„A lovag egészen a fényűző, mi több: királyian ragyogó, hatalmas, súlyos drapériákkal díszített terem sarkáig űzte a márkinét. Joséphine ott kénytelen volt féket tenni ékkövekkel gazdagon telehintett topánjára. Majd vakmerően a lovag felé fordult. Keble fel s alá járt, és ez olyan látvány volt, melyről a lovag nem volt képes nem tudomást venni. Mégis óriási erőfeszítésekkel, de felemelte lángra lobbant szemeit a márkiné kecseiről, és delejes tekintetét szíve hölgyének riadt, ámde bátorságról tanúskodó pillantásába fúrta. És fújtató (hisz régóta rohant Joséphine cipellőinek ösvényét követve) suttogással szólott:
– Joséphine! Miért nem enged szabad folyást legbensőbb érzeményinek? – Felforrt lélegzetének orkánja már-már fájóan érintette a márkiné éppoly csöppnyi, mint amilyen hófehér fülka
