívüli személyiséggel áll szemben: Cézár és Nagy Károly örökösével.
Egy pillanatra egészen elbódította a saját hatalma. Könny szökött a szemébe a diadalára gondolva.
Az
