– Tolvaj! Fogják meg! – süvített fel a tömegből egy hang olyan velőtrázó rémülettel, hogy hirtelenjében nem is igen lehetett megállapítani, egy nő avagy egy férfi torkából eredt. Az emberáradat, amely a Párisi Nagyáruház barna, tompa fényű márványfolyosóin hömpölygött, pontosan úgy viselkedett a kétségbeesett sikoly hallatán, mint amikor egy tűzoltókocsi szirénája zúg fel a közelben: a sárga, rózsaszín, világoskék, de legfőképpen fehér virágmintás selyemruhába öltözött hölgyfolyam és a néhány, kigombolt galléros, nyugati módi szerint szabott öltönyben feszítő úr alig észrevehetően lelassított. Gondosan frizérozott fejüket, ami addig a dúsan megrakott kirakatok felé fordult, mérsékelt izgatottsággal forgatni kezdték, hogy meglássák végre, ki az a nyomorult, akitől a kiáltás származik, és va
