– Bonbon? Azt mondta, bonbonok? – emelkedett föl Dávid Veronika a meglazult csavarokkal meg félig lefittyedő háttámlával rendelkező szerkesztőségi székről, és fogta a ceruzáját két ujja közé úgy, hogy az írószerszám tűélesre faragott grafithegye pontosan Tóth Klementin szívére szegeződjön.
A dús, lángvörös hajkoronával büszkélkedő Klementin, aki ugyan a kolléganője volt A Nő szerkesztőségi újoncai között, ám Veron kizárólag az Áspiskígyó névvel volt képes illetni, csöppet sem szégyellte a gúnyos mosolyt, ami kiült tejfehér bőrű, kétoldalt szende rózsapírral ékes arcára. Klementin egy budai főgimnázium igazgatójának és egy elszegényedett nemesi család hölgysarjának leányaként a leggondosabb székesfővárosi neveltetésben részesült, és szűk egy évvel azelőtt ugyanazon a napon lépett be a nők
