A fekete zongora

Amit a kritikusok írtak A fekete zongoráról

“Baráth Katalin tartogat meglepetéseket, amikor már azt hinnénk, a megoldás a kezünkben, akkor csavar a történeten, na nem túl nagyot, nem a ma divatos „minden másképp volt” svédcsavarral él, csak épp megmutatja, hogy nem minden az, aminek látszik.

Okos és fordulatos krimivel van dolgunk, gyakorlatlan krimiolvasóként én nem találtam ki, ki a gyilkos, persze lehet, hogy nálam rutinosabbak simán átlátnak a trükkökön. A könyv igazi erőssége a hangulata, az a kis világ, amit Baráth Katalin megteremtett. Kicsit poros, kicsit álmos, kicsit ódivatú, mégis nagyon szeretnivaló, az összes szereplőjével együtt. Bármerre is folytatódjanak kalandjai, biztos vagyok benne, hogy Veron mindenhol képes lesz az események közepébe csöppenni, nem kell attól félnünk, hogy elkerülik őt a kalandok. Én mindenesetre tűkön ülve várom a folytatást.”

Kovács Tímea, ekultura.hu

“A regényen a könnyedség érződik, ami egy krimi esetében nagyon fontos – Baráth Katalin láthatólag szórakoztatni akart, minden mást, vagyis annak kiderítését, könyve több is lehet-e egyes vonatkozásaiban egyszerű kriminél, rábízta az olvasókra. A magam részéről szeretném, ha A fekete zongora egy sorozat nyitódarabja lenne, és Dávid Veron blogjából újabb kötetek születnének: egy klasszikus mintát követő krimi mégiscsak kézbe és könyvbe való, hadd olvassuk metrón, buszon, villamoson, vagy este, az ágyban.”

Szilágyi Zsófia, Litera.hu

“Baráth Katalin légies ecsetvonásokkal vázolja elénk a Monarchia-korabeli délvidéki kisváros idilljét, [és] a regény tele van derűvel, ami legalábbis szokatlan egy olyan könyvtől, amelynek az áll a címlapján, hogy „krimi".”

Benedek Szabolcs, ÉS

“[A fekete zongora] igazi időutazás. És hiánypótló őszinteséggel kedves. Miközben nagyon okos. Egy kis krimi, egy kis süti, egy kis századelő.”

Kultúrfitnesz, MR2

“Egyszerre bájos és vérfagyasztó századfordulós krimi á la Agatha Christie. A fiatal szerző remekül teremti meg a száz évvel ezelőtti kisvárosi miliőt, jól építi fel különféle irodalmi toposzokból a néhol Mikszáth, néhol Hrabal, de leginkább Agatha Christie történeteit idéző regényt, ami az Agave kiadásában két novellával egészül ki.”

Pesti Est

“A bűntény felgöngyölése közben az egyébként történész szerző remek keresztmetszetet ad a Monarchia korának társadalmáról, s a nőkérdés iránt érdeklődők élvezettel fogják olvasni, hogyan tölthette napjait a századelőn egy fiatal lány, akit kicsit több is érdekelt volna, mint hogy a konyhában topogjon.”

Magyari Andrea, divány.hu

“A fekete zongora rafináltan lépre csalja az olvasót: miközben egyre otthonosabban érezzük magunkat a Monarchia békebeli világában, egyre jobban megkedveljük a szeretetteli iróniával ábrázolt szereplőket, a kisváros jellegzetes figuráit, s egyre inkább elhisszük, hogy a gyilkosságoknak csupán intellektuális tétjük van, és a bűnösök leleplezésével helyreáll a rend - eközben egyre erősödnek (a kezdetek kezdetétől jelen lévő) disszonáns hangok. Lassan rádöbbenünk, hogy Ókanizsa kisvilágát rejtett, de folyamatosan robbanással fenyegető szociális, etnikai és kulturális feszültségek hatják át (nem hiába kerül elő mind gyakrabban Tiszaeszlár neve, a regény végefelé az ártatlanul megvádolt zsidó kereskedőt agyonverik a börtönben), s Veronnak saját bőrén kell megtapasztalnia, hogy a számító aljasság nem ismer határokat.”

Bárány Tibor, ÉS

“Baráth Katalin, a klasszikus krimi kliséit a monarchiabéli boldog békeidők természetrajzával összefűző regénye hangulatában és finom iróniájában végig következetes írás.”

Demokrata