– Miért is nem nézhetek ki úgy, mint Annuska! – sóhajtott föl életében legalább ezredszer Veron. Az irigység, ami a kebelbarátnőség gyöngéd érzelmével remekül megfért, már hosszú évek óta mardosta. Annuska maga volt az eszményi feleségjelölt, bokáig leomló lenszőke hajával, mindig derűsen ragyogó égszínkék szemével, a kacérságot és az alázatos kedvességet tökéletes arányban elegyítő pillantásával. Míg Veron törékeny alkata már-már a véznaság határait súrolta, Vékony Annus férfiszemet gyönyörködtetően kellemes teltsége pikáns diszharmóniában állt a vezetéknevével. Akik tudták, hogy Veron mennyire szeretne a megyebál szépe és jóvágású pesti jogászvőlegénnyel büszkélkedő Annára hasonlítani, azoknak sajnos együtt kellett érezniük vele. Ez a vágy azonban nem mérgezte meg a barátságukat, főleg,
