Valami fölsercent hátul, a sötétben.
Mindketten a hang irányába kapták a fejüket.
A padlás végében gyufaláng lobbant. Aztán egy lámpás fénye gyulladt fel.
– Örvendetes, amikor valaki ilyen becsületesen végzi a nagytakarítást, kedves Ila – csendült föl egy élénk hang, inkább vidáman, mintsem vészjósló komorsággal. – Bárcsak jómagam is ilyen komolyan tudnék hozzáfogni… – sóhajtott színpadiasan. – Akkor lehetnék akár cseléd is, és soha többé nem kellene süteményekről tudósítanom!
***
– Az én szorgos, csöndes Ilám? – hüledezett két héttel később Friedlerné. – Hát ezt nem is tudom elhinni! Már fél éve szolgált nálam, és makulátlanul végezte a dolgát… És most maga azt mondja, hogy igazából nem is cseléd, hanem… hanem bárónő!
Veron és Friedlerné a Mézesmadzag cukrászdában ültek, a körúton.
