Veron enyhe csalódottsággal hallgatta.
– Ó… szóval elégedett. Nem hiányzik Pest forgataga, a nagy, zajos város, ahol minden pillanatban történik valami izgalmas, és ahol nap mint nap új embereket sodorhat az útjába az élet? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem, egyáltalán nem. Persze érdekesnek találtam, amíg ott éltem. De én szeretem ezt a kisvárost, ahol, ha magához szólok, azt senki más nem hallja. Csak maga meg én. Ahol a zsúpfedelek nem takarják el előlem a kelő Napot, és ha kedvem tartja, bárhol belegázolhatok a harmatos fűbe.
Veron elnevette magát.
– No de Pista! És én még azt hittem, hogy kettőnk közül én vagyok a romantikus, maga meg a realista! Úgy látom, az a sokévnyi bíbelődés az algebrával, geometriával elnyomta a lelke ábrándos felét, és a szegény rab most láncait letépve,
